Így mondták: „A nagyságos asszonyt megáldotta az Úristen, mert vasárnapi gyermeket szült.” 1918. december elsejét írtak. Az Abaúj-Torna vármegyei Alsóvadász nagyközség református templomában megkondult a nagyharang. Az édesapa, Tamáska Lőrinc királyi törvényszéki jegyző volt a máramarosszigeti bíróságon. Az édesanya, Szűcs Irma tanítónő. A család 400 évre visszamenőleg református, sem idegen nevű, sem katolikus nem fordult elő a famíliában. „A kálvinista vallást nem vallásnak tekintem – vallotta Tamáska Loránd –, hanem nemzeti gondolkodási módnak.”
Három évvel később a család átköltözött Szikszóra. Amikor a fiú hatéves lett, és iskolába ment, már tudott írni-olvasni. Négyen voltak testvérek. A legidősebb, Lőrinc gyógyszerésznek tanult, az utána következő fiú, Dénes 1943-ban a Donnál esett el; Éva húguk Amerikába került. Loránd Miskolcon érettségizett. Hat-hét éves volt, amikor a Szikszó melletti Aszaló trágyadombján egy megölt újszülöttet találtak. Ő is felült a bakra, hogy végignézze, hogyan boncolják föl a csecsemőt. Mindjárt kijelentette, hogy ha megnő, törvényszéki orvos lesz.
– Nem kell félreérteni – írja egy helyütt –, abszolút nem vagyok szadista, vajpuha szívem van, egész életemben csak segítettem az embereken, de az aszalói élmény hatására pár napig élő békákat boncoltam. Törött üvegből csináltam magamnak bonckést, ezzel nyitottam fel a béka mellkasát, és figyeltem, hogy működik a szíve. Ettől kezdve megkaptam a testvéreimtől, az unokatestvéreimtől a „dögész” becenevet. Pedig a testvéreimmel ellentétben soha életemben nem vadásztam, nem lőttem madarat vagy nyulat. Aztán hajlottam a történelem felé. A gimnáziumban öt éven keresztül mindig jeles voltam történelemből. Fejből le tudtam vezetni az egész Árpád-házi családot, a Habsburg-dinasztiát, a Rákócziakat.
Embertársunk holtteste
Az érettségi után a bátyja – anélkül, hogy a beleegyezését kérte volna – beíratta a budapesti orvosi egyetemre. Tisztában volt vele, hogy az öccse törvényszéki orvos akar lenni. Távirat tudatta Tamáska Loránddal a beíratás tényét.
A kórbonctan és a törvényszéki orvostan két különböző kategória. A kórboncnok azokat boncolja, akik kórházban vagy klinikán halnak meg. (Eme orvosi tevékenység csak az 1830-as években kezdődött el a cseh származású Karl Freiher von Rokitansky professzornál Bécsben. Rokitansky 40 év alatt 60 ezer boncolást végzett, nem számítva mintegy 25 ezer törvényszéki boncolást.) A törvényszéki orvos ezzel szemben bűncselekmények vagy gyanús halálesetek alkalmával lép színre. De ahhoz, hogy valaki jó törvényszéki orvos legyen, először kórboncnoknak kell lennie.
Tamáska Loránd azzal hívta fel a figyelmet magára, hogy harmadéves orvostanhallgató korában részt vett az Arányi-féle „versenyboncoláson”. Magyarországon a kórbonctan első oktatója és meghonosítója Arányi Lajos volt. Igazi polihisztor, mellesleg Rokitansky tanítványa. Halála után a Pázmány Péter Tudományegyetemen alapítványt hoztak létre, amelynek kamataiból évente három orvostanhallgatót jutalmaztak, akik a kórbonctanban kiválóak voltak. „Az a jó pedagógus – írta Arányi –, aki feleslegessé teszi önmagát. Mert magánál különb tanítványokat nevel.”
Ilyen volt Tamáska doktor szerint vitéz Balogh Ernő professzor. Kálvinista ember, aki mindig büszke volt nagyszalontai származására és Arany Jánosra. Az Arányi-féle „versenyboncolás” az első világháború után megszűnt az infláció felerősödése és a korona elértéktelenedése miatt, de amikor 1926-ban Balogh Ernő lett a kórbonctani intézet vezetője, mivel nagy tisztelője volt Arányinak, a saját zsebéből felújította az alapítványt, és újra elkezdődhetett a „versenyboncolás”. A verseny tulajdonképpen diagnosztikai boncolás volt, a kijelölt esetről jegyzőkönyvet és utána összefoglaló véleményt kellett írni.
