A berlini párhuzam

A választások első fordulójának eredményeit olvasgatva a Németországgal foglalkozó elemzőnek önkéntelenül is déja vu érzése támad. Mintha a honi kormánypártok ugyanazokkal az ósdi manipulációkkal és hazugságokkal készülnének a győzelemre, mint amelyekkel Gerhard Schröder 2002 őszén hajszálvékony, alig hatezer voksnyi győzelmét megalapozta. 1998-ban a jóléti fordulat ígéretével nyert a Schröder vezette SPD– Zöldek koalíció, ám az osztogatás csak fél évig tartott. Ekkor a kancellár a később korrupciós ügybe keveredett miniszterével, Bodo Hombachhal megbuktatta a pártelnök-pénzügyminisztert, Oskar Lafontaine-t. Innen kezdve baloldaliságát a harmadikutas, neoliberális gazdaságpolitikára cserélő Schröder apróbb megszorításokkal próbálta víz felett tartani a mind rosszabb adatokat produkáló német költségvetést. Ez alól csak 2000 volt kivétel, amikor az eredményesen „ócsított” euró még egyszer lökést adott a német exportnak.
Ilyen előzményekkel fordultak a német pártok a 2002-es választási évbe. A CDU–CSU 1980-at követően másodszor is bajor politikust, Edmund Stoibert indította kancellárjelöltjeként. Erre azonnal beindultak az 1968-as gyökerű többségi német sajtóban a Stoiber ellen irányuló személyeskedő támadások. Ott is alig érdekelt valakit a gazdaság romló helyzete, a mind nagyobb költségvetési hiány, a német társadalom siralmas állapota. Vagy az a tény, hogy azok a délnémet tartományok, ahol négy-öt évtizede megszakítás nélkül kormányoznak a kereszténydemokraták, azok minden mérhető mutatójukban jobb eredményeket produkálnak, mint a szociáldemokrata fellegvárak. S annak ellenére, hogy évente százezrek költöznek munkát keresve a mindinkább leszakadó és kiürülőben lévő északi és keleti tartományokból Baden-Württembergbe és Bajorországba, sikerült Stoibert e területek lakóinak szemében a megtestesült ördögként lefesteni. Akinek társadalomképe minimum középkori, aki átaludta a felvilágosodást, a nőket legszívesebben
visszazavarná a konyhába a fakanál mögé, s amúgy is túl jóban van a mindig gyanús történelmi keresztény egyházakkal. E mesterségesen feltupírozott ellenségképpel szállt harcba a Schröder–Fischer páros, akiknek még a 2002. augusztusi történelmi Elba-áradás, valamint Bush Irak elleni háborús készülődése is a segítségükre sietett. Jellemző, hogy a brit kampánytanácsadók milyen jelszavakat dobtak a pacifizmusra idomított németek elé: Inkább legyek Schröder alatt munkanélküli, minthogy Stoiber miatt háború legyen. Tették ezt tudva-tudván, hogy egy nem létező veszélytől kívánják hősiesen megóvni a német társadalmat. Schröder e békeharcával sikeresen elterelte a figyelmet a gazdaság katasztrofális állapotáról, a növekvő eladósodásról, vagy arról, amit négy évvel azelőtt mondott: nem érdemli meg újraválasztását, ha a munkanélküliséget nem sikerül a ciklusban érzékelhetően csökkentenie.
A választásokat hajszálvékony többséggel megnyerő koalíció a voksolás másnapján a polgárok szemébe nevetett, szinte azt kérdezve tőlük: hogyan lehettetek ennyire naivak, hogy négy ilyen év után még mindig hittetek nekünk? A régi-új pénzügyminiszter, Hans Eichel, újra átnézve a költségvetést, több tíz milliárd eurós büdzséhiányra bukkant. (Ugyanezt a trükköt a szociáldemokraták előadták 2005-ben is.) Az emiatt immár elkerülhetetlennek tartott megszorításokat – tekintettel a 2003 elején sorra kerülő, sorsdöntőnek ítélt hesseni és alsó-szászországi választásokra – március 14-i beszédében jelentette be. (Nálunk a kormánypárti politikusi posztok szempontjából sorsdöntő önkormányzati választások miatt halaszthatják el még néhány hónappal a megszorításokat.) Schröder csaknem másfél órás, Bátorság a békéhez, bátorság a változáshoz című beszédében ugyan nem mondta ki, de gyakorlatilag a jóléti állam felszámolásának programját ismertette.
