Igazi hazafiak voltak, hiszen hőstettet hajtottak végre a Magyar Nemzeti Bank azon alkalmazottai, akik 1945 elején, háborús körülmények között a hazánkat kifosztó szovjet hadsereg elől az ausztriai Spital am Pyhrnbe menekítették a pénzintézet harminc tonna aranykészletét. Ennek köszönhette ugyanis az ország, hogy a földkerekség eddigi legnagyobb inflációja után, 1946-ban hazánkban bevezethették az erős forintot. A jegybank alkalmazottai kötelességüknek érezték az akcióban való részvételt, nem vártak érte elismerést, a totális hatalom megszerzését maguk elé célul kitűző kommunisták azonban aranyrablóknak nevezték, s számos itthon maradt kollégájukkal együtt meghurcolták őket.
Ladányi Frigyes, az akkori bankosztály igazgatója és felesége, Katalin is részt vettek négyéves kislányukkal együtt az aranykészlet menekítésében. Miután a szállítmány megérkezett Spital am Pyhrnbe, a Magyar Nemzeti Bank közel két esztendőn át a város barokk templomához tartozó kolostorban működött a megszokott precizitással. Ám ezt követően jó néhány kollégájukhoz hasonlóan ők sem tértek haza, a hazulról érkezett hírek ugyanis megdöbbentők voltak.
Hírek pedig érkeztek, például a bank egyik munkatársnőjének azonnali hatálylyal történő elbocsátásáról. Ladányi Katalin úgy emlékszik vissza Utczás Mártára, mint a legkiválóbb tisztviselőnők egyikére. Egész szolgálati ideje alatt a jogügyi osztályon, közvetlenül Torzsay-Biber Gyula igazgató keze alatt dolgozott. Spital am Pyhrnből 1948-ban Angliába költözött. Mikor Spitalban szüleitől hallott az elbocsátásáról – az erről szóló hivatalos értesítést 1946. augusztus 1-jén postázta pesti címére az MNB –, megüzente nekik, hogy a számára kijelölt végkielégítést még akkor sem szabad felvenniük, ha az éhhalál fenyegeti őket, mert őt a bank nem bocsáthatja el. A régi banknál ugyanis egy-két év után véglegesítették az újonnan felvett alkalmazottakat, elbocsátás csak főbenjáró vétség esetében fordulhatott elő. Ha nehéz idők voltak, akkor sokáig nem történt felvétel. „Majd én eltartalak titeket külföldről” – üzente szüleinek Utczás Márta.
A Ladányi házaspár az Egyesült Államokba került, s Katalin számos dokumentumot és főként személyes visszaemlékezést gyűjtött össze a régi kollégák meghurcolásáról. Ezen általa rendszerezett, jegyzetekkel ellátott anyagot 2004-ben elküldte Járai Zsigmondnak. Az alábbi, megdöbbentő eseteket neki köszönhetően idézhetjük fel.
Ami a kollégák sorsát illeti, még az 1945-ös esztendő és 1946 eleje elég rendes volt, de amikor Rákosi személyes választása folytán a vezérigazgató dr. Jeszenszky lett, akkor állandóan folytak az elbocsátások a régi gárdából, s a felvételek a munkásosztályból – írta meg levelében Antalffy László, aki annak idején a Magyar Nemzeti Bank soproni fiókjánál szolgált. Ő is sorra került 1949-ben. Ráadásul az ÁVH 1952-ben a feleségével együtt letartóztatta, majd elítélés után (tiltott határátlépési kísérletek, tiltott határátlépésben való segítségnyújtás, fegyverrejtegetés vádjával – utóbbit egy 16-os, kétcsövű vadászpuska indokolta) Márianosztrára vitték, onnan pár hónap múlva a csolnoki szénbányába. Vajta István, Csáky Miklós, Iklódi-Szabó Ervin voltak még ott a bankosok közül. 1956-ban mindhárman külföldre távoztak. Vajta Floridában telepedett le, Csáky és Iklódi-Szabó Bécsben maradtak, s az Österreichisches Bankvereinnél kaptak rögtön állást.
Jeszenszkyt is elérte a végzete, dicséretet kapott Rákositól a jól végzett munkájáért, amikor felmentették a nemzeti bankból. A „jól végzett munka” alatt az értendő, hogy 1948-ra már hírmondó is alig maradt a régi gárdából. Jeszenszky még a hivatalában volt, amikor ezt mondta: „Én voltam az ÁVO őrizetében, s most mindent kész vagyok megtenni, hogy ne kerüljek oda vissza…”
Egy másik kollégára, Töreky Ivánra Ladányi Frigyesné úgy emlékszik, hogy Spitalban többek között a konyhák élelmiszernyersanyag-ellátása volt a feladata. Felesége nehezen bírta a vonaton való életet a hideg télben, s az utolsó teherautóval, 1944. december 23-án vagy 24-én visszatért Budapestre. Férjét a kötelességérzete a banknál tartotta. Élete vége felé Ladányiéknak küldött rövid leveleit unokájának mondta tollba, mivel kezdett megvakulni, s vakon halt meg, jóval 90 éven felüli korban.
