Ha nem tetszenek a feltételek, menjetek máshova! Ha nem tudtok jönni évente százhússzor, nem vagytok erre a piacra valók! – így beszélnek ma a bolgárkertészekkel az M5-ös autópálya melletti nagybani piac vezetői. És nincs apelláta. Petrovék és Hrisztovék vagy beletörődnek abba, hogy egy évre 380 ezer forintot fizetnek, és ezenfelül évente kötelezően százhúsz darab 1700 forintos napijegyet váltanak, vagy valóban mehetnek máshova. Ha lenne másik nagybani zöldségpiac. De nincs. A két család Csepelen él és kertészkedik azon a földterületen, amelyen szüleik, nagyszüleik is végigdolgozták az életüket.
Két nagy házban élnek, mögöttük hatalmas fóliasátrak sorakoznak saláta- és egyéb palánták ezreivel. Petrovék és Hrisztovék fejlettebb eszközökkel ugyan, mint elődeik, de hagyományos bolgár zöldségtermesztést folytatnak, klasszikus családi összefogással. Bár képtelenek a primőr zöldségek olyan nagy választékát nyújtani, mint a régiek tudták. Négyféle salátát termesztenek (fejes, fodros, jég- és frízsalátát), valamint póréhagymát, zellert, karfiolt és karalábét. Paradicsomot, paprikát csak maguknak. Sok más bolgárkertészhez hasonlóan félig áttértek a virágtermesztésre, a jelenlegi nehéz helyzetben ez valamivel jövedelmezőbb. Kora hajnaltól késő estig dolgoznak, akárcsak elődeik. A bolgárkertészet nem pusztán megfeszített munka, hanem életmód is.
Idehaza a bolgár kisebbséget a legkisebbek közé sorolják, ám létezésének történelmi jelentőségét az adja, hogy Magyarországon és egész Közép-Európában a bolgár vándor kertészek forradalmasították a kertkultúrát. A XIX. század végén hazájukból kirajzott bolgárok rakták le a korszerű zöldségtermesztés alapjait, és száz éven át meghatározó szerepet játszottak a zöldségtermesztésben. Merőben új technikát vezettek be, és számos, korábban ismeretlen zöldségfajtát honosítottak meg. A bolgárkertészek ismertették meg és szoktatták rá az Osztrák–Magyar Monarchia lakosságát a nyers paprika és paradicsom fogyasztására, ők terjesztették el a póréhagymát, a padlizsánt, a bámiát, a feketebabot, a spárgatököt. A XIX–XX. század fordulóján jóformán minden magyar város környékén működtek bolgárkertészetek. Az első világháború alatt és a Trianon utáni, aszályokkal is sújtott nehéz időkben nekik volt köszönhető, hogy a magyar lakosság friss zöldséget ehetett nap mint nap. A szegények csakúgy, mint a tehetősek, mivel a bolgárok meglepően olcsón kínálták az árujukat.
A hazai bolgárok lélekszáma az 1800-as évek végén elérte a 25 ezret. 1927-ben volt a legnagyobb, ekkor meghaladta a 30 ezret. Kivétel nélkül minden család zöldségtermesztéssel foglalkozott. A nagyvárosok és Budapest zöldségszükségletének java részét ők elégítették ki. Csepelen és a Rákos-patak mentén jóformán minden lápos, mocsaras területet ők csapoltak le, hogy lehetővé tegyék a zöldségtermesztést. Már 1904-ben 25 bolgár szövetkezet működött a főváros területén mintegy 1200 taggal, a legnagyobb Penkoff H. Péter három kertből álló, száztagú gazdasága volt. Saját szervezeteik becslése szerint ma Magyarországon körülbelül ötezer bolgár él mintegy százhetven településen, de kétharmaduk Budapesten és környékén lakik.
– Amikor kora reggel vége a piacnak, gyakran olyan, mintha semmi sem történt volna. A termelők rekeszei a rengeteg friss áruval szinte érintetlenül állnak – mondja a harmadik generációs Petrova Iliana. – Egész éjjel kint vagyunk, de sokszor az áru nagy részét nem veszik meg, ki kell dobni, nem lehet eltartani, másnap visszük a frisset. A kereskedők óvatosak, nem mernek sokat átvenni, nehogy rájuk fonnyadjon. Régen azt kérdezték a piacról hazajövőtől: mennyi ment el? Ma azt kérdezzük: mennyit hoztál vissza?
