Csak néhány napja, hogy dübörögtek a tankok a Vörös téren, a győzelem napján.

Mindezt megelőzte a sztálini terror, a katonai vezetőség lefejezése, Tuhacsevszkij marsall kivégzése 1937-ben, a németekkel kötött „barátsági” szerződés, a Molotov–Ribbentrop-paktum 1939-ben, a német támadás 1941-ben. Egy háború, amelyet jelentős részben saját magának köszönhetett a Szovjet­unió, hiszen készületlenül találta. Katonai vezérkara javát Sztálin előtte eszelősen elpusztította, s álságos szerződéssel altatta el éberségét. A háború mérhetetlen szenvedést okozott népei­nek, de végső soron az egész világnak is. És akár tetszik, akár nem, amerikai segítség nélkül nem lehetett sikerrel megnyerni.

A tribünön Euró­pa gyakorlatilag nem képviseltette magát, külön ünnepséget tartottak az egyes országokban a második világháború befejezésére emlékezve május 8-án. Hazánk se volt jelen Moszkvában. Nekünk a háború vége bár a német megszállás megszűnését elhozta, de végső soron súlyos vereséget, az ország megbélyegzését, területi veszteségeinek újbóli megerősítését jelentette. Európa talán legnagyobb kisebbségbe kényszerített nemzetisége lett a magyar a környező országokban; úgy, mint Trianon után, 1945-ben is. Nagy létszámú, kulturálisan aktív és történelmileg összefüggő közösségek éltek tovább kisebbségi sorban más országokban. Nehéz ezért nekünk „győzelem napját” ünnepelni, mi ilyenkor leginkább az áldozatokra emlékezünk.

Igen, a béke megteremtése és megtartása nekünk, magyaroknak valóban elemi fontosságú. Hiszen évezrede már, hogy a Nyugatnak biztosítottuk a keletről jövő harci cselekmények felfogását, gyakorlatilag saját testünkkel („Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!”).