Töreky Iván okl. közgazda, nyugdíjas segédmunkás 1990. október 15-i keltezéssel az alábbi levéllel fordult Surányi Györgyhöz, a nemzeti bank akkori elnökéhez. „Úgy értesültem, hogy a Bank volt tisztviselőinek és nyugdíjasainak ebédmegváltás címén kisebb anyagi segélyt kíván nyújtani.
Felhívtam a megadott telefonszámot, ahol az ostrom utáni volt személyzeti vezető jelentkezett. Közölte, hogy az általa jogosultnak ítélt személyek névsorát átadta az illetékesnek, akik a listán szereplők közül többeket – hozzám hasonló sorsú, üldözött, osztályidegen magyar értelmiségieket –, mint jogosulatlanokat, törölt a névsorból. Így jártam én is, noha a Magyar Királyi Nemzeti Bank állományába, mint főellenőr tartoztam 1931 szeptemberétől 1946. augusztus végéig.
Részt vettem, családom visszahagyásával, a nem éppen veszélytelen, a Magyar Nemzeti Bank tulajdonát képező arany és valuta mentőakciójában, amelyet kollégáimmal együtt teljes sikerrel oldottunk meg. Erről a tettünkről egy újságcikk, valamint a Bokor Péter szerkesztette Századunk című tévéműsorban is szó esett, ahol a szerkesztők velem egy hosszú interjút készítettek. Ezen cselekedetünkért természetesen nem vártunk hálát, hiszen, amit tettünk, az kötelességünk volt, de arra nem számítottunk, hogy 1946 augusztusában, közvetlenül hazatérésünk után, mint osztályidegen és politikailag megbízhatatlanokat a B listázás alapján állásunkból elbocsátanak. Következésképpen csak fizikai munkásként tudtam elhelyezkedni.
Figyelemre méltó, hogy 1946. nyár elejétől (én akkor még nem voltam itthon) a Magyar Nemzeti Bank elnöke feleségem részére özvegyi nyugdíjat folyósított, amelyet deportálásunk alkalmából, 1951. május 22-én azonnali hatállyal megvontak. Fiamat, mint kitelepített családból származót, középiskolába nem vették fel, csak a bencés szerzetesrend jóvoltából tudott érettségi vizsgát tenni Pannonhalmán. Fiam osztálytársa volt a hasonló igazságtalan tortúrának kitett gróf Szapáry György, aki jelenleg a Világbank megbízottja a Magyar Nemzeti Banknál. Miután ismertük egymást, rólam referenciákat ő adhat. A fentiek alapján kérem az Elnök urat, hogy az ebédmegváltás címén kiutalható összeget megkaphassam, már csak azért is, mert nem én hagytam el a bankot, hanem az akkori politikai vezetés döntött sorsomról.”
Érdemes kitérni a levélben említett tévéműsorra. A Századunk című sorozat részére 1977-ben Töreky Iván lakásán vették fel az interjút. Az eset után a riporter megállapította, hogy az MNB egykori tisztviselője által előadottak az ő információival egyeznek, vagyis igazat mondott, ezért nem közölhető. Mind a bank vezetőségéről, mind a német hatóságok magatartásáról a valóságnak megfelelően, kedvezően nyilatkozott. Ezért ezt a riportot még 1990-ben sem adták le, mert még mindenki a „fasisztákat” szidta. Az alábbi történet szenvedő alanyával 30 év után találkozott újra Ladányi Katalin, amikor először mehetett haza. Felhasználta ezt a lehetőséget, és levélváltásaik során mindig érdeklődött nála a banknál történt események után. „A meghurcolt ember halálos félelemmel írt. 1991-ben meglátogattuk őket Salgótarjánban. Egy összetört, idegileg teljesen kikészített ember várt, zokogva. Érkezésünk után azonnal becsukta az ablakait” – írja róla jegyzeteiben a ma 88 éves asszony.
Krenner Zoltánt 1936 júniusában vették fel a nemzeti bankba. Tíz évvel később, az aranykészlet megérkezése után az elnöki osztály őt jelölte ki a küldemény feldolgozására. Jeszenszky megüzente neki, hogy ha az egész szállítmányt öt kilogramm differenciával sikerül feldolgoznia, vezérigazgatói dicséretet és pénzjutalmat is kap. Az egész mennyiséget két és fél hónap alatt vizsgálta át, s a hiány az egész szállítmányra vonatkozóan 147 grammot tett ki. Az útközben történt rakodás miatt ez a kopás természetes volt.
