Hogyan legyél moralista (V.)

(SZERETETLÁNC III.)
Nem tudom teljesen felfogni az igehirdető feladatát. Az én feladatomat. Életem legnagyobb misztériuma. Annyi azonban bizonyos, hogy a Szentírás felolvasása a liturgiában inkább teofánikus (Isten-jelenéses) esemény, mint tanítás. – Természetesen mindez nem saját „kútfőből”, élő vizek forrása, de ezúttal sem Prohászka, hanem, akiből ő is merít, megint csak Barsi Balázs. Ő írja ezeket naplójában, 1994. szeptember 25. dátumozással (a Szentírás vasárnapján).
A nép az élő szót várja. Az igét, amely egy ember szívén szűrődött át. – Idáig jutottam az olvasásban, 2006. március 14-én, kedden, 9 óra 20 perckor, amikor csöngetnek, és Olasz Feri barátom újabb monumentális (könyvét?) kódexét inkább, hozza a postás, az Ecce Homót.
Nincs véletlen – most már bizonyossággal mondhatom, a szeretetlánc szemezgetése (morzsolgatása) közben egyre világosabban engedik látnom, hogy az a kis „befektetés” is, ami nálam egyelőre még csak külső (séges) teljesítmény-számba megy… (többször jókat szundikálok a Rózsafüzér közben).
Szóval, azért, mert az ostyát már minden nap… – ami mélységes magánügy (nem is tudom, mért kérkedek itt most vele). Lassan csak kimondom, bár azért halogatom, mert tudat alatt tartok tőle… Azt próbálnám valahogy kifejezni, hogy – ügyetlen minden szó, banális, elmaszatolom. De mégiscsak minden mindennel összefügg valahogy… – Hogy hogyan? (Annak megint – csak – Isten a megmondhatója.) Ő ugyanis a legkisebb „jónkért” is azonnal visszajelez, bőkezűen megjutalmaz (csak fel kellene fognom végre). Most éppen Olasz Ferenccel…, akivel majd’ egy éve már, hogy nem beszéltem… Mégis gondolt rám, és elküldte ezt a… Pedig mikor délelőtt csöngettek, megriadtam. (Feleségem gyógyszerezve, ha felébred, lőttek a délelőtti alvásának… felborul az egész nap.)
Felborult… de „pozitív irányba”. Ebben az álmosító, elkésett – karácsony helyett most havazó még mindig télben – az Ecce Homóval berobbant végre a tavasz! Eszembe jut most egy nyár is, a tavalyelőtti, Tihanyban, ahol Olasz Ferenc fotográfus monumentális kiállításán, épp a Magyarpohányon felvett, Olajfák hegyén imádkozó Krisztus-kép előtt áll feleségem (ezt már én fényképeztem), amit most Olasz Ferenc tett könyvének hátsó borítójára és elejére (csak hogy rímeljen). Minden összefügg ebben a szeretetláncban is mindennel.
Olasz Ferencről még pár mondatban. 1943. január 1-jén születtem, Alsópáhokban – írja az egyedülállóan külső és belső díszítésű-lelkiségű óriás-könyvnek, könyvóriásnak fülszövegében. Zala megyében, Keszthely és Hévizszentandrás szomszédságában (…) 1966 tavaszán – ebben az évben házasodtam – vásároltam egy Werra Matic fényképezőgépet. Első fényképeimet falumbeli emberekről, parasztházakról, Máriákról, Angyalokról (feleségéről!), keresztekről (az egyik legnagyobb számára, hogy ő még itt… ő már „odaát” …), virágokról, fákról készítettem. Mindazt, amit értéknek hittem, megörökítettem, és itt áll önök előtt, bezárva ebbe a könyvbe.
Kinyitom majd… Most még csak az Első könyvet… (kaptam meg), 1966 és 73 között készült fényképei vannak benne Olasz Ferencnek. A portrék zöme idős parasztasszony… és szinte mindegyik 1966-ból. Azért fontos ezt megjegyezni – mert újabb, hatalmas szeretetlánc-gyöngy-szem! – Huszárik máig megismételhetetlen életművében, a Tisztelet az öregasszonyoknak filmje 1971-ben készült el. – Távolról sem gondolom, hogy Huszárik, Olasztól… egyik nagy művészhez sem lenne méltó megközelítés ez… Csak éppen úgy fáj, hogy alig hallunk ma már Huszárikról, mint az, hogy a közvélemény jóformán semmit sem tud az eddig 101 művészfilmet készített Olasz Ferencről.
Kifürkészhetetlen titkok rejteznek a száradó arcok ráncai közt, kifürkészhetetlen titkok a homlok barázdáiban. De minden emberségük, jóindulatuk mellett sem pattannak föl a fogatlan szájak a titkok kimondására, mert azok mondhatatlanok, és hogy még nehezebb legyen: megélhetők. (Éppen ez a birtoklása a titoknak képes valamicskét enyhíteni az öregség kiszolgáltatottságán, védtelenségén.) Ők azok, akik a szélben suhogó nádas mellett még egyre elvégzendő feladatok felé igyekeznek, akiknek göcsörtös ujjai közül borsószemek peregnek az edényekbe; akik halálra, pusztításra, a háború gyalázatára fiakat szültek, hogy rájuk emlékezve morzsolják végnapjaikat. (Istenem, most, 2006-ból visszatekintve, már mióta nem vannak… illetve nagyon is, ott, Uram, Nálad!)
Öregasszonyok, akik immár – akkor már – a föld felé görbülnek-tek… mintha a befogadó televényt vizsgálnák. A hősök, akik megtartották a világot, noha nem tudtak hősiességükről, csak kötelességükről – írhatta volna Fábián László nemcsak Huszárik filmjéről, Olasz Ferenc fényképalbumáról – albumairól, filmjeiről is. – Egy világ múlik el benne – írja már az újabb szeretetlánc-szem, B. Nagy László (őróla is mennyire megfeledkezik az utókor). Pusztul el végérvényesen ez a világ. Valamiképp mégis fölragyog, az időtlenségbe párolódik. (Ez az, amihez nem ér föl a kritika, a poézis újjáteremtő csodájához!)