Egyik 1938-as önéletírásában (Szekszárdi kadarka) Babits a mulandóság és maradandóság kérdéseit veti föl, amint nagybetegen, a gégemetszés után és a rádiumkezelés közti szünetben kitekint budai lakásából a novemberi ködös tájba. Azt mondja itt: „mintha nem egy fűtött, könyvekkel teli bibliotékában lennék, talán inkább egy másik, nem kevésbé fontos térben és időben, a szekszárdi szőlőhegyen, amely életem első felének központja és pihenőhelye volt”. Az emléket az hívja elő, hogy a napi postában pár lapos füzetet talál, Rapaics Rajmund híres dolgozatát a szekszárdi kadarkáról. És ez a mohón befogadott élmény indítja el az emlékezet filmjét a budai ködökre vetítve: ami volt, az valahogy ma is mind megvan, mert az életből semmi nem veszhet el. A régi, pontosan leírható szekszárdi kadarkaszüretek képe egyáltalán nem a mulandóság szomorúságát idézi Babits számára, sokkal inkább valami mást és meglepőt. A „titokzatos maradandóságét, amely minden mulandóság mélyén ott lappang”. Konklúzióként arról beszél Babits, hogy „igazában most is csak azon a hegyen állok, ez a szüret talán folyton tart azóta, ez az igazi valóság és állandóság. Gyermekkorom édenét élesebben látom magam előtt, mint azokat a helyeket, ahol tegnap jártam.”
És ezzel mindannyian így vagyunk, akiknek már jutott múlt, hová emigrálni lehet: tájakba, szőlőhegyekbe, ifjúságba, szerelmekbe, helyzetekbe, hangulatokba. Ízekbe, illatokba, alakokba – mindenféle titokzatos állandóságokba, amelyek ott, a mulandóságnak mélyén lappanganak. Én ugyan soha nem ettem például pamuk almát vagy bárányfarkú körtét, de ahogy olvastam róluk egy nemrégiben megkapott könyvben, ugyanaz a mohó öröm fogott el, amelyet Babits érezhetett, s eszembe jutott a szekszárdi kadarkáról írt önéletrajz is. De nem is ehettem gyerekkoromban pamuk almát, mert az Pécs környékén terem (pontosabban: termett), és az én ifjúkorom a Dél-Alföldön telt. Azt viszont jól tudtam, hol keressem a neves gyümölcs emlékét, fellapoztam hát Bereczki Máté, a legnagyobb magyar pomológus nagyszerű könyvének negyedik kötetét (1887-ből), és ott meg is találtam, pamut alma név alatt. Ez az első leírás erről a jeles nyári almáról, amely, írja Bereczki, „Pécs vidékén régóta el van terjedve s ott, a piaczokon keresett és kapós gyümölcs”. Különben „zsíros tapintatú, bágyadtan fénylő; elejente világoszöld; értében sárgászöld vagy zöldessárga; napos oldalán igénytelen pirossal belehelt és csak kevésbé élénkpiros, szakadozott csíkokkal és pettyekkel tarkázott. Húsa fehér vagy sárgásba játszó fehér, finom, könnyű és puha; leve bő, czukros, gyöngéd savannyal emelt, gyöngéden illatos és igen kellemes ízű, de csak azon esetben, ha a fáján teljesen meg hagytuk érni a gyümölcsöt.” És tessék, most mint valami buzgóár az idő mélyéről, az elfelejtett és kiveszett gyümölcs felbukkan újra. Ahogy a bárányfarkú körte is, amely például annyira tájfajta, hogy sem Bereczkinél, sem más régi pomológusnál nem találkoztam vele. De föltűntek, és ez a lényeg, méghozzá a Dráva menti gyümölcsészet című tanulmánykötetben, amelyet az Ormánság Alapítvány adott ki 2005-ben.
