Szákda, na meg a magyarok

Ha önéletrajzot írok, aszondják, kitalálás. Ha prózát, aszondják, önéletrajz. Tán mert nekem tudatosan nincs külön stílusom erre vagy arra. A porszemmel is olyan körültekintően foglalkozom, mint egy heggyel. Vajon miért hazudnak maguknak az emberek, ha maga a puszta valóság is épp elég rossz? Tán épp azért? Ezt is leírtam már. Na mindegy. Minden történetnek három oldala van: az enyém, a tiétek, honjaim és mindazoké, akik a kettő között vannak. Ez itt a történet negyedik oldala, persze.
Eljött az idő, hogy visszamenjek a cuccomért a kollégiumba. Ó, Mayflower, te májusi virág, te galagonya, mit is vársz a föld alatt a novembertől? A kollégium nyolcadik emeletén csak Szákdát találtam, a thaiföldi írót, költőt, rendezőt, publicistát. Soha nem jött el velünk egyetlen utunkra se. Letéptem az ajtómról a papírt, akkor derült ki, hogy az emeleti felügyelő szobája volt. Óvakodjatok az olyan férfitól, akinek más színű a bajsza meg a haja. Ez rólam szólt, egy angol versike. Kitettem az ajtómra az olimpia végeredményét is. Nyolcadikak lettünk, de egyetlen győzelmünket nem láttam a tévén. Az amcsik csak a saját győzelmeikre kíváncsiak. Száwá dí kráb, köszöntöttem thaiul. Nem hatódott meg tőle. Mi történt veled? Csak nincs valami bajod?, kérdezte Szákda. Őszinte aggodalom volt az arcán. Ha betegségre gondolsz, egészséges vagyok, mint a makk. Csak a többiek elárultak. Részletesen el kellett mondanom balekságom történetét. Dünnyögött, ingatta a fejét. Odaadtam neki a bérelt írógépemet. Mert ő még ezen is spórolt.
Now is the time for all good men to come to the aid of the party… Mi a fene ez, kérdezte Szákda, aki testesebb és sötétebb bőrű volt, mint az átlag thai, már ha van ilyen. Ezzel a vicces mondattal, amely sok különféle betűt alkalmaz, szokták kipróbálni az írógépeket errefelé.
Találtam itt egy magazint, mondta, a Rolling Stone-t. Ezt hallgasd meg. Egy Don DeLillo nevű írótól kérdi a riporter: Egy ponton ön úgy írta le a Warren-bizottság 26 kötetes jelentését, amely Kennedy elnök meggyilkolásáról szól, mint egy olyan regényt, amelyet James Joyce írhatott volna, ha történetesen Iowa Citybe költözik, és száz évig él. Erre a fazon, aki Lee Harvey Oswald (a palimadár gyilkos) szemszögéből írta meg ezt a regénymonstrumot, így válaszol: Megkérdeztem magamtól, mit írt volna feltehetően a Finnegans feltámadása (Finnegans Wake) után, és ez volt a válasz.
Itt Joyce egy hónapig se bírta volna ki, feleltem. De mi bírjuk, mondta Szákda. Bírnunk kell, mondtam. És te írtál valamit?
Egy rövidet. Az a címe: Vers. „Kedvesem, / épp most / fejeztem be /egy verset / véget vetek / minden versnek / hú, de jó / elvihetjük / az írógépet / eladni.”
Van még, csak úgy tollal vagy ceruzával?
Hát persze, mondta Szákda.
Mérleg. / amikor / a kulcsnak / nincs már / súlya / eldobhatod / a pipát.
