Aligha a megtorlás a helyes válasz

Szinte a lehetetlenre vállalkoznak a rádió sportriporterei : a túlvizualizált világban szóval próbálják megrajzolni a látványt. Kizárólag hangok segítségével kell megteremteniük és fenntartaniuk a sportesemények hangulatát, ilyenkor nincs idő fogalmazni, mondatokat méregetni, hiszen a sportriporter magánember is, aki szorít a csapatért, a versenyzőért, emiatt gyakran elragadja a hév. Ilyen helyzetben a riporterek gyakran hibáznak. Félresikerült mondataikat szívesen gyűjtik össze azok a kollégák, akik szeretnek más tökéletlenségén élcelődni, bár maguk még nem voltak éles helyzetben. Most vasárnap azonban egy kicsit más történt. A Petőfi rádió Hazafelé című műsorában Török László közvetítette a magyar és a spanyol bajnokcsapat közötti férfi kézilabda-mérkőzést. Bizonyára igaza volt Török Lászlónak abban, hogy a két román bíró elfogultan vezette a meccset, tendenciózusán a magyar csapat ellen fújt, sorra igazságtalan ítéleteket hozott. De a Magyar Rádió munkatársának akkor sem illendő többször egymás után is lecsirkefogóznia a játékvezetőket, majd arra biztatni a közönséget, hogy várja meg őket a meccs végén. És le ugyan ne köpje, de azért demonstrálja előttük az erejét és a haragját. Ez így együtt nem sportriporteri rossz mondatok sorozata, hanem a pályán és a pálya szélén egyaránt tiltott sportszerűtlenség. A sport önfegyelemre nevel, a sportriporter pedig arra biztat, hogy ne fogjuk vissza az indulatainkat? A sportban olykor előfordulnak igazságtalanságok. Az életben is. Aligha a megtorlás a helyes válasz.
A közszolgálati rádiót részvénytársasággá alakításakor úgy dobták ki a piacra, hogy a kasszájában csak adósság, a zsebében pedig egy csomó feladat volt. Miközben a köztelevízió újabb segélyekért tartotta a markát, a közrádió csendben küszködött. Mint jó tanuló, elvégezte a házi feladatokat, fizette az adósságát, a spórolt pénzből kicsit mindig előre is jutott. Akiknek a legkevesebb pénz és a legtöbb munka maradt, és akik mégsem zúgolódtak, maguk a rádiósok voltak. Közben figyelték, hogyan emelkedik a csillaga azoknak a kollégáknak, akiket elvitt a kereskedelmi média, és eltűrték, hogy időnként tehetségtelen maradéknak titulálják őket. Hiába, aki nem híres, akit nem mutogat a tévé, az Magyarországon nem létezik. Csakhogy a közszolgálatban nem sztárokra és primadonnákra van szükség, hanem felkészült és szorgalmas munkatársakra. Másként ugyanis elakad a széles körű szolgáltatás. Primadonnák és sztárok például nem tudnák (biztosan nem is akarnák) úgy vezetni a Szív küldit, mint Szamara Eleni. Pedig fontos műsor. Nemcsak azért, mert imádják a régi, hűséges hallgatók, hanem mert enélkül elsikkadnának az élet apró örömei. Lajos bácsi nem venné észre, hogy a szomszédai tényleg szeretik, Mária néni pedig nem hinné el, hogy az unokái gondolnak rá.
Mi lenne velük, ha nem repülne olykor feléjük a darumadár?
(Hazafelé, Szív küldi, Petőfi rádió.)