Az első kérdés az, számon lehet-e még tartani a világűrben járt embereket, a második pedig, hogy szükség van-e egyáltalán regisztrációra? Nemrégiben valamelyik kereskedelmi rádió egyik reklámja mindennap az éterbe üvöltötte egy képzeletbeli vetélkedő kérdéseként: „Ki lépett először a Holdra?” A kérdezett hölgy – helyesen – Armstrongot nevezte meg, majd a „Ki volt a második?” kérdés után már tanácstalanul hallgatott. Feltehetőleg ugyanígy járna az említett hölgy, ha arra kellene válaszolnia, hogy „Ki volt az első amerikai űrhajós?”, hiszen hiába vágná rá, hogy John Glenn, és hiába hivatkozna a mindennap futó, népszerű tudást próbáló játékban elhangzottakra, hiába mutatna rá a Jövő Házában az űrhajózási rész egyik feliratára, a válasz nem is olyan egyszerű. Nem járnánk jobban a „Hány ember járt eddig a világűrben?” kérdésre adandó pontos válasszal sem. Az „Össze kell számolni őket” felelet talán csak az első pillantásra tűnik kézenfekvőnek. Tehát: ki tekinthető űrhajósnak?
Hát az, aki űreszközön eljut a világűrbe – hangozhat a válasz –, csakhogy az űr nem egy világosan elhatárolt réteg felett kezdődik, azaz nem úgy néz ki, hogy a légkör hajszálvékony „héja” felett már a semmi helyezkedik el. A korai kutató járművek, rakéták csak kóstolgatták, de nem érték, érhették el a Föld körüli keringési pályára kapaszkodáshoz szükséges sebességet, de a 200-300 kilométeres magassági sávban már kétségtelenül hosszabb-rövidebb időt töltöttek az űrben. Természetesen nem üres szócséplés, nem jogászi fogócska a világűr határának pontos meghatározása. Talán elég csak arra gondolni, hogy amíg a légtér az adott ország szuverén területe, addig a világűr már „senkié”. Bonyolultabb a helyzet azoknál az űreszközöknél, amelyek egyaránt igénybe veszik a világűrt és a légteret is, de mindjárt le kívánom szögezni: a világűrjog részletesebb taglalása nem ennek a cikknek a feladata.
Alan Shepard ugrása
Ha most megkérdeznénk tíz embert, ki volt az első szovjet, illetve amerikai űrhajós, a többségük rávágná, hogy Jurij Gagarin és John Glenn! A magyar médiumok is igen sokat foglalkoztak az utóbbi veterán asztronautával, amikor 77 évesen ismét űrutazáson vett részt, az első repülése után 37 évvel! A kérdésre adott válasz azonban nem pontos. Glenn 1962-es űrrepülését két „űrugrás” előzte meg. Alan Shepard és Virgil Grissom űrpilóták kabinjai ballisztikus pályán járták meg a kozmoszt, vagyis olyan úton haladtak, amilyet a kilőtt ágyúgolyó tesz meg, nem végeztek tehát keringőmozgást glóbuszunk körül.
Ma már tudjuk, hogy a Koroljov vezette tervezőiroda is foglalkozott a ballisztikus űrutazás gondolatával – VR–190-es terv – egy módosított Vertyikal rakéta révén, amely nem volt más, mint a zsákmányolt német V–2-es szovjet fejlesztésű változata. Az Egyesült Államok légi fölényének ellensúlyozására, illetve az USA területének elérése érdekében kifejlesztett R–7-es interkontinentális ballisztikus rakéta sikere azonban örökre elhomályosította ezeket az elképzeléseket. Mivel az Egyesült Államok hagyományosan a légierőt részesítette előnyben, a rakétatechnikában – a német szakértők segítsége ellenére – lemaradt. A Szovjetunióban már a Föld körülrepülését tervezték, amikor az Egyesült Államok még csak ballisztikus „űrugrásokra” vállalkozhatott a rendelkezésükre álló hordozórakéták elégtelen teljesítménye miatt.
Jurij Gagarin révén 1961 április 12-én a Szovjetunió nyerte az űrverseny egyik fontos menetét. A hidegháború egyik „legforróbb” időszakában azonban az űrhajózás rakétatechnikájának katonai vonatkozásai miatt a Vosztok útját „misztikus ködbe burkolták”. Gagarin űrrepülésének a leghomályosabb része a leszállás volt. Csak évekkel később derült ki, hogy a fent említett okon kívül volt egy másik is. Szinte minden forrásmunka megemlíti a földet érés pontos helyét, idejét, de annak módja homályos.
