(ki leli meg Esztikét…)

Én nem tudom, hogy Ördöglovas és Vörös Székfű konspiratív találkozóján 2006 márciusában a Misina tetőn miként jött szóba Esztike elrablása. Az elrablás kifejezés persze itt nem megfelelő, hiszen amikor a terv végső formát öltött, már az elvesztés szándéka dominált, s e szándék mögött célként éppenséggel a megtalálás felemelő gesztusa rémlett, az a pillanat, amikor a dédi a tévéadók reflektorfényében keblére ölelheti az elkallódott gyermeket.
A két konspirátor előzőleg valószínűleg Európa elrablásáról cserélt eszmét, majd az EU pénzügyi okvetetlenkedéséről, amely a GDP és a magyar államadósság viszonya fölött nyavalyog, s ha a Fidesz nem vágná maga alatt a fát, fosztogatván az MSZP szoftverjeit, esetleg Gy. F. választási vereségéhez vezetne. Tárnoki néni zseniális meglátása szerint mindennek az a lényege, hogy a virtuális rablás éppen a lényegről tereli el a figyelmet, s a szocialistáknak a kisujjukat sem kell mozdítaniuk, bár másod-miniszterelnökük profi mivolta éppen a magamutogatás és az elterelés gyönyörű módozataiban nyilvánul meg. Így fordult aztán arra a szó, hogy Gy. F. miként talált meg a Rózsadombon egy elveszett gyermeket, s nemes gesztusát miért nem használta ki jobban az MSZP kampánystábja, amely egyébként a legszebb hollywoodi hagyományokra támaszkodik.
„Mi lenne – vetette fel a kérdést az öreg hölgy –, ha mondjuk Ciprus Feri leszázalékolt kerékbilincselő bosszúból elrabolná az egyik dédunokámat, Hiller Pisti pedig rövid tűzpárbaj után kiszabadítaná?” „Cö” – mondta várakozóan Székfű. „Nem lesz jó – helyesbített Tárnoki néni. – Ciprus Feri olyan hülye, hogy tévedésből esetleg engem próbálna meg elrabolni, és csak azt érné el, hogy kiújul a köldöksérve.” „Hát akkor mit tegyünk?” – kérdezte özv. Mányoki, aki kezdett plátói érzelmeket táplálni az öreg hölgy iránt. Főleg az eszét szerette. „Ez az! – ütött a homlokára Tárnoki néni. – Elviszem a kerekes székemen kocsikázni Esztikét, kiejtem valahol a Hiller-villa közelében, és ott felejtem.” „Cö – bólintott Székfű –, a terv jónak látszik. De a Hiller-villáról még nem esett szó a jobboldali fasiszta sajtóban.” „Gondolja, hogy lakótelepen lakik? – kérdezte Tárnoki néni. – Bár az ő szerénységével…”
A haditerv egy szempillantás alatt összeállt. Vörös Székfű az adott pillanatban mobilon értesíti a párt elnökét és a sajtót, hogy itt és itt van egy megtalálható kislány, a tévedések elkerülése végett a nyakában egy táblával, amelyen ez áll: „Esztikének hívnak, és H. I. bácsira várok. Minden más közeledést molesztálásnak tekintek.”
Tárnoki néni azonban, mint minden szocialista, talpig becsületes és igazságos volt, így, mielőtt elveszítette volna Esztikét, a kislány tudomására hozta: semmi ok aggodalomra, az egész elterelő akció csak arra szolgál, hogy a hitelminősítő intézetek ne cseszegessék folyton hazánkat, amely kétségkívül dübörgő bokréta Isten kalapján. „Ettől én már csupa gyomorideg és depresszió vagyok – tette hozzá. – Ha megkerülsz, és H. I. hazahoz, jutalmul napestig nézheted a Szex és New Yorkot.” Esztike azonban átlátott a szitán. Bár sem írni, sem olvasni nem tudott még, a számítógép klaviatúráját kitűnően kezelte, így a dédi által nyakába akasztott tábla hátsó felére egy másik feliratot szerkesztett: „Esztikének hívnak, és csakis K. L. találhat meg akárhol.” Elveszítése után azonnal elrejtőzött egy „Igen! Megcsináltuk!” szövegű óriásplakát mögé, és megfordította nyakában a táblát.
Pánik tört ki, amikor H. I. hosszas keresés után sem tudott rátalálni Esztikére, Tárnoki néni a kezét tördelte, Vörös Székfű pedig azt ismételgette: „Cö-cö…” Hollywoodi mintára értesítették a parti őrséget, keresőkutyákat hoztak, és az egyik, egy szemfüles spániel (bizonyos Natasa, egyébként Fidesz-szimpatizáns) lerángatta a plakátot Esztikéről. A kivezényelt terroristaelhárító osztag kevlármellényt viselő parancsnoka azt kérdezte tőle: „Ki az a K. L.?” „Kövér Laci – felelte szemrebbenés nélkül Esztike. – De ez pártsemleges titok. Ha kérdeznek, mindenkinek azt mondom majd, hogy én nem tudom…”