Szégyenpad

Megszokhattuk már, hogy a nemzetközi élet szereplőit időnként a szégyenpadra ültetik. Hogy kik is? Fogalmazzunk úgy, hogy a világpolitikára döntő befolyással rendelkező államok, kormányok jelölik meg időről időre a szalonképtelenek dicstelen seregét. A közvélekedés szerint tetteik alapján ítélik meg a szóban forgó rosszakat, de hogy a valóságban ez mennyire nem így működik, az mindenképpen megér egy gondolatkísérletet.
Most a Hamász körül csaptak magasra az indulatok világszerte. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a palesztin fegyveresek nem pusztán lehuppantak a képzeletbeli szégyenpadra, de valósággal el is terpeszkedtek rajta. Ha újságot olvasunk, rádiót hallgatunk, televíziót nézünk, mindenhonnan a palesztin szervezet rémtettei köszönnek vissza. Mindösszesen egyetlen apró gond van: a Hamász nem puccsal vagy fegyverrel, hanem demokratikus választásokon ragadta meg a hatalmat, amit éppenséggel a népfelség elve magasztos megnyilvánulásának is fel lehetne fogni.
Csakhogy a Hamász esetében nincs bocsánat. Nincs népfelség, nincs demokratikus választás, nincs többségi elv, nincs nemzeti önrendelkezés. Csak „rossz döntés” van. Ha a palesztinok nem tudják, hogy szabadságuk birtokában, demokratikus úton kit kellene megválasztaniuk, magukra vessenek. Akkor majd szépen kirekesztik őket a nemzetközi közösségből, elapadnak az amerikai és izraeli pénzügyi források, a világ legtekintélyesebb vezetői pedig jól odamondogatnak nekik. Más lapra tartozik persze, hogy nem a nyugat-európai, amerikai és izraeli politikusok szenvedtek hosszú éveket a korrupcióba merült, minden erkölcsi tekintélyét felélő Fatah alatt, de megszokhattuk már, hogy minél messzebb él az illető, annál hangosabban bírálgat másokat.
Joggal gondolhatjuk, hogy annak a népnek, amelynek a fiait öngyilkos merényletek, állami erőszak, hontalanság és elképzelhetetlen nyomor tizedeli, egyszerűen nincs vesztenivalója. Így aztán nem meglepő, hogy Jerikóban vagy Ramalláhban feltehetőleg mást gondolnak a szégyenpadról, mint a szólásszabadságra mostanság oly büszke Európa közepén. A furcsa az egészben csak az, hogy időnként mintha a vezető európai politikusok is keresgélnék a helyüket ebben a haragszomrád világban. Jack Straw brit külügyminiszter például aggályosnak tartja a Hamász előretörését, míg hivatali főnöke, Tony Blair Magyarországon posztkommunisták körében ünnepelteti magát és meglehetősen sikertelen klónját, a milliárdossá vedlett tegnapi ifjúkommunistát. Miért is kellene elhallgatni, hogy az efféle kettős mérce és farizeus magatartás szintén megér egy kis szégyenpadozást?
Emlékezhetünk, néhány évvel ezelőtt Ausztria elleni hisztériakeltés folyt a világban. Hiába mondogatta Schüssel kancellár, hogy hazája nem lábtörlő, hanem stabil demokrácia, a sátáni zsivajban nem hallatszott gyenge hangja. Aztán, akárcsak a Waldheim ENSZ-főtitkár elleni koholt vádak esetében, az Ausztriával szembeni hecckampány egy csapásra elhalkult. Ma már senki nem hánytorgat fel semmit sem a szabadságpártnak, s nem záporoznak a hírek Jörg Haiderről sem. Csak ennyi kellene? A szégyenpadra ültetett párt vagy mozgalom elerőtlenedik, átalakul, esetleg eltűnik a politikai süllyesztőben, és a tegnapi bűnös nemzet egy csapásra demokratikussá lesz?
Sajnos a legfontosabbat sem Ausztria, sem Palesztina esetében nem vették vagy nem akarták észrevenni a bírálók. Arról van szó, hogy a népet nem lehet egy csapással lenyakazni, amint az őrült római császár hitte annak idején. Halála előtt, tegyük hozzá. A római nép és civilizáció pedig még akkor is élt és virult, amikor Caligulára már a legidősebbek sem emlékeztek.