Nagyszerű, egészen új szemléletű és remekül végiggondolt könyvet küldött el nekem Lantos Tamás, a kötet szerkesztője és kiadója. Lényegében hat tanulmányt, felmérést és számos szép színes képet, valamint grafikonokat, összeírásokat tartalmaz az Ormánság (régiesen Ormányság) egyes részeinek gyümölcsészetéről (Markóc, Drávafok és Sellye a vizsgálati helyszínek). A kötet leírásával, elemzéseivel, kérdésfelvetéseivel, megoldási javaslataival az utolsó betűig nagyon markánsan ökológiai szemléletű: Lantos kitűnően felépíti és kifejti például az alkalmazkodó gyümölcsészet fogalmát, amelynek koncepcióját az egész könyv követi.
Lantos Tamás, az Ormánság Alapítvány vezetője nagy ívű tanulmányában (Dráva menti alkalmazkodó gyümölcsészet) végigvezeti a táj újszerű értelmezését, az ember szerepét a tájban (használja és kifejti a helyi ember fogalmát és a tájban végzett cselekvését), és leírja az alkalmazkodó gyümölcsészet meghatározó jegyeit. Különösen az utóbbival értek egyet szinte szó szerint: „a gyümölcsészet gazdagsága közel áll az igen változatos ligeterdők gazdagságához”. Az embernek úgy kell(ene) berendezni saját, tradicionális és helyi értékeket őrző gyümölcsösét, olyan rendszer létrehozásával, amely jelentős helyet (funkcionális teret) biztosít önmagának (az emberi haszonvételnek és alkotó munkának), ugyanakkor nem sérti a táj fejlődési, működési rendjét. Hanem alkalmazkodik hozzá. Példaszerű, ahogy a növényekről, a gyümölcsös kialakításáról és annak fönntartásáról ír, a haszonvételekről, a gyümölcsös termékeinek tárolásáról, földolgozásáról, tartósításáról és végül az értékesítés lehetőségeiről. A Magyar Környezetgazdaság-tani Központ munkatársai, Kajner Péter és Ungvári Gábor egy gyümölcsész háztartás működését mérték föl az Ormánságban, Pintér Csaba a veszprémi egyetemről növénykórtani vizsgálatokat, Kevey Balázs összehasonlító botanikai vizsgálatokat végzett a három gyümölcsösben, Mikuska Tibor és Mikuska József, a Kopácsi-rét Barátai Természetvédelmi Egyesület tagjai a gyümölcsös és a madarak kapcsolatáról közöltek dolgozatot. Szani Zsolt és kisebb részben Klincsek Pál a szó klasszikus értelmében pomológiát írtak. Itt találkoztam számos más nagyszerű régi gyümölcs mellett például a batul és pónyik almákkal is, Erdély „zászlósalmáival” s persze az általam a címben kiemelt pamuk almával és a bárányfarkú nyári körtével is – amelyért különben a régi pécsi piacokon a befőttkészítő asszonyok a dupla árat is megadták. S amelyek persze – a batul, pónyik és a pamuk is azzal az ezer másik gyümölccsel együtt, amelyek a Kárpát-medencében honosak voltak – rég kivesztek. Legföljebb itt-ott, mint például a híresen elzárt Ormánságban maradt fenn néhány helyi fajta elhagyott úri kert mélyén, véletlenül megmaradt parasztkertben vagy a ligeterdőben, ártérben, szórványban. Gyermekeink, akiknek korunk idegenből származó, internacionalista egyengyümölcsei jutnak, már nem is tudnak róluk semmit.
Ha a rákbeteg Babits a szekszárdi szőlőhegy mulandóságáról és maradandóságáról beszél egyszerre, úgy Lantos Tamásék nagyszerű elméleti és gyakorlati munkája nem csak az ormánsági gyümölcsészet megmentését és elképzelhető jövőképét aktualizálja. Arra int, hogy mi is hasonló mélységgel és szeretettel értelmezzük saját, megőrzendő tájunkat és gyümölcsösünket. Hogy határozottan autonóm, de egyben megértő védelmezői is legyünk – ápolva vagy rekonstruálva a táj ezerszínű gazdagságát. És, akárcsak Babits írása, legfőképpen azt bizonyítja majd, hogy az életből nem veszhet el semmi.
origo.hu
Online ügyintézés: A jövő most van!