– Az árak hosszú évek óta stagnálnak. Egy fej salátáért nem kapunk többet száz forintnál, de ha bezúdul az import, örülünk, ha ötvenért el tudjuk adni – fűzi hozzá Petrov Kiril. – Aztán a kereskedők kétszáz forintért adják. A krizantémért szálanként száz forintot kapunk, a vásárlók pedig a háromszorosát fizetik érte. Mi is megpróbáltunk egyszer multikkal kereskedni, de nem sikerült, mert átveszik ugyan az árut, de csak három hónap elteltével fizetnek. Ahhoz, hogy az ember bekerüljön a körforgásba, vállalnia kell, hogy három hónapig használják a pénzét. Ráadásul ha egy váratlan megrendelést nem tud teljesíteni, rajtaveszt az egész üzleten. Semmiféle védelem nincs a hazai terményeken, támogatás meg pláne nincsen, csak beszélnek róla. A kistermelőknek bealkonyult, csak a nagyok maradnak életben.
Ezzel szemben a múlt század tízes–húszas éveiben a bolgárkertészek támogatását és „mívelési módjuk” elterjesztését a magyar állam a saját feladatának tekintette. Pedig sokan rossz szemmel nézték „inváziójukat”. A bolgárkérdés hosszú éveken át országos vitatéma volt. Azzal vádolták őket, hogy kiszorítják a piacról a magyar és a sváb kertészeket, és a hasznot, az évi több mint húszmillió koronát hazahordják. Az Országos Magyar Kertészeti Egyesület 1923-ban nagygyűlést tartott, amelyen a felszólalók a gazdasági szervek erélyes fellépését, sőt a bolgárkertészek kitiltását követelték. Az ellenérzésnél azonban jóval nagyobb volt az a tisztelet, amelyet a bolgárkertészek szorgalmukkal, takarékosságukkal, becsületességükkel és persze a lakosság folyamatos zöldségellátásával vívtak ki maguknak. A magyar vásárlóközönség egyértelműen a bolgárkertészek mellett tette le a voksát, és a szakemberek döntő többsége is elismerően nyilatkozott róluk cikkekben, könyvekben.
De vajon mi tette lehetővé a bolgárkertészek sikerét akár a XIX. század végén, akár a „hárommillió koldus” országában, akár a Rákosi- és a Kádár-korszakban?
– A bolgárok nyakán ötszáz évig ültek a törökök. Minden az övék volt, föld, ház, vagyon, férfi, nő, gyerek. De mindenkinek meghagytak egy százszor száz lépésnyi földterületet. Ebből a kevésből kellett kipréselni a maximumot – magyarázza Tanev Dimiter, a Magyarországi Bolgárok Egyesületének (MBE) elnöke, akinek szülei, nagyszülei szintén bolgárkertészek voltak. Így alakult ki a bolgárkertészet három fő jellegzetessége: a melegágyi előhajtatás, a fiterás, azaz parcellákkal és árkokkal sűrűn barázdált termőföld és a bolgárkerekes árasztó öntözés. A bolgárok kertjei már messziről felismerhetők voltak a rekeszes vagy vödrös „dolapról”, azaz bolgárkerékről. Ezt az ókori eredetű találmányt ma már sehol sem alkalmazzák, de száz éven át csúcstechnológiát jelentett az öntözésben. A sok-sok fitera kiemelkedett a földből, így egyrészt jelentősen megnövekedett a földterület, másrészt a köztük lévő árkokat a bolgárkerékkel folyamatosan el lehetett árasztani vízzel. Ezzel szemben a magyar parasztok vagy egyáltalán nem is öntöztek, vagy gémeskútból húzott vízzel, locsolóval oldották meg az öntözést. A magas, trágyafűtésű melegágyakkal tavaszt lehetett varázsolni a télből. Télen kis földkockákba ültették el a magvakat, és tavasszal már szépen fejlett palánták kerülhettek a fiterákba. A bolgárkertészek a megszokottnál egy hónappal korábban friss zöldséget vittek a piacra, ráadásul folyamatos ellátásról gondoskodtak egész évben, módszerük számos „rekoltát”, azaz betakarítást tett lehetővé.
– Az ötszáz év után felszabadult Bulgáriában rettenetes volt a nyomor és az elmaradottság. Míg Magyarországon Weiss Manfréd és Ganz Ábrahám gyárai működtek, Bulgáriában csupán egyszerű kovácsok dolgoztak – folytatja Tanev Dimiter. – A bolgárkertészek ezért indultak el szerencsét próbálni, amikor a XIX. század végén megnyíltak a határok. Észak-Bulgáriából jöttek a Dunán, a legtöbben Draganovóból és Polikraistéból. Az én dédapám 1905-ben érkezett Veliko Tirnovóból. Amikor az Osztrák–Magyar Monarchiában meglátták a grófi majorokat és az iparosított városokat, elámultak. Mivel a városok biztos felvevőpiacot jelentettek, elsősorban a városok körüli földeken gazdálkodtak.
