Nem sokkal azután, hogy a magyar miniszterelnök szavazás formájában kikérte a magyarok véleményét arról, hogy szeretnék-e Ukrajnát soron kívül betuszkolni az Európai Unióba annak minden következményével együtt, az európai establishment több fronton is bosszúhadjáratot indított Magyarország ellen. E brüsszeli támadás lehetőséget adott többek között arra is, hogy április közepén az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága (LIBE) egy ötfős delegációja Budapestre látogasson annak érdekében, hogy ismét felülvizsgálja hazánk jogállamisági helyzetét.
Már a vizit napján számtalan politikai elemzés, illetve publicisztika foglalkozott a LIBE-bizottság céljaival, különösképpen annak gyanúsnak mondható időzítésével. Mindez nem volt véletlen, hiszen kiderült, a bürokratáknak elemi és egyben sürgős érdekévé vált, hogy az Ukrajnáról szóló magyar szavazás érvényességét minél hamarabb semmissé tegyék, valamint a látogatás apropóján ismét reflektorfénybe került Kollár Kinga tiszás EP-képviselő magyarokat eláruló brüsszeli felszólalása is.
Hogy ezek az úgynevezett eljárást támogató állásfoglalások valójában mekkora szemenszedett hazugságok, nem pusztán a korábban említett és a politikai összehangoltság jeleit mutató látogatás időzítéséből derül ki, hanem azokból az egészen friss, az európai jogállamiságot érintő eseményekből is, amelyek kapcsán Brüsszel és a magyarok elleni koncepciós eljárását szervező bizottsága furcsamód mélyen hallgat.
Induljunk csak ki a német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal legfrissebb döntéséből, amely szerint az ország kis híján vezető, több mint 11 millió (!) választóval rendelkező pártja, az AfD bizonyítottan egy szélsőjobboldali párt, így annak meglétét és működését alkotmányellenesnek minősítették. Fontos leszögezni, nem most kezdődött az AfD jogi ellehetetlenítése, ugyanis a német politikai elit már évek óta azon munkálkodik, hogy akár antidemokratikus módszerekkel is, de elhallgattassa a németek lelkiismereteként funkcionáló bevándorlásellenes, illetve békepárti szervezetet. E törekvés részelemeként értelmezendő az a korábbi, a szövetségi parlament által két évvel ezelőtt, csupán feles többséggel áterőltetett választójogi reform is, amely akkor épp az ellenzéki pártokat juttatta kifejezetten hátrányos mandátumszerzési helyzetbe.
Ám Európában nemcsak a bukott berlini kormánynak voltak súlyos, az európai értékekkel összeegyeztethetetlen jogállamisági mulasztásai.
Ugyanis néhány héttel korábban Emmanuel Macron Franciaországában a német politikai folyamatokhoz igencsak hasonló, ám azoknál sokkal súlyosabb következményekkel járó történések bontakoztak ki, amelyek világszerte felháborodást váltottak ki. Mint ismert, politikai nyomásra a francia Nemzeti Tömörülés legismertebb politikusát, Marine Le Pent első fokon négy év börtönre, nyolcszázezer euró pénzbüntetésre és ami a legsúlyosabb, öt év közhivatal betöltésétől való eltiltásra ítélték. S bár az ügyben fellebbezés várható, az ítélet politikai értelemben súlyos károkat okozott Le Pen leendő elnökválasztási kampányában. Hiszen függetlenül attól, hogy a 2026-ra tervezett bírósági tárgyalásnak milyen kimenetele lesz, pusztán az idő szűkössége miatt a párt súlyos hátrányba kerül ahelyett, hogy erőt felmutatva fordulna rá a 2027-es kampányhajrára.
De sajnálatos módon úgy tűnik, hogy a nyugati politikai fősodor efféle gyakorlata már Közép-Európában is gyökeret vert, ugyanis egyre több hírt hallani Lengyelországból azzal kapcsolatban, hogy a politikai túlkapások miatt elhíresült baloldali kormány intézkedései veszélybe sodorhatják a május 18-án megrendezésre kerülő elnökválasztás törvényességét.
Erről nem más, mint maga a lengyel elnök, Andrzej Duda beszélt, aki szerint a helyzet annyira súlyos, hogy a választáson nem lesz kisebb a tét, mint a lengyel államérdek és demokrácia védeleme. Az elnök által említett veszélyt nemcsak azok a politikai megrendelés alapján lebonyolított kormánypárti akciók támasztják alá, melyek keretében a múltban több jobboldali politikust jogtalanul letartóztattak és meghurcoltak, hanem a baloldali kormány azon törekvése is, miszerint a jövőben a lengyel szuverenitás teljes feladása mentén kívánná módosítani a meglévő európai uniós alapszerződéseket.
Amennyiben az említettek tükrében bárkiben is felmerül az a gyanú, miszerint a Budapestre látogató LIBE-bizottság eljárásrendje nem alapul máson, mint az évek során már hivatkozási ponttá alakult brüsszeli kettős mércén, nem jár túl messze a valóságtól. A kérdés csupán az, hogy egy évvel a magyar országgyűlési választások előtt vajon bölcs döntés volt-e Brüsszel részéről, hogy ilyen átlátszó ügyek mentén, ha még akaratlanul is, de felhajtóerőt biztosítson a kormánypártoknak. Az elmúlt tizenöt év választási eredményeiből kiindulva igencsak egyértelmű az erre adható felelet.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
