A sugárút az osztályharcra pirosba öltözött

Jókedvű szombat délutáni demokráciaféltésre hívta az embereket a Magyar Szocialista Párt. A rendezvény részben sikeres volt: sokaknak jókedve támadt attól, milyen kevesen verődtek össze a kellemes tavaszi langymelegben. Pedig először még aggodalom szállta meg a köztársaság iránt kitárt szívünket, mikor az Oktogon felől kezdtük megközelíteni a szocialista szentéllyé avanzsált Andrássy út végi objektumot. Nemcsak az időjárás volt szellős, hanem maga a sugárút is. Lehet, hogy elszalasztottuk a Nagy Ember szavait? – aggodalmaskodtunk, látva a polgártársakat, amint főleg visszafelé jönnek az óvó-féltő demonstráció helyszíne felől. Egy jeles irodalomtörténész áll meg pár pillanatra a körút sarkán, hogy meghúzza az üdítős flakont. Mások kezében papírzászlócska, sőt, néhány, ráérős léptekkel elfelé batytyogó Igen! MSZP!-tábla is szembeporoszkál velünk.
Riadalmunkat csak fokozza, hogy az iménti képek különböző variációkban, de egyre szaporábban ismétlik magukat, mígnem elérjük a Kodály köröndöt. Baljós jel, hogy csak mélán tekergő emberek mindenfelé, bár egy pislákoló reménysugár mégiscsak föltűnik: az egyik ház falánál kivetítőn lehet látni Gyurcsányt felvételről, amint épp a nép közt vegyül, s rajongó emberek tapogatják, ahol érik. Egy szolidan öltözött fiatalember kínálgat ingyen bibliai idézetekből készített könyvet, egy határozott atyánkfia pedig Nagy-Magyarország térképpel ékesített dzsekiben beszélget az úttest közepén. Barátságosan ráminteget egy olyan kedves ismerős, akinek nem szokása lazításként baloldali gyűlésekre járni, s ekkor szinte megfagy az ereimben a vér: eltévedtem talán? Kollégám megnyugtat: ne izgulj, a Gyurcsány még nem volt, sok a „másfajta” kíváncsiskodó – miközben előzékenyen elugrunk egy lendületes biciklista elől.
Nem csalás, nem ámítás… Levegősen sétálgatnak az emberek a Körönd után is, itt szintén lehetne kerékpározni, s ha találnánk elég vállalkozó szellemű embert, le lehetne pörgetni egy kispályás focimecscset. Létezik, hogy mi alkotjuk a tömeg javarészét? – ironizálunk másokkal, merthogy állandóan ismerősökbe botlunk, akiket csupán a kajánkodó érdeklődés hajtott ide. De nem, azért nem ilyen rossz a helyzet a Kádár-féle népköztársaság régi, és a köztársaság új keletű Gyurcsány-féle híveire nézve. A Bajza utcai kereszteződés felé közelítve valamivel több az Igen! MSZP! feliratú tábla és a rendőr, s már egyre többen ácsorognak, ődöngenek az aszfalton. Valahol a távolban aztán tapsolnak, s már hallhatjuk is a megafonokból a jól ismert önelégült, büszke hangot. Gyurcsány Ferenc beszélni kezd.
