Nemzetiségek és forradalom

A rendi társadalom átalakulását a nemzetiségek egészen más szemmel nézték, mint a szemét Párizsra vető és a német List iparvédő nézeteit magáévá tevő, honoráciorokban és költőkben bővelkedő magyarság. A latin hivatali nyelv helyett a magyar bevezetése viharos szenvedélyeket váltott ki, s az 1848. márciusi forradalom győzelme után a fennálló ellentéteket még inkább kiélezte az ellenforradalmat előkészítő udvari kör, a kamarilla megosztó politikája. A következményekről Szeremlei Samu Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről című, s a kiegyezés esztendejében kinyomattatott munkája hátborzongató részleteket közöl: mintha Szerémi György, Szapolyai János király káplánja Magyarország romlásáról szóló könyvének lapjait olvasnánk.

Aligha puszta időrendi véletlen, hogy 1848. április 25-én, az osztrák császárság alkotmánylevelének kiadása napján Jellasics báró Buccarit a báni kormányzat alá rendeli, s annak a fiumei kormányszékkel való mindennemű kapcsolatát betiltja. Egy nappal előtte Nagykikindán a Rajacsics szerb érsek zászlaját hordozó tömeg követeli, hogy a városházán a magyar helyébe a szerb zászlót húzzák fel, s a harmadfél napig tartó zavargások során a tömlöcben lévő rabokat kiszabadítják, majd elkezdik a német és magyar lakosok kirablását és legyilkolását. A húsvéti mészárlást császári ezredének katonáival Kiss Ernő, a későbbi aradi mártírok egyike töri le. Április 26-án Óbecsén a szerbek 300 köztörvényest szabadítanak ki, felgyújtják a város menti tanyákat és a városi pénztárt kirabolják.

Égő Délvidék

Zentán, Kanizsán, Szenttamáson és Földváron is megvolt a szerb községek maguk értelmezte kis paraszti forradalma. Zágrábban Ljudovit Gaj, az illírizmus és a délszláv álmok apostola a városba tanácsért jövő parasztokat izgat: „Magyarok jönnek rátok a nyert szabadságot elvenni; ezen vad csoport gyermekeiteket ölni, nejeiteket s leányaitokat megszeplősíteni fogja, papjaitokat elűzendik…” Mindenütt hirdetik, hogy a magyarok vissza akarják állítani a robotot, amelytől Jellasics, az „Istentől küldött Messiás” menti majd meg őket: a bán együtt iszik a parasztok vezetőivel s vak engedelmességet kíván. Olyan, mint egy új Dózsa György, ám egyenruhája és Zsófia főhercegnő iránti férfiúi csodálata maga a biedermeier érzelmesség és humor. A kamarilla pedig – nehogy a Pesten ellenjegyzett parancsokat embereik félreértsék – meghitt ágensei által megüzeni, hogy ezentúl csak a bécsi minisztérium utasításaihoz szabják cselekedeteiket.
1848. május 13-án aztán felrémlik a pánszlávizmus réme is: az orosz emisszáriusok a Délvidéken is megjelennek, s a zavargások elől Zágrábba menekült magyarok már május elején esdekelve kérik a pesti kormányt, hogy mentse ki őket, mert „fejökre halál van esküdve”. A karlócai szerb nemzeti gyűlésen, a skupstinán Rajacsics érsek többezres tömeg előtt misézik, és „a szerb nemzet megváltásának napja elérkezése” jegyében kinyilatkoztatják, hogy a Szerémség a határőrvidékkel, Baranya, Bácska, a becsei és a csajkás kerülettel, a Bánság a határőrvidékkel s a kikindai kerület az önálló szerb vajdaságot képezik. A szabadságharc leverése után a Vajdaság kiábrándító realitásai közé fog tartozni, hogy másfél millió lakosból mindössze háromszázezret fog kitenni a privilegizált szerbség.
A marxista jugoszláv történetírás antifeudális mozgalomról beszél, Kossuth és a magyarok rövidlátásáról, s arról, hogy követeléseik támogatását hiába várva csúszott át a szerbség a császári oldalra. A tömeggyilkosságok kronológiája mást mond: az irtóháború a magyarokkal és a bácskai, bánáti németekkel szemben már akkor megkezdődött, amikor a Batthyány-kormány saját reguláris katonasággal sem rendelkezett, s tárgyalni szeretett volna. Csak amikor egyértelművé vált, hogy könnyű lesz elbotlani nemzetiségi kisbaltától, bunkósbottól és rozsdás lándzsától, dönt úgy a magyar miniszterelnök, hogy a törvény engedte s helyi feladatokat ellátó nemzetőrségen felül megkezdi egy tízezres, „rendes nemzetőrség” felállítását: ők lettek az első honvédek.

