A Fidesz társadalomelméleti hiányosságai

V o k s 2 0 0 6

Meglepően visszafogottan fogalmazott vitaindító cikkében (Magyar Nemzet, ápr. 29.) az a Tölgyessy Péter, aki mindkét választási forduló előtt a szocialisták média-zászlóshajója, a Népszabadság hasábjain támadta meglehetősen sportszerűtlenül a Fideszt, hiszen a párt országgyűlési képviselőként politikai otthont nyújtott számára. Tölgyessy már régóta kívülállóként bírálta azokat, akik bevették csapatukba.
Senki sem tud kibújni a saját bőréből, ezért az április 29-i hosszú elemzésből viszszaköszön számos, a kormánypárt nem hivatalos lapjában megfogalmazott érve, közöttük nem kevés téves állítása. Vajon honnan veszi, hogy a Fidesz arra törekedett volna, hogy minél kisebb legyen a választásokon a részvétel? Akkor mi végre rendezte sorozatos tömeggyűléseit a fővárosban és vidéken? Nyugati típusú polgárosodásellenességet tulajdonított ebben a cikkében is a fiatal demokratáknak, ám rájuk szavazott mégis az igencsak jó osztrák–német kapcsolatokkal rendelkező Nyugat-Magyarország többsége, és a főváros vezető értelmiségi elitjének nagyobb része a központi budai választókörzetekben.
Tölgyessy Orbán-fóbiája újabb tüneteket produkált ebben az írásban. Igaz, most valamivel óvatosabb volt. Nem állította be a Fidesz vezetőjét a demokrácia legfőbb ellenségének, „csupán” örökre kiutasítaná a politikai életből. Mivel elismeri, hogy Orbán Viktornak különleges szerepe van Kelet-Közép-Európa legnagyobb konzervatív pártjában, eltűnése magának a Fidesz-szövetségnek a szétesésével fenyegetne. A politikatörténet legalább annyi sikeres politikust ismer, aki évtizedeken keresztül aktív maradt, mint amennyi csak rövid ideig volt eredményes. És nem tartozik a demokratikus viselkedésformák közé egyszerűen kiutasítani a politikai életből azokat, akikkel nem értünk egyet.

Mélyebb elméleti kérdések

Fontos oka lehet az újabb Fidesz-vereségnek, hogy a párt stratégiáját és taktikáját megfogalmazó vezérkar nem ismeri eléggé a magyar társadalom konkrét állapotát. Sokszor elhangzik, hogy a sok évtizedes szocialista kísérletezgetés – egy idegen hatalom parancsára – mély nyomokat hagyott benne, de hogy melyek ezek, és mennyire kell velük számolni, az csak ritkán kerül a látókörükbe.
A hazai és a nemzetközi szociológiai felmérések szerint hazánk lakossága a franciák és a csehek után Európa harmadik legvallástalanabb népe. Bőven vannak ennek történelmi és jelenvaló okai is, mindenesetre nehezítik a baloldalról jövő, az egyházak és a politikai teljes elválasztására, s tulajdonképpen a lelki szekularizáció megvalósítására felszólító követelések kivédését. Ezért a KDNP mint koalíciós partner mellett még egy Kereszténydemokrata Szövetség szerepeltetése is a Fidesz-listán nem volt szerencsés. Ennél is nagyobb elvi hiba volt a liberális kifejezés szabad demokrata kisajátításának szó nélküli eltűrése. A rendszerváltozás után kormányzó antalli MDF büszkén vallotta magáénak a többi irányzat mellett a nemzeti liberalizmus Kossuth– Deák–Eötvös nevével fémjelezhető irányzatát is. Sokáig a Fidesz is hangsúlyozta eszméi között ennek a tradíciónak a fontosságát. Kár volt elhagyni a programból, és átengedni azoknak, akik valójában nem liberálisok, hanem radikálisok, ahogyan ezt több írásában Salamon Konrád bebizonyította, s ahogyan cikkében Tölgyessy Péter – helyesen – megnevezte őket.

