Bánk-előadás Bánk napján

Tele az Erkel Színház a nemzeti ünnepünkre következő vasárnapi matinén. Tű sem eshet le a kétezres befogadóképességű nézőtéren – tű, amely még sok négynapos kokárdát simít blúzhoz, gallérhoz. Odalenn rengeteg nyugdíjas, idefönn iskolások, sokan vidékről; mellém, a leghátsó sorokba apácák vettek jegyet. Ez a kezdet, a vég pedig jelentős tapsba, sikerbe fullad, miközben senki sem azt a műfajt kapta, amelyre befizetett.
Az alábbiakban nemzeti operánk előadását szidalmazom. (Illik-e ez?) Szó szerint: előadását. Mert ez a produkciós ruha, így, mostani tartás- és színevesztett állapotában méltatlan a drámához, amelynek prózai őse mégiscsak március 15-én este követeltetett ki! Pedig Kerényi Imre tucatnyi éve játszott rendezése még apellál is forradalmunkra, az ezerkétszázas évek díszletei közé reformkori figurák vegyülnek, maga Bánk bán is cilinderben-zsakettben érkezik.
Az analógia világos, ül is, szerencsére nincs továbbmagyarázva. Meráni elnyomás akkor, osztrákok ekkor, békétlenek egykor, márciusi ifjak aztán. Alapeset, értjük, ám az idősíkmetszés értéktöbbletet hordozó tartalmából mára nem maradt. Homályosra derített színpadon egyetlen, lépcsőktől problémás térben fejlődne a dráma – már, ha fejlődne, s ha dráma volna. A legnagyobb baj nem is az elkopott, Munkácsy-képhez hasonlatos, sötétté szürkült világgal van, hanem az interpretáció lényegével, legalábbis azzal, ami a ’93-as bemutató rendezői üzenetéből megmaradt. Mármint: semmi sem maradt, és dráma nincs mára az Erkel-főmű színpadán.
Helyette énekesek bolyonganak: a csúcsmagasságokban jeleskedő Albert Tamás (Ottó) legalább tíz éve rója a lépcsőket itt, mégsem értem, hová tűnik pl. a Gertrudis-gyilkosság alatt, ha egyszer segítség-nyújtani elindult… De agreszszívra komponált udvarló jelenete Boross Csillával (Melinda) is ezer darabra törik, végül, a sok bolygás, a célegyenes előtti végtelen számú lap után hátra szorulnak a térben. Ilyen körülmények között csoda lenne, ha izzana a levegő, ám csoda ma nem szerepel a színlapon. Bánk (Molnár András), hisz írtam, a pozsonyi diétához kicsinosított Kossuth öltözetében jő, nem is egyszer, mert rendre ki kell oldalognia ugyanúgy. A királyné (Wiedemann Bernadett) hálószobája ezzel szemben hevenyészett, territóriuma mindössze két csárdáslépés az ágy körül. Így, béklyók közt még a vérre menő vita, az erőszakos halál perceit sem sikerülhet valódi tragédiával megtölteni.
Az operaénekes, persze, nemigen hibáztatható. Bánk, Melinda, de Ottó és Gertrudis szólama is van annyira munkás, hogy inspiráció híján nem erőlködik senki a színészi Oscarért. Lefúrt láb vagy céltalan koncentrikus körök: két kultúra csap össze ma. És meg is öli egymást, ami nem feltétlenül baj, csak közben kétezer ártatlan ül és nézi a pénzéért ezen elvirágzott operai metódusok lassú halálát.
Pedig Molnár András a hősként elkiáltott évtizedek dacára most is kiváló, rezonanciadús „Hazám, hazámot” fúj, s ha megrázza magát, korban-hangban is illúziókeltő ifjú Melindája mellett. A tehetséges Boross Csilla fölényesen birtokolja áriáit, az ember már azon morfondírozna, letranszponálták-e azokat, de persze, nem, minek? Hisz bírja ő, s öröm tapasztalni, ahogy énekléséből az érett női hangadás egyre kijjebb szorítja a negédes színt. A szövegartikuláció nem fér még el szebbnél szebb zenei megoldásai mellett, s ez általános problémától csak Bánk és az ő gonddal megrajzolt Tiborca (Tóth János) mentes. Sulykolni kell: Mozart rokokó esztétikájában bár a zene került az első helyre, de másodikként még az ő korában is ott szolgálólánykodott a szöveg („…poi le parole!”). A romantika operái pedig már végképp nem vocalise-ok, felvonások szöveg nélkül, úgyhogy üdvös lenne, ha az énekesi társadalom egy emberként barátkozna meg a mássalhangzók színes világával. A nézők hálásak lennének az érthetőségért, és nem követelnék a feliratozó bekapcsolását…
Az említetteken kívül még feltűnik a veterán Berczelly István (II. Endre) elkötelezett éneklése, és a nálánál jó negyvennel fiatalabb Molnár Levente sűrű, nemes tónusú Biberachja, illetve az az igyekezet is, amellyel Szennai Kálmán karmester próbálja holtfáradt kórusát s a szituációs impulzusok izgalmától el nem alélt, tétlen szólistákat ruganyos egységben, legalább zeneileg élvezhető tablókban tartani. Ami a tétovára kopott, jobbára masszaszerű előadást mindezek ellenére – és a muzikális produkción kívül – tapsossá teszi, az csak a gyermeki naivitás és a nagymamai elnézés.
Feltűnően mutatja magát a változás szükségessége: miniszteriális ínség idején talán mégsem nürnbergi gigaprodukció, inkább egy nullára le, majd újraépített Bánk bán-előadás kelne el; prémektől, süvegektől, diagonálba rakott baldachinoktól – skrupulusoktól – mentesen. Nemzeti kincsünk, Erkel döbbenetes erejű muzsikája és a Katona-dráma izzását nyomokban még őrző dramaturgia ennél többet, sőt, végre nagyon mást érdemel: új szemléletű, katartikus, friss fogalmazású összművészeti alkotást, úgynevezett operát. Mert bár minden opera jelmezes koncert, mégsem minden jelmezes hangverseny opera. (Becsület ez?)
(Erkel: Bánk bán. Magyar Állami Operaház Erkel Színháza, 2006. március 19., 11.00)