A Komszomolszkaja Pravda tudósítója az alábbiakat írja Gagarin földre érkezéséről: „Ivan Rugyenko traktoros, aki a közelben dolgozott, jól látta az űrhajó leereszkedését. Rugyenko a következőket nyilatkozta: – Az űrhajós ejtőernyővel ereszkedett le a közelünkben. Társaimmal azonnal hozzárohantunk. Nyugodt, egészséges embert láttunk magunk előtt. Egyik kezén óra volt, a másikon a zubbony ujjára erősített kis tükör.”
Maga Gagarin a Vosztok leszállásáról a az 1961. április 15-i sajtótájékoztatón számolt be: „A Szovjetunióban különböző változatokat dolgoztak ki a leereszkedésre, a többi között megtervezték az ejtőernyős változatot is. De a mostani úton a pilóta a fülkében tartózkodott.”
Vitatott szovjet rekordhitelesítés
Rugyenko traktoros és Gagarin szavai bizony ellentmondóak. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Gagarin nem mondott igazat, hiszen ő is katapultált az űrhajóból, és nem azzal együtt ért földet. Az űrrepülésről rögzített adatok vaskos köteteinek egyik példányát Párizsban őrzik, amely szerint a Vosztok leszállása így történt: „Alulírott Ivan Boriszenko, a Cskalov Központi Repülőklub sportbiztosa tanúsítom, hogy moszkvai idő szerint 10 óra 55 perckor a szaratovi területen, Szmelovka falu közelében földet ért a Vosztok űrhajó.
A leszállás koordinátái: északi szélesség 51°16’, keleti hosszúság 45°59’. Aláírás: Ivan Boriszenko.”
Persze azért némi pontosításra szükség van: húsz perccel a leszállás előtt Gagarin még az űrhajóban volt, és nagyjából másodpercenként 220 méteres sebességgel zuhant lefelé. Hét kilométeres magasságban lerobbantották az űrkabin zárófedelét, és Gagarin katapultált. Két másodperc elteltével kinyílt a stabilizálóernyő, majd két kilométeres magasságban levált róla a katapultülés. Ekkor nyitott az űrhajós főernyője, és nemsokára épségben földet ért.
Boriszenko 15-20 perccel az űrhajó leszállása után érkezett Gagarin földet érésének helyéhez. Hivatalosan nyilvántartásba vett három olyan világrekordot, amelyet Jurij Gagarin állított fel. 1960 őszén ugyanis Barcelonában a Nemzetközi Repülési Bizottság ülésszakán kidolgozták az új rekord-nyilvántartási rendszert olyan űrutazásokra, amelyek a Föld felszínéhez viszonyítva 100 kilométernél nagyobb magasságokban zajlanak le. Jurij Gagarin példátlan repülőútjával pedig egyszerre három világcsúcsot állított fel – kozmikus magasságit, kozmikus repülési időtartamit és az embert szállító űrhajók teherbírási csúcsát.
Ez mind igaz volt, csakhogy a FAI (Nemzetközi Repülőszövetség) bizottsági rekordszabályzatának létezett (létezik) egy olyan pontja is, amely szerint a rekordot csak abban az esetben lehet figyelembe venni, ha a pilóta ugyanazzal az űrjárművel együtt száll fel és le! Az már csak hab a tortán, hogy a repülés befejeztével a személyzet minden tagjának élve kell visszatérnie a Földre. Így válik érthetővé az a titkolózás, amely az első Vosztok földet érése köré fonódott. Ha ugyanis Gagarin nem az űrhajóval együtt ért földet, akkor a rekord nem hitelesíthető. Oda az elsőség, oda a szocialista rendszer fölénye, győzelme az amerikai imperializmus felett. Meg azután mit gondolnak majd az egyszerű emberek itt a vasfüggöny keleti oldalán arról az űrhajóról, amelyet mint egy süllyedő hajót kell elhagyni a földre érkezés előtt?
Keserves harc kezdődött a bizottságban. A szovjetek több mint harminckötetes dokumentumcsomaggal bizonygatták a rekordok meglétét, az ellentábor a kétségtelenül egyértelmű paragrafusra hivatkozott. Csak a Vosztok–3 és –4 páros űrrepülése után jutottak dűlőre – kisebb kompromisszumot kötve. Űrrepülési időnek a továbbiakban – a paragrafus szellemében – csak az űreszköz fedélzetén eltöltött időt ismerik el, tehát a gagarini 108 perc a katapultálásig értendő, pontosan úgy, mint a további Vosztok-űrhajósoké. Sajnos (többek közt) hazánkban még a szakemberek közül is mind a mai napig sokan ragaszkodnak a „jól bevált” recepthez, hogy a 108 perc a starttól a földet érésig értendő, hiszen a Nemzetközi Repülési Szövetség az első űrrepülési rekordot ugyanennyi percben és egy Föld körüli keringésben ismerte el, bár Gagarin teljes mértékben az utóbbi feltételt sem teljesítette.