– Amikor harmadéves orvostanhallgató voltam – emlékezett Tamáska Loránd –, vajmi keveset tudtam az Arányi-féle versenyboncolásról. Az egyik nap Balogh bejelentette: „Ma nem tartok előadást, kolléga urak, helyette megrendezzük Arányi Lajos emlékére a versenyboncolást. Menjünk az emeleti terembe, ott van a felboncolt halott, aki úgy érzi, hogy képes a versenyben megállni a helyét, fáradjon fel velem.” Balogh Ernő nagyon jó professzor volt, csak szeretettel tudok róla beszélni, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy gyűlölték a medikusok, mert borzasztó szigorú volt. A szigorlaton a hallgatók felét mindjárt az első menetben elbuktatta. Lezajlott a boncolás, semmi visszhang, én már el is felejtettem az egészet, amikor, talán egy hónappal később, Balogh Ernő azt mondja: „Nem tartok kollégiumot, ki fogom hirdetni a versenyboncolás eredményét. Hát tisztelt hallgatóság – rettenetes körmondatokban beszélt, színészi allűrökkel –, azt hiszem, egyhangú véleménnyel fogok találkozni, hogyha az első díjat Tamáska Loránd kolléga úrnak adom. Hát, tetszik tudni… – ez volt a szava járása, meg az, hogy kérem szépen –, én még ilyen boncjegyzőkönyvet nem tapasztaltam. Ez mindent meglátott!” Olyan dicséretet zúdított rám, hogy ha nem ülök, tényleg a fenekemre esem. Hozzátette még: „Nekem az a véleményem, hogy Tamáska kolléga született kutató. Ezért felkérem, hogy legyen az intézetem tagja.”
Tamáska Loránd tehát harmadéves korára bejáró orvosnövendék lett a kórbonctani intézetben, azaz demonstrátor, ami azt jelentette, hogy a boncasztalnál elsőéves medikusokat felügyelt, kérdezgette, segítette őket. Intézeti tag volt, de semmilyen papír nem kötötte az intézethez. Ötödéves korában a kar – a professzor előterjesztésére – díjtalan gyakornoknak nevezte ki. A háború előtt sok díjtalan gyakornok dolgozott az intézetben, de ez nagy előnyt jelentett számukra: volt asztaluk, ahol boncolhattak. Használhatták a létesítményeket is. 1940 őszén Tamáska összerúgta a port Balogh Ernővel, de sikerült átmennie a Törvényszéki Orvostani Intézetbe. Október 1-jétől kezdve díjtalan gyakornok lett Orsós Ferenc intézetében.
– Orsós jól ismerte Baloghot, az ottani körülményeket, nekem elejtett néhány maliciózus megjegyzést vele kapcsolatban. Tudta például, hogy Baloghnál – aki nagy pietista hírében állt – nem volt szabad azt mondani, hogy hulla. Csak így beszélhettünk a halottról: „embertársunk holtteste”. Nem szerette azt sem, ha a szemébe néznek. Ezért mindenki földre szegezett tekintettel közlekedett az intézetben. Orsós nekem azt mondta mindjárt a második napon: „Tudja, ha velem beszél, mindig a szemembe kell néznie. Csodálkozom azon, hogy a kórbonctani intézetben az emberek nem esnek hasra…”
Cián a tejben
Tamáska egy ideig díjtalan gyakornok volt, aztán úgynevezett segéddíjas gyakornok lett havi 140 pengővel. Ekkor történt, hogy bizonyos értelemben nézeteltérése támadt Orsós Ferenccel. Az ötödéves medikusnak a majdnem ötvenéves professzorral, Európa elismert, legjobbnak tartott kórboncnokával, törvényszéki orvosával. A történet röviden a következő: a posta akkumulátortöltő állomásán szerelmi háromszög alakult ki, s ez gyilkossághoz vezetett. A réz-cianid gázok belégzése rossz hatással van a vérképzésre, ezért előírás volt, hogy naponta egy liter tejet védőitalként el kellett fogyasztani. A meglehetősen nagy üzemben dolgozott egy házaspár – és ugyanott a férjnek volt egy barátnője. A feleség az egyik szünetben kiment az öltözőbe, megivott fél liter tejet, összeesett és meghalt.
