Politikában unalomig ismételgetett közhely, hogy soha nem mondjuk: mindig és soha. Ez egyben azt is jelenti, hogy a politika – ki tudja, kiknek a felhatalmazásából – felülemelkedhet a köznapi morálon, szavahihetőségen, az örök(nek hitt) emberi igazságokon, mértékeken és értékeken. Voltak korok, amikor minden pillanatban megtapasztalhattuk, hogyan vált el egymástól a gondolat-szó-tett szentháromsága, s hogyan váltak kimondott szavaink – nem csupán a politikusoké – üres, hazug, a „nagy eszme” vagy még inkább egy szűk pártelit érdekeit szolgáló sötét dezinformációkká.
A rendszerváltozás pillanatában még hihettük, hogy nemcsak az eleve hazugságra épülő politikai, gazdasági metódus változik meg, de a társadalmat átszövő hazugságrendszerek is szétfoszlanak. Nem így történt. Ezt az elmúlt tizenöt évben meg kellett tapasztalnunk, és most ki kell mondanunk. Ki kell mondanunk főképpen a mostani kormánykoalíció működésével kapcsolatban. Hazugságok és félrevezetések és elhallgatások persze az előző kormányok idején is voltak, de ma szinte semmi más nincs.
Alapvető hazugsága a mai politikának, hogy a kormány a „helyén van”, működik. A kormány nem működik. Végez ilyen-olyan tevékenységet – többnyire haszontalan, önmaga és az ország tekintélyét romboló, sokszor csak az önös pártérdekeit szolgáló tettek ezek –, de legfontosabb és alapvető kötelességű feladatát: a magyar nemzet érdekeinek lehető legkiválóbb szolgálatát nem teljesíti. Hatalmával eddig, ha élt, legtöbbször visszaélt. Innen nézve úgy látszik, sejtelme sincsen, milyen eszményeket szolgál, mik a céljai, hogy „milyen Magyarországot szeretne”, milyen is legyen az az „én országom”. E nem tudott célhoz vezető útról természetesen sejtelme sem lehet. Ez a kormány csupán a „feldúlt sötétség” kormánya. Csak tagadni tudott, és csak rombolni volt képes.
Karl Mannheim írta, hogy a liberális politikus, ha egy adott rendszerben hibát tapasztal, az egész rendszert át akarja e miatt a kis hiba miatt alakítani. Ezek – mivel csak félig vagy tán egyáltalán nem liberálisok – azt a már jól megismert módszert alkalmazzák, hogy a rendszerben levő hibákat kiterjesztik, általánossá teszik, kiütve itt is, ott is egy-egy közfalat, ajtót-ablakot abból a házból, amelyben – ha egy kicsit lerobbant is – mindannyian élünk. Egyedi és kivételes hazugságokból, „létrontásokból” így teremtenek hazugságrendszert, a tagadás és a nihil birodalmát. A hazugságok bonyolult szövedéke lassan kikezdi az ember társadalmi létezésének alapjait is, ezek közül is az egyik legfontosabbat: a bizalmat. Talán ritkán gondolunk bele, de egyetlen percet sem élhetne nyugodtan az ember bizalom nélkül. Bíznunk kell olyan egyszerű dolgokban például, hogy az órásmester viszonylag normálisan működő szerkezetet gyárt, amelyet ha reggel ötre húzunk fel csörgőre, valóban az adott időpontban s nem pedig nyolckor vagy délben ébreszt bennünket. S persze ahhoz is nagyfokú bizalom kell, hogy elhiggyük: reggel ötkor valóban annyi az idő – legalábbis a mi időzónánkban. Vakon bíznunk kell a kávégyártókban, hogy reggeli italunk abból készül, ami rá van írva, s nem valami méregből. Bíznunk kell abban, hogy embertársaink többé-kevésbé betartják azokat a szabályokat, amelyek keretek közé szorítják életünket, s ha kimegyünk az utcára, csak kivételes esetben vágnak rögtön fejbe bennünket a pénzünkért vagy csak szórakozásból. Sorolhatnám a példákat, amelyek mind a bizalomról szólnak. Ha ez megszűnik, szétesik az ember élete, már nem tudja, mit kell tennie, ki is ő valójában, s milyen az a világ, amelyben élni próbál. A hazugság tehát lerombolja az ember bizalomból épült, többé-kevésbé biztonságosnak hitt életét.
A legrosszabb azonban nem ez. Nem az, hogy ezek itt a szakértelem és a szürkeállomány (igaz is, régen nem hallottunk róla, talán megszivacsosodott?) ködébe bújva magatehetetlenségükben hazudnak. Nem úgy, mintha könyvből olvasnák, már kívülről fújják. De ezt már megszokhattuk, és csak legyintenénk rá, mert mi, magyarok, mindent érthetünk és tudhatunk erről. Tudhatjuk, hogy mindaz, amit mondanak, nem igaz, de mondják. Tudjuk.
A legrosszabb, hogy ezt ma még sokan – a kisebbség vagy már megint a többség – elhiszik, és nem tudják, amit tudniuk kellene. Nem legyintenek. Ezt most sokan igazságnak gondolják, amit ezek mondanak és cselekednek, és e hazugságokért még szeretik is őket.
A legrosszabb, hogy a kormány hazudik, és ezt elhiszik. Azok is, akik hazudnak, és azok is, akiknek. Ezt kell ma elviselnünk és feldolgoznunk. Hogy a hazugság az igazság szerepében tetszeleg.
Normális helyeken és időkben az ellenzéknek ilyenkor dolga sem lenne. Ülhetne a parlamentben vagy azon kívül, fütyörészve és a lábát lógázva, mert az ilyen hazug és tehetetlen, önnön nagyszerűségétől lépni sem tudó kormányt a polgárok legkevesebb, hogy elcsapnák a következő választáson. De itt és most ez másképpen van. Itt most nemcsak hazudnak, de a hazugságot el is hiszik. Ezért ma azoknak, akik kívül állnak ezen a hazugságrendszeren, a legfontosabb feladatuk, hogy tartsák meg magukat hitükben és elveikben, és álljanak erősen a maguk helyén. Mert az igazság mindig igazság marad, még ha a többség – a sokszor becsapható, megvásárolható, elbutítható többség – tagadja is, és felül a hazugságoknak.
„Tipródó patkányderbi, mi itt ma a tét, kinek készül a horda szétszaggatni megszenvedett hitét?” – írta egykor egy elfeledett költészet elfelejtett költője. Őt idézve mondom: patkányderbi folyik itt most hivatalos körökben. A tét: minél nagyobbat harapni belőlünk, úgy, hogy még tapsoljunk is ehhez, és nevessünk, és ne is érezzük a harapásokat.
A kártevőket hiába álcázzák, hiába hazudják szentséges jótevőknek, mindig lesznek, akiket nem bódít el a kender sem, és nem tapsolnak, és nem hahotáznak, mert tudják: tűz van. Az egészséges életösztön pedig, ha már nagyon elszaporodtak a kártevők, előbb-utóbb nagytakarítást végez. Addig…
origo.hu
Szívszorító, ahogy a szegedi sztársebész az utcán segít a rászorulóknak