Ezért a 600 forintos fizetését 1200 forintra emelték, amelyet persze később leszállítottak. 1949 márciusában Ózdra helyezték azzal az ígérettel, hogy ott fiókvezető lesz. (E fiókot előzőleg ő hozta létre.) Ám egy párttagot neveztek ki főnöknek, akit a régi bankhoz föl sem vettek volna, Krenner így csak főnökhelyettes lett. Végezte a munkáját, tanította a többi kollégáját a beosztásuk szerinti munkára, s persze a főnököt is, felelős volt annak minden aláírásáért. „Tanítványai” végzettsége sok esetben csak az alsó négy osztály volt, de soha azt a szót, hogy köszönöm, nem hallotta. Naponta reggel 8-kor nyitottak, s minden éjjel 2-3 órakor mentek haza. Vasárnap délig dolgoztak. Ennek következményeként négy hónap múlva összeesett, és eszméletét vesztette. Az orvos idegkimerülést állapított meg, és három hétre kiírta.
Eltávolítása délelőtt, munka közben történt, amikor a főnök minden bevezetés nélkül munkakönyvét a kezébe nyomta – a régi bankban az ilyen okmány ismeretlen fogalom volt –, s felszólította, hogy vegye fel a pénzét, és azonnal távozzék. „Vádat vagy indokot nem volt hajlandó közölni, csak annyit, hogy nem kellek. Fellebbeztem, s kérésemet indoklás nélkül elutasították. Én, mint jogász, első és másodfokon elvesztettem a saját peremet!” – írta visszaemlékezéseiben. Az akkori rendeletek értelmében, aki nyolc napon belül nem helyezkedett el, elvesztette a nyugdíjjogosultságát. Tisztviselőnek sem vették fel sehová. Nyolc napon belül csak egy kavicsbányában kapott munkát. Kisfia ekkor már négyéves volt. Egy munkás volt a tanítója, aki régebben egy embert megölt, mutatta is neki a kést. Különben a munkásokat derék embereknek ismerte meg, rögtön észrevették, hogy értelmiségi. Elmondta, hogy kisfia van és nincs mit enniük. Munkába reggelenként hat kilométert biciklizett, s az erdőszélen gombát szedett, hogy odahaza legyen valami ennivalójuk. A munkások kiderítették róla, hogy doktor, és négy diplomája van. Mindenki kért tőle valamit, ő meg segített nekik ügyes-bajos dolgaikban. Látták, hogy a csákányhoz és lapáthoz nem szokott tenyerét minden nap véresre marja a durva munka, s a teljesítménye alul marad a napi kvótán. Attól kezdve segítettek teljesíteni a normáját: minden munkás egy keveset normán felül dolgozott, s a differenciát az ő munkájaként jegyezték fel. Így megkapta minimális fizetését. Naponta hoztak neki friss kenyeret, káposztát, paradicsomot vagy az úton gombát, szedret szedtek számára.
A bankból történt elbocsátása után 6-7 esztendővel valaki megsajnálta, emberiességét nem tudta levetkőzni, s elindított egy kivizsgálást, miután a tanácsára Krenner feljelentette saját magát. Reszketve ment a tárgyalásra, mert ott ültek mindazok, akiktől félt. Két hónap múlva ártatlannak nyilvánítottak, s egy telefonhívással visszavették a bankhoz. S hogy kinek köszönhette ezt? Egy kolléganőjének, aki antipatikusnak könyvelte őt el, mígnem a háború alatt, katonai ellenőrző körútján egy budai ház pincéjében a férfi találkozott vele. A hölgy elpanaszolta, hogy éhes, és már pár napja nem tud élelemhez jutni. Krenner Zoltán segített rajta: bőven ellátta ennivalóval, még egy sonkát is vitt neki. Amikor a háború után jelentkezett a bankban, a kolléganő némán ment el mellette, nyilván nem merte kimutatni háláját.
Krennert a hölgy segítségének köszönhetően Salgótarjánba helyezték revizornak, innen ment nyugdíjba 1970-ben, 2001 forint nyugdíjjal.
„Éjszakákat dolgoztam, tanítottam, intézkedtem a bankban, de jutalmat nem kaptam. Olyan társadalmi ellenség voltam, akit ki kellett használni, aki hibát nem követhetett el, de jutalmat sem kaphatott, mert az nem járt az »uraknak«. De ha az ügyfelekkel németül, angolul, románul kellett beszélni, akkor engem hívtak” – emlékezett vissza Krenner Zoltán.
Nyugdíjasként a feleségével, aki tanárnő volt, egyik napról a másikra éldegéltek, a létminimum alatt tengődtek. Egyik nap levest, a másik nap főzeléket tettek az asztalra. A fenti történetek fényében mindenki eldöntheti, hogy miként értékeli Járai Zsigmond bocsánatkérését az előző rendszer által kitaszított jegybanki alkalmazottaktól, illetve utódaiktól, valamint elismerő szavait az aranykészlet kimentőinek tettéről.
origo.hu
Menczer Tamás: Magyar Péter megint megfenyegetett egy hölgyet