Prága és a pánszláv kongresszus

A birodalom szláv népei Prágába küldik megbízottaikat. Volt bizonyos rokonság a forradalmi Bécs és Prága között, hiszen a cseh fővárosban is az utcát és az egyetemet radikális diákok, petíciókat fogalmazó, delnőknek fegyverrel tetszelgő polgárok uralták. A liberális németek és csehek közt az egység azonban gyorsan megbomlott a cseh charta – amely elfogadta a cseh korona történelmi tartományai közös országgyűlését – értelmezése és a frankfurti német parlament cseh részről való elutasítása miatt. A cseh tartományok, mint az egykori Német–Római Birodalom tagjai, meghívást kaptak a német alkotmányozó gyűlésbe: a helyzet nagyon hasonlított etnikai szempontból az erdélyihez. Ahogy itt a románok, ott a csehek voltak többségben, azonban akár az erdélyi magyarság, a csehországi németség gazdaságilag, kulturálisan felette állt a többségi nemzetnek. A nemzeti mozgalom nevében Palacky híres április 11-i levelében azzal utasította vissza a meghívást, hogy a kicsiny cseh népet a német és az orosz óriás között csak a Habsburgok védhetik meg. „Biztos, ha az osztrák császárság nem állt volna fenn a régi időktől fogva, Európa, sőt az emberiség érdekében, minél előbb meg kellett volna teremtenünk.” Ausztria effajta támogatása az új abszolutizmus ideológiai nyitánya volt: még Felix Schwarzenberg herceg, a birodalom „megmentője” sem fogalmazhatott volna szebben az angolokat meggyőzendő.
Magyarország küldöttekkel jelent meg Frankfurtban, s ott a pánszláv törekvések ellensúlyozására kialakult az az álláspont, hogy a németségnek a magyarokkal kell kezet fogni. „Minthogy a magyarok, kik ellen prágai emisszárius által a tót és illyr népség a mészárlásokig felingerelve van, végveszéllyel fenyegettetnek, szükség velök szövetségre lépni, hogy a szláv lázadások, melyek Illyriában, Szerbiában, Boszniában és Bukovinában szintén prágai vagy orosz bujtogatók által élesztettnek s már kitörés pontján vannak, korán elnyomathassanak.” Az augusztusban Bécsbe igyekvő Karl Marx egyenesen szláv ellenforradalomról beszél. Az árulást kompromisszumként eladó szláv kongresszus nem ad segítséget a radikális diákság vezette prágai felkelőknek – a barikádokon ott van Bakunyin herceg, Marx anarchiát hirdető ellenlábasa –, s a Klementinum épületében elbarikádozott fiatalokat június 17-én Windischgrätz herceg katonái lemészárolják.
A Délvidéken folytatódott a vérengzés. 1849 januárjától „koronként fegyveres nemzetőrök indultak ki Szegedről Bácsba véreik segítségére, de sokkal kisebb erővel, hogysem az ellenség uralmának és kegyetlenségeinek végét szakíthatták volna. Ez utóbbiak Zentán majdnem hallatlan jeleneteket idéztek elő, hol a hóhéri iszonyatosságok netovábbjukat érték. Klapka (tábornok – A szerk.) szerint nők nyilvános veretése, gyermekek herélése, a feszületek akasztófa gyanánt használása voltak itt napirenden. A minden nap kivégzettek fejét esténként számon vette a rácz parancsnok, s e nyomorultak száma, akik elvérzettek, hat hét alatt 2 ezerre emelkedett”. A végül is a szerbeket nyílt csatában megverő honvédek kegyetlen eszközökkel teremtettek rendet: ezt Aradon a császári vérbíróság a tábornokok fejére olvasta. Mit is tehettek volna durva erő nélkül egy olyan közösség ellen, amely már 1848. május 17-én kiáltványban fordult a románokhoz, hogy fogjanak össze, hiszen a „magyarizmus” századok óta mint egy „megásott nagy borzasztó sír fenyegetett minden nemzetiséget”?