Kampány a saját hívek háza táján

Csöndesen tűrte a Fidesz és a jobboldali média a napokig tartó orosz–magyar kokettálást. Kilógott a lóláb: Putyin elnök azért tartózkodott tapintatlanul sokáig Magyarországon, hogy segítse Gyurcsány Ferencet a választási küzdelemben. Aki ezt nem vette komolyan, az megbizonyosodhatott róla az Orbán–Gyurcsány tévévitában, amelyben a szocialisták miniszterelnöke háromszor is hivatkozott az orosz– magyar kapcsolatok fontosságára, ébresztgetve az egykori kádári reminiszcenciákat. Az utóbbiakat természetesen a baloldal megmondóemberei újabban Orbán Viktornak tulajdonítják. Sajnos a Fidesz vezetője nem reagált Gyurcsány célozgatására, pedig elmondhatta volna, hogy a kereskedelmi forgalom volumene a két ország között, a kilencvenes évek elején az orosz fél fizetésképtelensége miatt zuhant a töredékére, s különben sem várható, hogy az orosz fél súlyos politikai és gazdasági koncessziók nélkül – akárcsak Brezsnyevék idején – kedvezőbb nyersanyag- és energiaárakat biztosítana hazánknak.
Valós problémája a jobboldalnak, hogy most sem tudta megszólítani a szocialista időkben épült lakótelepek és az egykori ipari fellegvárak szavazóinak többségét. A 30-40 évre tervezett, de rekonstrukció nélkül 50-60 év múltán, azaz belátható időn belül tönkremenő másfél–két millió lakás lakói ezekben a falanszterépületekben jutottak először emberhez méltó lakáskörülményekhez, többnyire különféle kiváltságok alapján, olyan kedvezményes, évtizedekre szóló kölcsönszerződésekkel, amilyenekről a mai, jóval kisebb lélekszámú fiatalság csak álmodhat. A Fidesz röpke négy éve alatt jelentős munkát végzett a lakásfronton. Ellenfele éppen most munkálkodik azon, hogy kiénekelje a szájából a sajtot ezen a téren is. Tölgyessy egyébként téved, mert ezekre a lakótelepekre nem elsősorban munkások, hanem káderek és az alsó középosztály mellett a szociálisan legrászorultabb rétegek költöztek. A munkásosztály többnyire kalákákban épített kockaházakat magának a Kádár-korszakban, ahogyan Konrád György és Szelényi Iván több korabeli tanulmányában kimutatta.
A jobboldalnak az eddiginél többet kellene ajánlania a jövőben ennek a tömegnek, s nem szabadna elszigetelten csak a saját hívei háza táján kampányolnia, gyűléseket tartania. Budapesten a Fidesz eddig nem merészkedett nagygyűléseivel a Kiskörútnál távolabb, pedig a sokszor pejoratívan emlegetett lakótelepek minden harmadik polgára most is rájuk szavazott. Festői és a történelmi fantáziát megmozgató a Tabán, a Széna tér (1956!) vagy az újabban különösen kedvelt budai Vár mint politikai találkozóhely, de tovább fokozhatja az amúgy is meglévő idegenkedést a pesti milliós tömeg és az egy-kétszázezernyire taksálható budai elit között.

Sajtó: továbbra is lejt a pálya

Az átlagmagyar, sőt a politológus is csak jobbára a médiában találkozik a politikusokkal. Ha történtek is fontos lépések a jobboldal sajtóereje és elektronikus médiasúlya növelésére, kevésnek bizonyultak. Alapos szakmai vizsgálatot igényelne, hogyan került megalapításakor, és 1998 és 2002 között hogyan maradhatott a kereskedelmi média elsöprő többsége balliberális kézen. Ma már az egykor a figyelem és politikai küzdelmek középpontjában található közszolgálati médiumok csak a kereskedelmiek hatásfokának töredékét képesek elérni, ráadásul baloldali kormányzás idején még ezek is a baloldal nótáját fújják. Emlékezzünk csak április
9-e és 23-a estéjére, amikor a nekik tetsző eredmények hatására még palástolni sem igyekezték mosolyukat, megelégedettségüket a „közszolgálati” tévések!

Kormány a törvényesség határán

Meglepő, milyen visszhangtalanul fogadta a jobboldal a választási kampány legrémisztőbb és minden bizonnyal legalsó – tovább már alig mélyíthető – szintjét, a bombamerényletekkel való, alig leplezetten kormánypárti fenyegetést. A szocialisták tanultak külföldi tanácsadóiktól, s nem felejtették el Horn Gyula 1994. évi közlekedési kalandjának frenetikus hatását sem az akkori választási eredményekre. Csak remélni lehet, hogy a megindult ügyészi vizsgálat eredményes lesz, és rámutat az igazi felelősökre. A hatalom maximálisan élt a fenyegetettség keltette ijedelem kihasználásával. Soha annyi rendőrtiszt még nem öltött egyszerre egyenruhát, annyi rendőrautó nem áll glédában, mint amikor a szocialista belügyminiszter asszony felsorakoztatta őket, jelezvén: ők megvédik a választókat a nagygyűlések elleni merényletektől.

Stratégiai vagy taktikai vereség?

A megismétlődött jobboldali vereség, a „második megintés” korántsem bagatellizálható, ebben Tölgyessy Péternek igaza van. Nem egyedi hibák, kisebb taktikai tévedések (Mikola István korai megnevesítése, Kuncze Gábor és Dávid Ibolya miniszterelnök-jelölti vitára engedése, Orbán Viktor melléfogásai stb.) vezettek elsősorban a választási vereséghez, hanem 1. az ellenfél kormányzati túlereje, politikai gátlástalansága, médiabefolyása mint determináns politikai erőtér; de nem estek kisebb súllyal latba 2. a Fidesz társadalomismeretének hiányosságai, a sajátos magyar politikai atmoszféra félreismerése és az elméleti témákban való járatlansága, felkészületlensége sem. Hiába támogatja továbbra is meggyőző fölénnyel a nemzeti elit az igazi rendszerváltozás pártját, ha annak vezetői a stratégiai elképzelések megfogalmazásakor továbbra sem veszik igénybe annak sokszor hangsúlyosan felajánlott elméleti segítségét és gyakorlati közreműködését. Lehet, hogy az emiatt érzett sértettség, mellőzöttség és feleslegességérzet irányította s torzította el Tölgyessy Péter írását is, mint sok más csalódott társáét?

A szerző politológus, egyetemi tanár

Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.).