Szegeden pattant ki a szikra

Mindenki számára, aki olvasta Tolsztoj Háború és békéjét, emlékezetes a nagy író fejtegetése a véletlen szerepéről az emberi történésekben. Okfejtése valahogy így hangzik: a történelem egyes mozzanatait, így a nagy csaták kimenetelét is döntően befolyásolja a véletlen, az egymást követő események váratlan alakulása, fordulata, kiszámíthatatlansága. A gyilkos küzdelem mindent eldöntő pillanatában elég egy kiáltás – „Elvesztünk! Áttört az ellenség, mindenki meneküljön”, „Bekerítettek bennünket! Elesett a vezér!” –, amelynek következtében meginog az arcvonal, a katonák fejvesztett futásnak erednek, a csata vereséggel végződik. A forradalmak kitörését is ilyen véletlenek motiválják. Péter László írása (Magazin, 2006. január 14.) szellemesen mutat rá a véletlenek szerepére ötvenhatban. A forradalom előtörténetét vizsgálva szeretnék rámutatni egy véletlennek mondható, ám történelmileg mégis jól körülhatárolható eseményre. A kérdés ugyanis az, miért éppen Szegeden pattant ki a forradalmi szikra, miért éppen ott kezdtek tüntetni az egyetemisták. Az okokat a következőkben találhatjuk meg.
Mint forradalmaink esetében általában, Lengyelország felé kell tekintenünk. A lengyel események megelőzték a magyarországiakat, ugyanúgy, mint 1848-ban. Gomulka már kiszabadult, elfoglalta az első titkári posztot, tulajdonképpen azért hozták ki a börtönből, hogy megakadályozzák a forradalom kitörését. A szovjet hadtestek már felvonultak, és körülzárták Varsót, a feszültség tetőfokára hágott. Mindez nem egyetlen napon történt, hónapok óta izgalomban élt az egész ország, így az egyetemi ifjúság is. Nos, ebben a hangulatban, várakozásban érkezett Krakkóból Szegedre 1956 tavaszán egy diákcsoport, szám szerint 22 hallgató, hogy mint magyar szakosok, részképzésben vegyenek részt a szegedi bölcsészkaron. Vezetőjük Jan Reychmann professzor, a tudós turkológus volt. Értettek magyarul, tudtak beszélgetni magyar diáktársaikkal, akikkel egy kollégiumban helyezték el őket. A cél eleve az volt, hogy minél többet gyakorolják a nyelvet. Az eredmény éjszakába nyúló beszélgetés, vitatkozás, politizálás lett diákjainkkal, akik addig teljes elzártságban éltek. Lengyelországban előbbre jártak az események, a véleménynyilvánítás szabadabb volt, mint nálunk, jóllehet Nagy Imre kinevezése, majd bukása és Rákosi visszatérése, az események felgyorsulása, a Varsói Szerződés aláírása izgalomban tartotta az országot.
A lengyel diákok itt töltötték a félévet, előadásokat hallgattak, kirándulásokat tettek az országban, s egyre nagyobb hévvel hirdették politikai nézeteiket, amelyeket mind világosabban tudtak nyelvi formába önteni. Azt is tudnunk kell, hogy Lengyelországban az elvtársak nem nyúltak a kisbirtokokhoz, a parasztgazdaságokhoz, ami a falusi környezetből származó fiatalok számára döbbenetes információ lehetett abban az időben. A hónapokon át tartó beszélgetésekből egyre világosabb lett, hogy a szocializmusnak több arca is lehet, van emberségesebb változata is. E véleményt csak erősítették a Jugoszláviából származó hírek, amelyek arról szóltak, hogy a kommunizmusnak van nemzeti változata is. Nemzeti és független, szovjet gyámkodástól mentes válfaja, amely szintén tetszetősnek tűnhetett.
Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy külföldön az ember általában szabadabban beszél, olyan kifejezéseket is használ, amelyekkel otthon aligha élne. A lengyel fiatalok egyre élesebb hangot ütöttek meg, egyre világosabban fogalmazták meg szovjetellenes érzelmeiket, s így rövid idő alatt forradalmasították a velük együtt élő magyar diákokat is. Emlékszem egy kari ülésre, amelyen az egyik kollégium igazgatója arról akart beszámolni, milyen beszélgetéseket folytatnak a diákok az éjszakai órákban, a jelen lévő rektor azonban belefojtotta a szót, mondván, „ilyen eszközökhöz nem folyamodunk”. Nyilván arra célzott, hogy az illető a folyosón hallgatózva jutott információihoz.
A szegedi karon tanuló lengyel diákokat Budán érte a forradalom. Nacsády kolléga vezetésével néhány napot töltöttek Budapesten, ismerkedtek a várossal, a kulturális intézményekkel. Beszámolója szerint a lengyel diákok szétszéledtek, bekapcsolódtak az eseményekbe, többen el is tűntek. Amikor napok múltán elindulhattak a csehszlovák határ felé, nem volt teljes a létszám, vezetőjük kétségbeesetten panaszkodott, hogy nem tud elszámolni otthon a rábízott teljes csoporttal.
Az 1989-es fordulat után jelentkezett is egy volt hallgatónő, aki annak idején részt vett a forradalmi eseményekben. Hanna Linsenmann-nal a Magyar Nemzet 1993. október 20-án közölt interjút. Így vall az akkori eseményekről: „Már amikor Magyarországra érkeztünk, először a szegedi egyetemen, majd a budapesti bölcsészkaron forradalmi hangulatot érzékeltünk.” Elmondja a továbbiakban, hogy egy társnőjével (Lidia Widajewiczcsel – A szerk.) együtt titokban elhagyták a budai szállást, s csatlakoztak a forradalmárokhoz. Fegyvert kaptak meg nemzetőrségi igazolványt. Éjjel ügyeltek, nappal járőröztek. Ez így ment november 4-ig, akkor a lengyel követségre távoztak, és november 14-én másokkal együtt Jugoszlávián keresztül hagyták el az országot. Az újságcikk egyéb részletekkel is szolgál, s közli Hanna Linsenmann fényképét is.
Véleményem szerint a lengyel diákoktól származott az a szikra, amely lángra lobbantotta a forradalmat Szegeden, majd onnan átterjedt a tűz Budapestre és az egész országra.

Rakonczai János
c. főiskolai tanár, Szeged