Pilisszántó – otthon az időben

Hány embert látni manapság, aki eltéved az időben! Akad, aki csak a kor felszínén evickél, más a múltat eltörölve tekinget az elmosódó körvonalú, imbolygó, kifosztott jövőbe. Az sem ritka, aki a múltban keresné a talajt, az emlékezés hiátusai, gazzal benőtt kelepcéi mégsem engedik, hogy leérjen a lába a földre. Mi kell ahhoz, hogy bármerre menjen valaki, bármit tegyen is, ott álljon az időkereszt közepén?
A pilisszántói polgármester, Szőnyi József – valaha mészégető – tudja a titkot. Joskó – ahogy a falubeliek nevezik őt – Fuzik János dokumentumfilmjében otthonosságot szerzett az időben mestersége és a falu történetén keresztül, s a kor felszínén is eligazodik: napról napra biciklin járja a falut, s lefényképezi, videóra veszi a falusiakat. Megáll, beszélget velük, kisebb ház körüli dolgokban segít az idős asszonyoknak. A polgármesteri hivatal udvarán egy római kori kőhöz támasztja a kétkerekűt, s azt mondja róluk – a kőről meg a járgányról –, mind a kettő történelem. A kő már az, a bicikli meg majd az lesz.
A dokumentumfilm alkotói láthatóan beleszerettek a tájba, a még működőképes és a már beomlott mészégető kemencék, a kemény, férfias munka látványába meg az arcokba. Csöndben drukkolok, míg Szőnyi József szlovák népzenére előttük kerekezik, magyaráz, s megmutat mindent – a mívesen faragott disznóóltól kezdve a Misó kútjáig –, amit a film készítése idején felújítottak; most ültetik körül virággal, hogy szeressenek már bele a filmesek a római villák oszlopaiba, amelyek gyakran a családi házak előtt posztolnak, a középkori emlékekbe, amik az elmúlt években buktak ki a földből Pilisszántón, meg azokba a faltöredékekbe is, amiket két éve találtak meg, épp mikor ott jártam. Hátha kiderült azóta, kik és mit építettek ott egykor. (Nem derült ki, mert a film évekkel korábban készült.) De azért is szerettem volna viszontlátni a sok száz éves, évezredes beszélő köveket, mert nélkülük nem lehet megérteni a pilisszántói lelki klímát: azt az örök izgalmat, a történelem napi kalandját és az örök derűt, otthonosságot, azt a különös sűrű levegőt, amelyben a helyiek élnek.
Igaz, az is sokat elmond a falu életéről, hogy az utak hiánya hoszszú ideig elzárta a külvilágtól a javarészt szlovákok alkotta közösséget. Most már egyre több a betelepülő, a vissza-visszajáró. A helyiek egymás közt szlovák–magyar keveréknyelvet használnak. A templomban kétféle misét mondanak. Szőnyi József magyarul az egész Kárpát-medencéért, az egész magyarságért imádkozik, az ocsenást meg az övéiért, a szántóiakért mondja.
(Vetítő – A kő volt a kenyerük. Hír TV, február 19., 21.30.)