Európa vezetői orosz támadást vizionálnak. Lázas fegyverkezésbe kezdtek Ukrajna további támogatására. Közben atlanti szövetségesükkel is szembekerültek. Ha figyelemmel követjük az interneten megjelenő előadásokat, podcasteket, biztonságpolitikai szakértők elemzését, tőlük is hallhatjuk, olvashatjuk, hogy ez nem reális.
Akkor miért az oly lázas kardcsörtetés az EU-ban és a legnagyobb európai pártcsaládban? Kinek milyen érdeke fűződik a hadikiadások megemeléséhez? Elsősorban kényszer, mert Amerika megelégelte, hogy a NATO kiadásainak zömét viselje. Rászorítja szövetségeseit a hadikiadások emelésére. Mellesleg az ukrán háború támogatása rendesen csökkentette a készleteket.
Ha ez hadieszköz-vásárlást jelent, kifejezetten jó az amerikai hadiipari cégeknek. Ha pedig az európai ipar is rááll a termelésre, azt az európai tőke is örömmel veszi. Ez a második ok. Mindig van a történelemben olyan időszak, amikor a fegyverkezésre szánt pénzek s a hadi termelés löki meg a foglalkoztatást, a keresletet, a gazdasági növekedést. Hogy az ehhez szükséges költségvetési kiadások megszavazását biztosítsák – különösen a deficit terhére –, nos, ez igényli a háborús retorikát. Hiszen Európa igen jelentősen lemaradt a technikai fejlődés bizonyos területein az USA-tól. Mellesleg Kínától is.
Vajon Európa képes-e egyedül biztosítani Ukrajna támogatását?
A Microsoft, a Meta, az Apple, a Uber, a felhőalapú mesterséges intelligencia mind-mind amerikai eredetű. Márpedig ezek a mindennapi folyamatok elengedhetetlen részei! Mert igaz, hogy eddig jó értékesítési piaca volt Amerikában az európai iparnak; a kereskedelemben az USA passzívumban van az unióval szemben (Ezt most Trump vámokkal próbálja csökkenteni.) A szolgáltatások terén azonban kiviteli többlete van az USA-nak, az egész világ felé. Volt olyan szakértő, aki úgy nyilatkozott: Európa a védelmi pénz fejében átengedte a gazdaság ezen területét az Egyesült Államok cégeinek. Vagyis, amíg az USA költségvetéséből negyven százalék szolgál hadi célokat, ami részben a NATO finanszírozására is szolgált, Európában csupán egy-két százalék volt az arány. Most feltornázzák ezt a számot egyes európai költségvetések négy-öt százalékra.
A kiadások megemelése jelentős részben nem is a hagyományos fegyverek beszerzésére, hanem az elmaradt kutatás-fejlesztés pótlására kell.
Ha ezt vesszük, még sokkal jelentősebb erőfeszítéseket kell tenniük az európai országoknak, mint a hadiköltségvetés emelése, hogy felzárkózzanak a korábbi barát, most nagy rivális mellé. Az európai vezetők attól tartanak, hogy az USA fegyverként használja fel a digitális függést akaratának érvényesítésére, mint ezt a technológiai szabályozás terén már tapasztalni lehet. (Amerika limitálta a félvezetők exportját: ez is egy példa a függésre.)
Ki kell tehát építeni a függetlenedést a maroknyi amerikai cégtől, mert ez stratégiai és gazdasági kockázatot jelent. Egy francia forrás így ír: „valódi európai fizetési rendszerre van szüksége Európának”. Hiszen a Mastercard, a Visa és a PayPal amerikai rendszerek, sőt e téren (is) van Kínától is függés, lásd az Alipay rendszert.
A nemzetközi pénzügyek szakértőjének fejében még az is felvetődik, hogy a Brüsszeli SWIFT rendszere is technikailag az USA Fed-szerverére van rákötve.
Bizony, Amerikának rálátása van minden nemzetközi pénzügyi műveletre! Hiszen azok zöme egyébként is dollárban bonyolódott a korábbi időkben.
Mindez hatalmas beruházásokat, anyagi és szellemi kapacitást igényel. Igen, a függetlenségnek ára van! Lehet, hogy az EU megszállott zöldítési politikája helyett erre kellett volna jobban odafigyelnie? Ne értsük félre, a klímaváltozás fontos kérdés. Megoldása azonban nem feltétlenül az európai ipari átállási törekvésektől függ; ezek mögött sokan lobbicsoportok részérdekét vélik látni.
Európa eddig élvezte a szabadkereskedelem és az atlanti szövetség előnyeit. Rá is szorult a nemzetközi kereskedelemre, mind az exportpiacok, mind a beszerzés oldalán.
Először is: Európa alapvetően energiafüggő. Mindenképpen importra szorul. Az elmúlt évek szankciós politikája miatt az olcsó orosz olaj helyett drágán vásárol arab, amerikai és közvetített orosz olajat.
Oroszország ugyanis Kínán keresztül értékesíti a világpiacon olaját. Ezzel egyébként versenyképességét visszavetette. De különösen nem versenyképes a kínai importtal szemben, sőt a technológia terén Kína olyannyira ott van Európában, hogy az EU ezzel hangsúlyosan, külön határozatban foglalkozott. Nem is beszélve arról, hogy a ritkafémek terén jelentős mértékben – egyes elemeinél 98 százalékban – Kínától függ.
Európa tehát kettős szorításban vergődik.
Igen kétséges, hogy a jelenlegi EU-s vezetés szellemi kapacitása elegendő lesz-e ennek a nagy kihívásnak a kezelésére és megoldására.
A szerző közgazdász, professor emerita