Közben önkínzó fegyelemmel szorítjuk rá magunkat, hogy szociológusi objektivitással, elfogulatlanul szemléljük az eseményeket és a publikumot. Bármennyire is túlteng azonban bennünk a részrehajló jóindulat, mégse mondható, még a Bajza utca után sem, hogy egy gombostűt sem lehetne leejteni a tömegben. Tágas a tér. S mint az egyik italos-ételes útszéli kitelepülésen csendben üldögélő férfi be is bizonyítja: még egy sörösüveget is le lehet pottyantani különösebb sérülésveszély nélkül. Szótlanul meg is teszi, ám senki rá sem hederít. S innen választ kapunk többrétű hiányérzetünk egyik okára is. Kevesen beszélgetnek. Nem hederítenek ők persze túl sokat a kihangosítókból bömbölő fisztulás hangú, néhol felcsattanó szónoklatra sem. Mint a régi szép időkben. Ismerős arcok, mozdulatok. Kicsit kopottabban, öregebben, kevesebb hajjal, de ők azok. Ülnek szinte szótlanul, maguk elé, néha pedig a kivetítőkre meredve, előttük üveg sör, kóla, virsli mustárral, valahol a távolban pedig az Egy ember beszél. Régi május elsejei majálisok televíziós híradásainak vágóképei ugranak be. A felvonulók kérték. Most megkapták.
A sok hangosbeszélőnek köszönhetően egy-két másodperces fáziskéséssel a szocialista mágnás-megváltó egyfolytában saját visszhangjába vág. Néha eljut az ideiglenes kocsmákig egy-egy érthető mondatfoszlány is. Olyanok, minthogy tudom, hogy tele vagytok, meg valami homályos eszmefuttatás ajtókról és kopogtatókról. Ez mindenkiben megragad, mert többször is elmondja. Ám amikor odaér, hogy nem kiválasztott, hanem megválasztott vezetők kellenek az országnak, talán még a saslikok is jobban belepirulnak a lacikonyhák parazsán. Gyurcsányt ugyanis az égadta világon soha senki nem választotta meg saját kormánypártján kívül. Egy kopott farmeröltönyös beat-nemzedékbeli úr nem választ, hanem mutat. Egyik kezében söröspohár, másik kezének hüvelykujját viszont lefelé fordítja a karcagi Gyurcsány-jelzéssel az ominózus mondatnál.
Még egyszer végigfuttatom a szemem a kókadozó, gyűrt arcú hallgatóságon, akik lábhoz tett MSZP-táblákkal néznek valahová a Hősök tere előtt felállított emelvény irányába. Ahol már valóban lelkes a szurkolók csapata. Ott már inkább vevők az ellenoldal folyamatos szidalmazására a népek. Mint pomponos lányok az amerikai futballmérkőzéseken, szorgosan emelgetik a megadott végszóra, jelre a vaskos piros táblákat, sikkantások, huj! huj! hajrá!-zások közepette. A kemény mag viszont elég sovány, s kicsit távolabb már úgy állnak az aktivisták, mint a Kádár-temetésen, hogy a kamerák a valóságosnál nagyobbnak mutathassák a ritkás tömeget. A szocialista lufik meg csak szállnak, szállnak fölfelé a levegőbe. Örülnek Gyurcsánynak, miként – a kivetítők tanúsága szerint – Gyurcsány is örül magának. Nem örvendezne ellenben, ha látná, milyen sokan távoznak a beszéde alatt is a helyszínről, hónuk alatt a kiosztogatott Igen! MSZP!-lapokkal. Aztán kurtán-furcsán abbamarad a beszéd, zárótaps nincs, mert rákeverik az MSZP-kampánymuzsikát.
Majd véget vetnek a zenének, s hazamennek a legények. Nagy a csönd. Mindenütt kordon és rendőrök, biztonsági őrök. Csak a Szondi utcán át kerülhetünk el a Városliget irányába. Kinézünk a millenniumi emlékmű felé. Tovább nem mehetünk. Rácsok mögött ásítozik a lezárt, üres, hatalmas Hősök tere. Szomorú látvány: csak a honfoglaló magyar vezérek, s uralkodók szobrait hagyták a helyükön. Minket viszont nem hagynak bámészkodni. „Menjenek el onnan! Jön a konvoj” – kiált ránk egy biztonságis. S tényleg jön a konvoj. Két fekete limuzin.
A buszmegálló melletti ház kerítése mögött valami piroslik a zöld fűben. Csak nem egy megunt, elhajított tábla? Jobban szemügyre vesszük: Igen, MSZP!