És volt még egy fontos tényező, mutat rá az elnök:
– A bolgárok között a családi összetartás a török elnyomás miatt mindig is rendkívül erős volt. Mint lánc a láncban. Tudták, hogy aki megszakítja, az életével játszik. A bolgár család patriarchális, tekintélytisztelő. A tízes–húszas csoportokat mindig egy „öreg” vezette. Ha az öreg megszólalt, mindenki lehajtotta a fejét. A magyar gazdáknak elég volt az öreggel tárgyalniuk, és biztosak lehettek benne, hogy minden úgy lesz, ahogy megbeszélték.
– A bolgárok 1914-ben alapították meg a Magyarországi Bolgárok Egyesületét, amely azóta is jogfolytonosan, megszakítás nélkül működik – mondja Muszev Dancso, a Bolgár Országos Önkormányzat elnöke, az MBE egyik alelnöke. Muszev Dancso szülei is Csepelen kertészkednek, de ők is csak küszködve, mint Petrovék és Hrisztovék. Az elnök büszkén meséli, hogy 1918-ban a Lónyay utcában megkezdte működését a bolgár iskola (ma 12 évfolyamos iskolaként működik), majd 1932-ben felépült a Szent Cirill és Metód nevét viselő pravoszláv templom. Így hát a Középső-Ferencvárosban, a hajdani nagyvásártelep és a Haller piac környékén (bolgárul a piacot halinak mondják) létrejött a bolgárok központja, amelyre az 1957-ben épült művelődési ház tette fel a koronát.
– Az ingyenes, örökös telekjuttatások kivételével a bolgárok sosem szorultak a magyar állam gondoskodására, az építkezések mindig a bolgárkertészek adományaiból valósultak meg – mondja az elnök.
– A kuláküldözések idején, a válságos gazdasági helyzetben először rávették a bolgárkertészeket, hogy a vagyonukat „Napóleon-aranyakba” fektessék – meséli Tanev Dimiter. – Aztán elkobozták tőlük, és lecsukták őket. De fél év múlva ki kellett engedni őket, mert rájöttek, hogy nélkülük nincs zöldségtermesztés. Ekkor sokan elmentek, vagy abbahagyták a kertészkedést, bár a munkájukra szükség lett volna. Aztán öt év múlva az akkori fővárosi tanács egy telket adományozott a bolgárkertészeknek kárpótlásként és példás munkájukért a Vágóhíd utcában, és a székház felépítésére több mint négyszáz bolgár család csaknem kétmillió forintot gyűjtött össze. Hozzávetésképpen: akkoriban egy munkaló ezer forintot ért.
Ha kisebb számban is, de a bolgárkertészek a Rákosi-, majd a Kádár-korszakban is meghatározták az ország zöldségtermesztését, ám a hetvenes évek végétől háttérbe szorultak. Egyrészt a gépesítés és az új technológiák miatt, másrészt azért, mert művelési módszerük alapelvei fokozatosan a korszerű zöldségtermesztés szerves részeivé váltak.
Nyolcvanban már csak 300 kertészkedő bolgár családot tartottak nyilván a korábbi három–négyezer családdal szemben. Ma számukat 50–60-ra becsülik. Három nagyobb körzetben élnek és dolgoznak: elsősorban Budapesten, de jelen vannak Pécs és Miskolc környékén is. Mára a bolgárok nem annyira kertészkedéssel keresik kenyerüket, mint inkább üzletemberként, orvosként, mérnökként vagy művészként állják meg a helyüket.
– Bizonyos szempontból eljárt az idő a bolgárkertészet felett – ismeri el mindkét elnök. – De a felmenőink csodálatos örökséget hagytak ránk. Nekik köszönhetjük, hogy ma független kulturális központunk van itt, a Vágóhíd utcában.
– A gyerekeinket már nem érdekli a kertészet – mondja megértően Petrova Iliana. – A nagyobbik lányom tizenhét éves, és nem hiszem, hogy kertészkedésre adja a fejét. Látja, hogy sok a gond és a bizonytalanság. Úgy tűnik, a mi korosztályunk az utolsó bolgárkertész-nemzedék.
origo.hu
Orbán Viktor: Már megint Bognár Gyuri a király!
