Hogyan legyél moralista (II.)

(Ili!)
Most azon muszáj elmerengnem, hogy ha te nem szeretnél engem, kiolthatnám drága szenem, lehunyhatnám fáradt szemem. Tulajdonképpen úgy is kezdhetném ezt a mai cikkelyemet, hogy Habsburg Ottóné – született fél kilenc –, ma korán kelt. De egyrészt nem ismerem, ismerhettem Ottónét, még Ottót is csak annyira, amennyit a média számunkra megenged, másrészt ismerem Ilit. Ismerem? Nem biztos, hogy elfogulatlan tudok lenni, biztos, hogy nem az az ember, ha lassan már negyven éve próbál…
Nem is tudom mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét.
Egy képben csak talán? Arcod kék legyen? És két oldalt csurogjon lefelé? Mostan színes tintákról álmodjak? Krikszkrakszokat, japán betűket írjak? s egy kacskaringós, kedves madarat? (A boldogság kékjét?) – Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.
Hogy fesselek le? S csupán a lényeget? – Ottlik úgy válaszol egy körkérdésben erre is, hogy a legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni. Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelenségekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések azonban mind csonkák, hamisak.
Ezek után nemhogy az Énekek énekének földi változatát, de még egy együgyű dalt sem írhatok a feleségemről. Pedig ő az i kelleme, az l dallama… Csupa tej, csupa kéj, csupa jaj. És nekem szín is, halovány kék-lila, anilin ibolya… – Mi készül itt e tenger ragyogásból? Ha lehunyom is, süti a szemem; mi kívül izzott, belül a pupillán, itt izzít csak igazán, idebenn!
Mi készül itt? Feleségem története? Életrajzi törmelékek? Szóra bírt műremek? Színek és évek? Festési napló? Pajzán históriák? – Ilivel nem tudok betelni! Egy képben csak? csupán?! De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét! – A képtérből igen sokat el kell vennünk, hogy üres ne legyen. A festő csak akkor beszéljen, ha a képe semmit se tud mondani.
Olyan kertet láttam, amit szívesen tüntetnék ki, „az év legszebb kertje” címével – írja valahol Nemes Nagy Ágnes. De hogy milyen is volt ez a kert? Ezt nem tudja – még ő sem – elmondani. Leírni. (A néma kertész is végképp tehetetlen itt.) A képtérből – a kertből – Iliből is… (Boccaccio ellenére) ugyanis igen sokat el kell venni ehhez… hogy üres ne legyen. – Milyen is volt ez „az év legszebb kertje”? Egy, csak egyetlenegy kicsinyke hibát lehetett találni a kert képében… azt tudniillik, hogy túlságosan is szép volt. Most is az! (Ili is.) Pontosan az ilyen kertekbe pusztulhat bele az író… ha arra vetemedik, hogy leírja őket. Mert túl szép(ek.) Mert gyönyörű(ek)! Van-e hajborzasztóbb kísérlet, mint szavakba átemelni életünk bármifajta legszebbjeit? (Hajborzasztóbb van, de ezt végképp nem tudhatom, már ennyire kopaszon.)
Ili! A vad-kékedből egy óriás, rózsaszín szökőkút ugrik ki, a valószínűtlenség teljes realitásával. De csalok – mint Nemes Nagy a kert leírásában. Nem ejtettem rólad még egyetlen szót sem jóformán, tele vagyok kihagyással, csökkentéssel, lefaragással. Mérhetetlen önfegyelemmel egy hangot sem ejtettem például… Elhallgattam továbbá… Túlzottá válna, ha… (És talán másnak nem mondana semmit.) Nyilvánvaló, hogy ki kell húzni a képből szinte mindent. Mindent?
Hiszen még ottmaradt az abszurd rózsabokor a sötét iriszmezővel (vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen). El kell tüntetni az ezoterikus fügefát, letörölni a sötét málnást (mannás melled), szinte téged is a rőt sövény előtt. Pedig legszívesebben a lomb között nemcsak gyümölcsök ringnának meztelen… (hogy nem csak a béke méhe zöngne… – már túl frivol lenne.) A lassú délelőttöt is el kell tüntetni, a be-beúszó húslevesszagot. Ha sül a hús, enyhíti étvágyam (?!) – Mit mondjak még? A tárgyak öszszenéznek s téged dicsérnek. Zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek. S mint színarany golyó ragyog a terítőn, s magától csendül egy üres vizespohár. A vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng. Boldog, mert véled él.
Drága Ilikém! Nyolcvanéves lettél – meglepetés e költemény. (Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét.)