Bonyolította a helyzetet, hogy egyes források szerint Wernher von Braun kitartóan ostromolta a NASA-t, hogy az 1961. március 24-re tervezett űrrepülés ne csak a Mercury űrhajó hordozórakétájának, a Redstone-nak legyen a főpróbája, hanem indítsák el egy negyedórás „űrugrásra” az első amerikai űrhajóst. Alan Shepard így három hetet vert volna Gagarinra, ő lett volna az első ember az űrben. Igaz, a Redstone rakéta teljesítménye nem volt elegendő a Föld körüli pálya eléréséhez, de az elsőség mégiscsak az Egyesült Államoké lett volna, némileg enyhítve a „szputnyik-vereség” miatti fájdalmat. A NASA azonban nem hallgatott a német származású Von Braunra, az MR–-BD kísérlet ember nélkül zajlott le – sikeresen. (Zárójelben jegyzem meg, hogy más források szerint a NASA sürgette az űrrepülést, és Braun ragaszkodott még egy próbához).
Az Egyesült Államok tehát ismét vesztett az űrbéli vetélkedésben, és Gagarin abszolút elsősége után a néhai John F. Kennedy elnöknek nem maradt más választása, mint az első amerikai űrhajósként kitüntetni Alan B. Shepardot. Ha viszont Shepard volt az első amerikai az űrben, akkor ki vagy mi volt John Glenn? Ő az első olyan amerikai űrhajós volt, aki a Friendship–7 nevű űrhajóján háromszor megkerülte Földünket, vagyis az első amerikai, aki orbitális űrrepülést hajtott végre. Keleten Glennt számították „az első igazi” űrhajósnak, a két „űrugró”, Shepard és Grissom csak évekkel később léphetett be az egyre bővülő körbe, annak ellenére, hogy a NASA hivatalos táblázatai mindig is velük kezdődtek.
Amíg a Szovjetunióban az ötvenes évek végén az R–7-es interkontinentális rakéta megjelenésével háttérbe szorultak, sőt évtizedekig szüneteltek az űrrepülőgépek fejlesztéséhez szükséges előkísérletek, addig az Egyesült Államokban egészen 1968-ig használták az X–15-ös rakéta-repülőgépeket. Ezek a küldetések azonban eltűntek a rakétapropaganda tengerében, és csak a szakmai lapok számoltak be róluk. Az X–15-ösök nem voltak alkalmasak Föld körüli repülésre, de nagyjából tíz percig tartó szuborbitális repülésekre igen!
Eltérő szempontok
Az amerikaiak nemes egyszerűséggel kijelentették: mindenkit űrhajósnak tekintenek, aki eléri az ötvenmérföldes (80 kilométeres) magasságot. Az X–15-ös gép a Boeing B–52-es repülőgép szárnya alól indulva 199 repülésből 13-szor volt képes ezt elérni, tehát az űrhajósok létszáma e magassági kritériumnak megfelelően tovább gyarapodott. Az Association Space Explorers (ASE), az Űrhajósok Nemzetközi Szövetsége (amelynek Farkas Bertalan is tagja), ugyanakkor csak azt fogadja el hivatalosan űrhajósnak, aki legalább egyszer megkerülte a Földet, a szuborbitális repülések végrehajtóit nem tekinti annak. Miként az ASE például a Challenger tragédiájában elhunytakat sem fogadja el űrhajósnak, és az olyan kísérletben részt vevőket sem említik tagjaik sorában, akik ugyan elindultak a Föld körüli pálya felé, de a hordozórakéta valamelyik fokozatának hibája miatt nem jutottak el oda, és nem számítanak űrhajósnak azok sem, akik például a SpaceShipOne fedélzetén emelkednek a 100 kilométeres magasság fölé.
A világűrjog szerint mindazon objektumok, amelyeket az orbitális, azaz a Föld körüli pálya elérése érdekében indítottak, űreszköznek tekintendők, függetlenül attól, hogy az orbitális pályát elérték vagy sem. Ez dióhéjban a funkcionalitás elve, amelynek szellemi atyja Gál Gyula, aki hosszú éveken át volt az ENSZ világűrjogi bizottságának elnöke, és ma is odaadással oktatja diákjait a Szent István Egyetemen.
A gondra csak a három regisztrációs módszer együttes alkalmazása nyújthat kielégítő megoldást: az ASE-féle, a 100 kilométeres magasságot elérőké, és amelyik szerint a kozmosz felé elinduló űrjárművön tartózkodók az űrhajós-kategóriába kerülnek, függetlenül a repülés magasságától, idejétől, és hogy megkerülték-e a Földet egyáltalán.
origo.hu
A ChatGPT nem tudta megoldani a matekérettségi egyik feladatát