Ez se túl hosszú, mondtam, de eszembe juttat valamit. Elővettem a maradék füvet. Azt megígértem, hogy míg itt vagyok, nem iszom, de hogy ne is szívjak… Szákda bámulatos gyorsasággal sodort egy cigit. Tudod mit, mondtam az első szippantás után, a füvet rád hagyom. De hiába mondtam, Szákda csak bazsalygott a fűre. Idéztem már a maláj mondást: ha belenyúlsz a leveseskondérba, nyúlj bele könyékig. Végül a zsebébe gyűrtem az egészet, és azt mondtam: A tied. Hát, bátyuska, folytattam, most már tudom, miért írtál te A kapitalista címmel színművet, és miért vagy a thaiföldi Társadalomtudományi Szemle szerkesztője. Lenyomtam a magnó gombját, egy Jackson Browne-szám ment éppen. Nem tudom, az az érzésem, hogy te már jártál Thaiföldön. Nyertél, csaptam a kezébe, és átvettem tőle a cigit. A vízipiac Bangkokban gyönyörű, az emberek gyönyörűek, az álmodó óriás fehérmárvány Buddha gyönyörű, csak egy hely volt, ahol kicsit elszomorodtam. Pattayán történt. Egy puncishow után bementem egy terembe, ahol rengeteg lány volt az üveg mögött, mindegyikükön szám. Hát az… Azt hiszed, mi örülünk, ha a világ bordélyházának tartanak bennünket? Nem hiszem. De mi tetszik neked itt Amerikában? Nem fogod elhinni. A kóla és a hamburger. Mert az ugyanannyiba kerül mindenütt. Az elnök is azt issza, a nagymenő moziszínészek azt eszik néha. Ilyenkor arra gondolok, amire Andy Warhol, hogy a sarki koldus is azt iszsza. Nincs olyan, hogy idejön Sziám királya, és ezer, tízezer, százezer dollárért másmilyet kap. Mindenütt egyforma. Az ára. De mióta kiittam a szállodában az emeleti kólaautomatát, én már erősség szerint meg tudom különböztetni őket. Na jó, aki profi… És tényleg nem piázol? A szavamat adtam. És most mit teszel, nem unod magad ott? Nem fogod elhinni: írok. Itt nem ment. Rengeteget sétálok, és biciklit is béreltem. Elmondhatom, hogy kezdem ismerni Iowa Cityt. De holnap elutazom Detroitba. Kihez? A magyarokhoz. Na, isten veled. Te voltál itt a legőszintébb hozzám.
Másnap reggel már a Cedar Rapids-i kis reptéren voltam egy iránytaxival. Becsekkoltam, és beütöttem a telefonba meghívóm számát. Természetesen a reptéren vár, mondta. És honnan ismerlek meg?, kérdeztem. Majd megismerlek én téged, vágta rá. Na jól van. Fönn már a gép farát elkapta egy kis turbulancia, magyarul légörvény, de hogy a gép le se bírt szállni a detroiti reptérre, azért több volt ez, mint holmi kis örvény. Vagy egy hurrikán vége kapott el, vagy egy alapos blizzardba, vagyis hóviharba futottunk. Ez utóbbit be is vallották, amikor a minneapolisi Szent Pál reptéren leszálltunk. Ezt jó jelnek láttam, mert remete Szent Pál Magyarország másik védőszentje a Szűzanya után.
Épp azt olvastam egy újságban, hogy mit mondott Hemingway a fiatalabb íróknak: „Felejtsd el a személyes tragédiádat. Pokolian meg kell sérülnöd, mielőtt komolyan írni kezdesz. Hinni kell magadban, ez minden.” És akkor benyúltam a kabátom zsebébe, és kivert a víz. Világos lett, hogy a telefon- és címregiszteremet a Cedar Rapds-i repülőtéri telefon tetején hagytam. Odamentem a repülőgép-társaságom pultjához. Két perc alatt felfogták, mi történt. Erre adtam nekik egy-egy Kínából hozott szantálfa könyvjelzőt. Nos, Frank, hát milyen is volt az a névjegyzék? Fekete volt a borítója, belül piros vonalak, finn gyártmány. Melyik telefonnál hagyta? Balról az első állvány tetején. Nos, ez is kevés, Frank. És akkor a homlokomra ütöttem. Megvan, vörös kínai írásjegyekkel ellátott pecsétek vannak benne. Öt perc múlva megmondták, hogy megvan, és a Cedar Rapids-i reptéren, a társaság pultjánál felvehetem. Most már csak azért kellett drukkolnom, hogy vendéglátóm megvárjon.
Megvárt. Fiatalember volt, csak lassan fogtam föl, hogy ő az a matematikus, akivel öt-hat órákat várakoztattak bennünket a magasságos minisztérium folyosóin. Az első estem az amerikai magyarok közt! Meglehetősen sokan voltak, mert az ösztöndíjjal itt lévők is eljöttek, nem csak az amerikások. Igyekeztem az érzelmileg ütős, valamint humorosabb részleteket olvasni a könyvből. Alig akartak elengedni. A terem végében volt egy kalap. Ha valaki elment, abba dobta a pénzt. Mintha egy zenekar lennék. A kezembe nyomták a kalapot a végén. Szép kis summa volt benne. Az egyik idősebb úr és kedves felesége meghívott magukhoz pár napra. Zoltánra néztem, a matematikusra, bólintott. Az idősebb úr és felesége egy szigeten lakott, a város szívében.