Azóta eltelt három év: a beharangozott „vörös-zöld társadalmi projektet” már régen elfeledték. Az lázadó ’68-as generáció két szimbolikus figurája, Schröder és Fischer már régen beérkezett, s csak az egyéni karrierépítésén dolgozik. A munkanélküliség a neoliberális purgálás és megszorítások ellenére nem csökkent, sőt tartósan a lélektani ötmilliós küszöb felett tanyázik. Németországban példátlan méreteket öltött a szegénység és a társadalmi anómia. A helyzet drámai mivoltára jellemző, hogy olyan témákról is lehet immár nyíltan beszélni (a bevándorlók integrációjának sikertelensége, az ország visszafordíthatatlannak tűnő demográfiai válsága), melyeket a baloldal évtizedekig eredményesen tabunak tekintett. Csakhogy ott már késő. Ahogyan az egyik legtekintélyesebb közgazdász-szociológus, Meinhardt Miegel fogalmazott a közelmúltban: immár csak a társadalom többségére kiterjedő hanyatlás lassítása az egyetlen reális cél.
De van még valami, ami érdemessé teszi a közelmúlt németországi történetének alaposabb vizsgálatát Magyarországon. Nem nélkülözi a tanulságokat annak vizslatása, milyen machiavellista eszközökkel küzdötte fel magát az egykori „Kohl lánykájából” és „dísz-keletnémetből” a CDU elnök asszonya, és miként lett az ország első női kancellárja. Az 1999-ben kirobbant illegális pártfinanszírozási botrányban – mely így vagy úgy gyakorlatilag a teljes nyugatnémet gyökerű kereszténydemokrata vezetést érintette – Merkel nemcsak a párt idoljától, tiszteletbeli elnökétől, Helmuth Kohltól határolódott el a kellő pillanatban, de jó érzékkel hagyta magára a pártelnöki posztot akkor betöltő Wolfgang Schäublét is. Majd Stoiber 2002-es sikertelen kancellárjelöltségét követően a CDU elnök asszonya puccs-szerűen átvette a párt frakciójának vezetését is. Merkel e hatalomkoncentrációs nekifeszülésében a frakcióvezető, az elismert pénzügyi szakember, Friedrich Merz vette a bátorságot, és rövid ideig ellenállt. A büntetése nem maradt el. Annak ellenére is háttérbe szorították, hogy a 2005-ös Bundestag-választásokon a CDU gyenge szereplésének egyik meghatározó oka volt, hogy hiányzott a kereszténydemokraták kampányából a hiteles költségvetési szakértő. Így sikerült alig három hónap alatt az elnök asszonynak elérnie, hogy az abszolút többség helyett pártja minden idők leggyengébb választási eredményét könyvelhesse el. Úgy tűnik azonban, Merkelnek ennyit is megért, hogy pártjában az utolsó kritikus hangot is elfojthassa. Hiszen célhoz ért: a CDU és az SPD harmadik vonalából összeállított kabinetet vezethet, melyet már egyáltalán nem kötnek a kampányban tett ígéreteik.
Talán még nem késő, hogy ne kelljen április 24-én azt kérdeznünk: miért hagytuk, hogy így legyen. Úgyis állandóan – s általában igaztalanul – azt vetik a magyar jobboldal szemére, hogy nem követi a nyugati kereszténydemokrata pártok példáját. Most itt a lehetőség, hogy tanuljunk a németek hibáiból és elkerüljük az ő tragédiájukat.

A szerző történész