– Beszállították a halottat az intézetbe – idézte fel az eseményeket Tamáska Loránd –, én boncoltam. Az úgynevezett rendőri boncolásokat mi, gyakornokok végeztük. Naponta általában tíz esetre számíthattunk, a professzor képtelen volt ezeket maga elvégezni. De Orsós minden boncolást ellenőrzött, mindent be kellett mutatni, minden szervet a kezébe vett, megnézett, megbeszéltük a leletet, helybenhagyta a diagnózisunkat, és nekünk kellett lediktálnunk a jegyzőkönyvet. Csak azt írta alá, amit ő is látott. Ez volt a kiképzési módszere. Visszatérve az ominózus esetre: rendkívüli haláleset lévén, jelenteni kellett a történteket a főkapitányságnak. Az életvédelmi osztály előnyomozást rendelt el, pár oldalon rögzítették az eredményt, amit aztán átküldtek a soros ügyésznek. Az ügyész átolvasta és szignálta. Ha bűncselekmény gyanúja merült fel, elrendelte a törvényszéki orvosi boncolást. Általában tízből két esetben. Nyolc esetben már rendőri boncolást végeztetett, s a halottat csak ezután volt szabad eltemetni. Ami a konkrét történetet illeti: egy detektív kiment az akkumulátortöltő üzembe, kihallgatta a férjet és a dolgozókat. A férj elmondta, hogy a felesége régóta betegeskedett, gyakorta panaszkodott a szívére, valószínűleg ez okozta a végzetét. Ennek megfelelően rögzítette a detektív a jegyzőkönyvben az eseményeket. Ha boncolás közben bűncselekmény gyanúja merült fel, azonnal abba kellett hagynunk a munkát és értesítenünk az ügyészt. A perrendtartási formalitások miatt a tárgyaláson csak az számított bűnügynek, amelyet a vizsgálóbíró a törvényszéki orvossal együtt állapított meg. Egy rendőrorvosi boncjegyzőkönyvet nem vett figyelembe az ügyészség, különösen a védelem.
– Szaladok Orsóshoz, mondom neki, hogy mi a kórelőzmény, ez nem stimmel, én ebben a hullában ciánszagot érzek. Ha az üzemben ciánnal dolgoznak, akkor itt ciánmérgezésről lehet szó. Odajön a boncasztalhoz, kiveszem a szívet, mert azt mondták, szívbeteg volt, és mutatom a tökéletesen egészséges szervet, amelyen semmiféle elváltozás nincs. Ebből én halált nem tudok levezetni – mondom. „De hát, kolléga úr, mégiscsak, nézzük itt ezt a jobb pitvart meg a jobb kamrát, a billentyűnél van valami kis elváltozás…” Közben Szabó Gábor adjunktus bejött a laborból, ahol egyszerű művelettel, a rézgálicoldatba belemártott papírcsíkokkal kimutatta a ciángőz jelenlétét. Utána kinyitottam a gyomrot, amelyben fél liter tej volt, s csak úgy bűzlött a ciántól.
Öt mázsa könyv
Tamáska doktor elmondta, hogy Orsós elismerte tévedését, de hozzátette: „Az én orrom nem olyan érzékeny a ciánra, mint a kolléga úré. Igen sok sárgabarackot és őszibarackot eszem, sőt megeszem a magot is, ami sok ciánt tartalmaz…” Orsós nem engedte meg, hogy beosztottjai dohányozzanak, mert véleménye szerint a törvényszéki orvosnak jó orral kell rendelkeznie: a kezével, a fülével, az orrával, egész testével dolgozik, s „eggyé kell forrnia” a halottal.
A szerelmi háromszög tehát kiderült, a gyilkos férjet elítélték, felakasztották előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés miatt.
