Az elmúlt években számos XX. századi keresztény történésszel, közgazdásszal, irodalmárral foglalkoztam. Chesterton, Toynbee, Eliot. Chestertont sokat idézte Szerb Antal A világirodalom történetében. Toynbee negyven éven át volt a brit külpolitikai tájékozódás legfőbb forrása, s 12 kötetes világtörténelme óriási hatású volt kora történészeire. C. S. Lewis is nagy keresztény író volt, akinek munkáit ugyancsak elég jól ismerem. A fent idézett angol írók nagyszerű, hívő emberek voltak.
De nemcsak a bölcsészek között találunk ilyen egyéniségeket: a természettudósok között is. Rájuk a modern világ nem mondhatja, hogy korszerűtlenek, hiszen eredményeikre a mai napig alapoz a tudomány és a gyakorlat. Hozzájuk számíthatom például Heisenberget, de
csaknem minden nagy Nobel-díjas fizikus Istenben hívő tudós volt. Ezeknek a személyeknek, alkotó értelmiségieknek határozott, vallásos világnézetük volt. Ki előbb, ki utóbb rátalált Istenre. Többségük katolikus vagy katolizált keresztény volt, mindenesetre a keresztény hitvilág részese.
Kezdetben mindegyiket sztárolta a szakmája. Aztán – a század vége felé – kezdték őket elfelejteni. Leértékelni. Hagyták, hogy belepje a por a munkásságukat. Lehet, hogy mára a tudományos-technikai haladás eredményeképpen olyan okos lett az ember, hogy nincsen szüksége a vallásra?
Sokszor találom szembe magamat azzal, hogy az embereknek most is szükségük van hitbéli kapaszkodókra. Elvetik ugyan a hagyományos vallásokat, de kitalálnak maguknak furcsa földi isteneket.
Istenítik a tudományt, a megfoghatatlan, pártos eszméket, az -izmusokat, amelyek iránt elköteleződnek. Adott esetben ateistának mondják magukat, mégis görcsösen hisznek valamiben. Mindenekelőtt: önmagukban.
Eddig nem foglalkoztam részletesebben T. S. Eliottal. Macskák című könyve és a hasonló című musical kedves a gyerekeknek, fiataloknak. Nagy hatású Becket-drámája feledhetetlen színházi élményt jelentett, még a szocializmus éveiben, mindenkinek. De irodalomtörténeti jelentőségű verseit nem ismertem, pedig szakmai tudását – mint Chesterton, Toynbee esetében is – magasra értékelik az irodalmárok. Rá is jellemző, hogy addig volt a nyugati esztéták csodált idolja, amíg nem kezdett el komolyabban transzcendens gondolatokkal foglalkozni.
Nem hiszem, hogy Európa kultúrája túlélhetné a keresztény hit teljes eltűnését. Ha a kereszténység megy, az egész kultúránk megy.
Ez a híres idézet T. S. Eliot: Notes towards the Definition of Culture (magyarul: Megjegyzések a kultúra meghatározásához) című, 1948-ban megjelent esszékötetében szerepel. A műben Eliot kifejti, hogy a vallás és a kultúra nem két különálló dolog, hanem ugyanannak az éremnek a két oldala: a kultúra lényegében a nép vallásának „megtestesülése”. Az idézet pontos szövegkörnyezete az európai örökségre utal. Eliot szerint
a kereszténység az a kötőanyag, amely évszázadokon át stabilitást és közös jelentést adott az európai művészetnek, jognak és gondolkodásnak. Úgy vélte, ha ezt elvetjük, nem egy „kész” új kultúrát kapunk helyette, hanem hosszú ideig tartó barbarizmuson kellene keresztülmennünk, amíg egy új alapokon nyugvó civilizáció újra kifejlődhet.
Azt gondolom, ennek mondatnak messze az irodalmi elemzések körén túlmutató jelentősége van. Fogalmazhatunk úgy: politológiai tartalma. Az európai alapokmány megfogalmazása óta napirenden van a kérdés. A modern Európa nem akar tudni a keresztény gyökerekről. Ez az elvallástalanodás nem valamiféle szekuláris humanizmusnak nyitott teret, hanem utat engedett egy fanatikus másik vallás terjedésének. Kezdetben „csak” a posztmodern emberideál és társadalmi berendezkedés térhódításának, amit Toynbee emberimádásnak nevezett, az ember istenítésének, mind az individuális embert, mind az absztrakt eszméket értve ezen. Ez azonban nem zárja ki, hogy egy másik vallás követői átvegyék az uralmat Európában, és a szó szoros értelmében kiszorítsák a keresztény kultúrát a kontinensről.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!