Avram Iancu hőseposza

A balázsfalvai román nemzetgyűlésen mintegy 15 ezren sereglettek össze. Osztrák és orosz zászlókat lobogtattak, hűséget esküdtek V. Ferdinándnak, s a nemzeti egyenjogúságot tőle nem mint magyar királytól, hanem mint osztrák császártól kérték. A vezér, Avram Iancu annyira szabadelvű volt, hogy mesebeli hősként gondosan etette volna akár tenyeréből is a kétfejű ausztriai sast, s szívesen vette volna, ha Romulus és Remus hízelgő farkasa hevert volna a lábainál. Szász hivatalnokok és az al-dunai, még törökök uralta román fejedelemségből jött propagandisták arra hivatkoztak, hogy Erdélyben eredetileg a románok voltak az uralkodó nemzet, s Árpád bevonulásával is csak szövetkezett, nem pedig meghódított nép lettek. Bujtogattak, hogy a jóságos Ferdinánd császár már évekkel előtte eltörölte a robotot, de a magyarok nem hirdették ki rendelkezéseit. A hatalmi piramis csúcsairól a nép közé szálló jó császárra és a római légiókra való hivatkozással megkezdett magyarellenes háború még a délvidékinél is szörnyűségesebbre sikeredett.
Csak egyet említsünk, Zalatna romlását 1848. október 23-án. A vagyonos bányavárost megtámadó románok előtt a csekély számú nemzetőrség leteszi a fegyvert, de amikor azok elkezdik a házak kirablását és felgyújtását, visszaszerzik fegyvereiket, s a gyújtogatókat kiverik a városból. A megrémült nép császári oltalom alá próbál menekülni, de „utóléretvén, bántatlanságuk kikötése mellett, az oláhoknak Preszákán megadják magukat. A románok azonban kifosztják a védteleneket, s (október 24. reggel) közülük mintegy 640-et, részben iszonyú kínzások között, lemészárolnak … Farkas László őrsereg kapitányának előbb egyik, aztán a másik lábát, ismét egyik kezét, aztán mást vágták le s végre ütötték főbe.” A gyulafehérvári várparancsnok a menekülő magyarokat nem engedi be a várba. „Ugyan kérem, mi is az a magyar nemzet! Ezek mindig lázadók voltak, akiket megsemmisíteni, egyszer s mindenkorra ártalmatlanná kell tenni” – jegyezte meg Schwarzenberg.
Két évvel később a román politikus, Baritiu a magyar emigráció szemére veti, hogy ’48-ban nem fogadták el a románok polgári egyenlőségének balázsfalvi programját. Csakhogy ők a Habsburg-birodalom minden román lakosát magába foglaló nagyhercegségről álmodoztak, sőt „történelmi jogon” az ősi Dácia feltámasztásáról.

Brachfeld és a huszárlovak

A magyar zsidóság – amely ellen a főképp német és szlovák lakta királyi városokban lázongás támadt – a Batthyány-kormányban s az általa kirendelt katonaságban találta meg megmentőjét. Jelentős szerepet játszott a honvédsereg felszerelésében, s a hadseregben nem volt akadálya a zsidó katonák előrejutásának: a helyzet hasonlított ebben az 1813-as felszabadító háborúhoz, amikor még a hamburgi fiatal zsidók is beléptek a Napóleont elsöprő porosz ármádiába. Eötvös Károly adomázva meséli, miképp is termette’k 48 huszárlovai: Brachfeld Arnold lókereskedőt bekéreti magához Mészáros, a hadügyminiszter: – Nyolc nap alatt kell kilencszáz ló, egy huszárezredet akarunk kiállítani. – Hát olyan sürgős? Nyolc nap alatt kell? – Jellasics Kanizsánál – válaszol a hadügyér –, nyolc nap alatt itt lehet. – Meglesz a ló négy nap alatt. Hova állítsam? – replikázik a lókupec.
A 900 ló együtt volt a negyedik nap reggelén, s a legénység – a Kossuth-huszárok – már át is vehették őket a Károly-kaszárnya udvarán. Tizenegy nap múlva pedig megverik Jellasicsot s Eötvös tovább adomázik. Amikor Haynau bevonul Pestre, elmesélik neki, hogy a forradalmi kormány felhívására a zsidók szedték össze néhány nap alatt a huszárlovakat. Ráadásul hitelbe. – No, majd én megtanítom őket, hogy hitelbe többé ne dolgozzanak – így az altáborszernagy, s rögtön kirótt az óbudai zsidókra egymillió forint hadisarcot. „Mert nem egy Brachfeld dolgozott úgy, ahogy elbeszélem – olvashatjuk az Amit nem tud a történetírás beszélyében –, hanem több is és valamennyi. Utóbb a nagy lószállítóknak alig volt már más nevük, mint Brachfeld.”