Kádár János utolsó beszéde

Kádár Jánost 1988-ban nem választották újra főtitkárrá. Attól fogva betegeskedett, az ülésekre nem járt el. Orvosa órákig tartó győzködése ellenére 1989. április 12-én mégis megjelent az MSZMP Központi Bizottságának zárt ülésén, és hatvanhárom percen át szónokolt. S mondandójában ott kavargott minden: hogy mi történt harminckét évvel korábban, amikor a Szovjetunióban járt, hogy mit gondolt, mit mondott az 1956-os eseményekről, hosszan beszélt a maga és a felesége betegségéről, s a felelősségről, mert ezt a szót mondta ki a legtöbbször. Sólyom András dokumentumfilmjében Kornis Mihály drámaíró ezt a megtört, megzavarodott emberszörny arcú Kádárt Shakespeare Macbethjéhez hasonlította, akinek legvadabb félelmei kelnek életre, aki látja az erdőt, amint az – akár a jóslatban – megindul felé. Harminc év múltán széthullik mindaz, amit felépített, s amit annyian mozdíthatatlannak hittek, számon kérik rajta és elvtársain azokat a dolgokat, melyekről sokan hihették, elmosta, elmaszatolta már őket az idő. Csak néhány hónap kell, és kikél a sírból a holt is, akinek Kádár pozitív kontextusban ki nem mondaná a nevét, még most sem, amikor azt hiszi róla, bocsánatot kérni jött. Még Korniss is bedől neki. És valóban találó a megfogalmazás: Kádár tragédiája az volt, hogy utoljára még bocsánatot kért volna a nemzettől, a halottaktól, a megkínzottaktól, de már nem tudta megtenni. Mert már késő volt, már össze volt zavarodva stb.
Kádár nem bocsánatot akart kérni, Kádár tisztára akart mosakodni még utoljára mindenkivel szemben, mindenki szemében, mert nem tudta elviselni, hogy bárkinél kisebb, kevesebb, bűnösebb legyen.
Csakhogy megtisztulás nincsen bocsánatkérés nélkül, és bocsánat sincsen őszinte alázat és – mondjuk ki – megalázkodás nélkül. Kádár azonban csak az ’56-os, egyébként igen elszigetelt és a csőcselék számlájára írható pogromok kapcsán mondta ki a mártír miniszterelnök nevét, párttársait megvádolta, hogy épp ellenforradalmat csinálnak, míg önmagát bűnbakként jellemezte. Hol itt a megadás, hol itt a megalázkodás?
S hát ha olyan filmet láttunk is, amely végre megélhető drámaként ábrázolja a történelmet, mit ér, ha épp Nagy Imre újratemetésének napján kell rágódnunk vagy talán könnyeznünk is (?) elárulója, gyilkosa szánalmas vesztén. Míg az áldozatnak nem szánt a közszolgálati tévé semmilyen komolyabb megemlékezést. Talán mert akkor némi sár lehullana a Hősök terén egykor bátor beszédet mondó Orbán Viktor gondosan démonizált figurájáról?
(Kádár János utolsó beszéde. MTV – június 16. – 22.15)