– Ettől a pillanattól kezdve Orsós engem különösen megbecsült. A debreceniek – ahol 1918-tól 1935-ig dolgozott – állandóan azt hajtogatták, hogy kemény, szigorú ember, valósággal rettegtek tőle, de nekem azt mondta, rám lehet számítani, mert az első vita során ellentmondtam neki. Amikor egyszer özvegyasszony nővérével, Margit nénivel együtt iszogattuk a kávét Orsós rózsadombi villájában, a professzor is bejött, leült közénk, és elkezdett privát dolgokról beszélni. „Igaz az, kolléga úr – kérdezte, mert Margit nénitől hallotta –, hogy maga törvényszéki orvos akar lenni?” Azt feleltem, hogy igen, gyerekkori vágyam. „Hát, ha törvényszéki orvos lesz, és becsületes ember, akkor pénzt soha nem fog keresni, és mindennap több lesz az ellensége. Ha maga mint szakértő lead egy véleményt, az az egyik fél számára kedvező lesz, a másik fél számára azonban nem. Utóbbi mindig gyűlölni fogja. És tanulja meg – adta az életre szóló utasítást –, hogy egy szakértő csak addig nevezheti magát törvényszéki orvosnak, amíg az első tudatosan hamis szakvéleményt ki nem adta. Ha maga egyszer hamis szakvéleményt ír, ne tekintse magát többé orvos szakértőnek.”
Tamáska nem restellte elolvasni Orsós összes tudományos közleményét, szám szerint 206-ot (1906-ban írta az elsőt). Orsós szisztematikusan tanította Tamáskát. A boncsegéd gyakorta rákopogott: „Tessék jönni, a méltóságos úr hívja!” Ilyenkor Orsós demonstrálta neki a leleteket.
Tamáska 1942-ben díjas gyakornok lett, egy évvel később díjas tanársegéd. De még mindig nem volt doktor. 1942-ben már kijárt volna neki, azonban elkényelmeskedte az időt, reggeltől estig dolgozott, nem érdekelte a doktori cím. A helyzetét azonban az sem változtatta volna meg, ha történetesen már doktor. Ugyanazt kellett volna csinálnia, ugyanazt a fizetést kapta volna. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem doktorált. A másik, hogy aki letette a doktorátust, annak a nevét azonnal jelenteni kellett a katonai kiegészítő parancsnokságnak, és azonnal behívták katonai szolgálatra. 1944 októberében azonban megváltozott a rendelet: a doktorok maradhattak, és a nem doktorokat hívták be katonának. Tamáskának csak törvényszéki orvostanból kellett záróvizsgát tennie Orsósnál és közegészségtanból egy másik professzornál. Azonnal letette mind a kettőt. Október 14-én avatták doktorrá, 15-én pedig jött Horthy fegyverszüneti proklamációja, illetve a nyilas-hatalomátvétel.
– Orsós 1944-ben kitelepítette az egyetemet Németországba – mesélte Tamáska doktor. – Sokat szidták érte, de ő ezzel a lépésével sokak életét mentette meg, akik így megmenekültek a szibériai munkatáboroktól. Évekkel később, már kintről, kérésemre a következő levelet küldte: „Dr. Tamáska Loránd vezetésem alatt 1940. október 1-jétől 1944. november 30-ig mint tanársegéd működött a Pázmány Péter Tudományegyetem Törvényszéki Orvosi Intézetében. Ezen idő alatt szorgalommal és kitartással vett részt az intézet munkáiban, naponta több rendőri beszámolót végzett önállóan és [azok] anyagát szövettanilag fel is dolgozta. Behatóan foglalkozott dr. Tamáska Loránd esetenként és kizárólag is a lövési sérülésekkel és az agyalapi vérzésekkel. 1944. november végén, amikor katonai parancsra Budapestet el kellett hagynom, Tamáska Loránd dr. vette át az intézet adminisztrációját.” A Keleti pályaudvarról indult a vonat. Ötvenkilós csomagot lehetett vinni. Mondtam Orsósnak, hogy nekem öt mázsa könyvem van, nélkülük nem megyek. Nem mondta, de titokban talán arra gondolt, hogy valaki mégiscsak maradjon az intézetben. Mint orvos én maradtam egyedül. S ekkor Orsós így fordult hozzám: „Kolléga úr, maga fiatal ember, politikailag még érintetlen, magának nem lehet semmi baja, maradjon nyugodtan, védje az épületet és a szellemét mindaddig, amíg mi majd visszajövünk.”
Soha nem jöttek vissza. Orsós 1962-ben halt meg Nyugat-Németországban.
Folytatjuk
origo.hu
Rendhagyó árverés – melltartók és bugyik milliós tételben a NAV kínálatában