Szigeten? Ebben a nagyvárosban?, kérdeztem. Ők csak bólintottak az őrnek, amikor átmentünk a hídon. A város lakosságának kilencven százaléka fekete, mondta a hölgy. Nem erőltettem a témát. Otthon el kellett magyarázni, hogy nem azért nem iszom bort, mert beteg vagyok. Az idős házaspár ellátott Makkai Ádám, a legnagyobb amerikai magyar író könyveivel, és két nap múlva elvittek Zoltánékhoz. Na ez volt az igazi méregtelenítés. Néha szédültem az elvonási tünetektől. A két gyerek ugratott is. Zoltánnal minden este kivettük egy Woody Allen-film videokazettáját. Elmondhatom, hogy Detroitban nevettem magamat normálisra; a Sleeper (Hétalvó) című filmet ott láttam először. A várostól nem dobtam el az agyam. Hogy valami hasznomat is vegyék, elkezdtem főzni. Hát ezzel nagy sikerem volt. Még a barátaikat is meghívták egy vacsorára. Azt mondja az egyik: Te, ha egyszer nem engednek írni, ebből meg tudnál élni. Elpirultam, mint egy szűz lány.
Két hét után hazaugrottam Iowa Citybe. Visszafelé is elkapott egy hóförgeteg. Akkor St. Louisban szálltunk le. Ezt onnan tudom, hogy az ottani reptéren vettem meg Don DeLillo „Libráját”. Egy vagyon volt a kemény födeles példány, és csak azért nem dobtam el, mert a repülőgépen nem szeretik az ilyesmit. Makkai Ádámmal jól elvoltam. A Cedar Rapids-i repülőtéren természetesen ott volt a noteszom. Chicagóba menet is Makkait olvastam. A jutasi őrmester, Steve bácsi, az öreg zsidófaló megajándékozott néhány térképpel, hátha nem láttam otthon. Láttam. Franciaországot, Angliát, Belgiumot, Olaszországot, na és persze Amerikát ábrázolja. Hogy mi lett volna velük, ha Trianon után a területükből arányosan annyit veszítettek volna, mint mi. Megköszöntem, de megmondtam, hogy nem náluk fogom tölteni a hálaadás napját, amit az amerikás magyarok csak „pulykanapnak” hívnak.
Már húztam is befelé a Huroknak hívott belvárosba. Rendesen fújt a szél a Michigan-tó felől. Megvettem egy hajléktalantól a Streetwise című lapot, és alig vártam, hogy ehessek egy „beefet”. Ahogy errefelé a friss kenyérbe tett olasz marhaszeletet hívják. Gimme a beef, mondtam. Dipped, kérdezte az árus. Vagyis hogy megmártsa-e a szószban. Yeah, mondtam boldogan. Vettem egy Da Tribet (The Chicago Tribune). Aztán, szemben a széllel, irány az LSD, a Lake Shore Drive, mert arrafelé lakott Minna.
Nagyon megörült nekem. Végigmutatta a nála megszállt írók képeit a lépcső melletti falon, két üveglap között. Mind erdélyi vagy népi írók voltak. Volt még egy szabad hely a lépcső tetején. De jó, hogy nem iszom, gondoltam. Honnan tudtam volna, vagy honnan tudta volna Minna, hogy egyszer az első magyar Nobel-díjas író felesége leend. Jókat dumáltunk, Minnának jó humora van. Miközben előkészítettük a vacsorát, Szamócáról, egy Nyíregyházáról ideszármazott barátnőjének a lányáról faggattam. A húszéves, Harvardra járó jogász lánynál voltak esélyeim, vagy legalábbis én azt akartam hinni. Magányos lévén, kellett egy szerelem, akár egy mondvacsinált is. Pedig mióta kiköltöztem a koleszból, a feleségemmel szerelmi hőfokú leveleket váltottunk. Szami tiszta nyíregyházi kiejtéssel beszélte a magyart, pedig már itt született. Én szegediül beszéltem hozzá, nemigen értette. Megkértem, váltsunk angolra. Följött a vendégszobába, ahol megmutattam egy kínai trikómat neki. Egy hun fiú és egy kínai lány szerelmének lehetetlenségéről szóló vers volt rajta. Magamon is hagytam a trikót a póló alatt. Odalent, a vacsoránál is (amerikai) angolul beszéltem hozzá. Ja, és ittam a gyerekpezsgőt, amelynek almaíze volt. Egyszer azt mondtam: I’m just a servant of the nation. Figyelj, a „nation” neki a magyar nemzet!, mondta Szami anyja.