Keskeny, hepehupás utak kötik össze Magyarország egyik emblematikus tájegységéhez, a bugaci pusztához tartozó kistelepüléseket. A Jászszentlászló, Szank, Móricgát akácligetei között meghúzódó tanyák vészjóslóan csöndesek: a kapukon ott a figyelmeztető felirat: járványveszély, idegeneknek belépni tilos. Az autók csak fertőtlenítő folyadékon átgurulva juthatnak be a portákra, a gyalogosoknak műanyag ládákba lépve kell sterilizálniuk lábbelijüket. A házak takarosak, viszonylagos jólétről árulkodnak. Ezen a tájon az emberek zömmel – kicsiben vagy nagyban – baromfitartásból élnek. A rendszerváltás óta más lehetőségük nincs is. Kacsát, libát tenyésztenek, hizlalnak, van, aki meg is gazdagodott belőle, de a többség számára csak a mindennapi kenyeret biztosítja.
Most, hogy nálunk is felütötte a fejét a madárinfluenza, legalább két hónapig – a zárlat feloldásáig – biztosan jövedelem nélkül maradnak családok százai. Tartalékaik nincsenek. Hogy mi lesz velük? Ők maguk sem tudják. A kártérítés egyelőre csak szóban történik, ráadásul semmi biztosat nem lehet tudni, ezt is, azt is mondanak az illetékesek. Az önkormányzatok pedig szegények: miből adjanak segítséget a túléléshez? Az esetleges újrakezdésről már nem is beszélve…
Bodogláron és környékén, majd Szankon és Móricgáton csaknem félmillió szárnyast öltek le eddig. Bács-Kiskun és Csongrád megyét lezárták, nem lehet kivinni az ott nevelt baromfit. Süth Miklós országos főállatorvos az egyik napilapnak úgy nyilatkozott: ha nem irtják ki a szűk körzet „egészségesnek tűnő” állományát is, akkor most akár egymillióra rúghatna a fertőzött szárnyasok száma. Az EU ugyan nem ír elő ilyen drasztikus intézkedést, de az európai állatorvosok értekezletén „merész, de jó döntésnek” nevezték a magyarok lépését.
Az érintettek, akiknek állatait elvitte a halálautó, kissé árnyaltabban látják a kérdést. Lehet, hogy a járványt sikerült megfékezni, és ez valóban nagy eredmény, ám az események könnyen a magyar baromfiágazat végét jelenthetik, ha nem történik azonnali stratégiai kormánybeavatkozás többek között a kártérítések terén. Hogy nagyjából mire lehet számítani, azt Nagybaracska példája mutatja. Februárban a madárinfluenzában elhullott bütykös hattyúk miatt ott rendeltek el először egészségügyi zárlatot. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök Gráf József tárcavezető társaságában kedélyesen és nagy médiafigyelem közepette lakmározott be Adarics István zárlat alá vont tanyáján a gazda sült kacsájából. Megígérte, hogy a termelők akkor is számíthatnak kártérítésre, ha a kényszerintézkedések közvetett hatásai miatt szenvednek el veszteségeket.
Pénzt még Adarics gazda sem kapott.
Az Érsekcsanádi Mezőgazdasági Zrt. – amely egy baromfitelepet működtetett a zárlat alá vont Nagybaracskán és kettőt a szintén zárlat alá vont Bátán – azóta is hiába írja segélykérő leveleit a szaktárcának és Gyurcsánynak. Ahogy Punczman Tamás, a százhúsz embernek munkát adó cég ügyvezetője összefoglalja: ami történik, az aljasság, nem lehet más szóval illetni. A részvénytársaság, amely minden tekintetben eleget tett az egészségügyi zárlattal járó kötelezettségeinek, emiatt csődbe jutott. A hízópulykáikat – mivel nem lehetett őket kiszállítani a térségből – több hétig túltartották, ez hatalmas veszteséget okozott. A zárlat miatt nem tudták benépesíteni két telepüket: le kellett mondaniuk 96 ezer pulyka fogadásáról. A többi, zárlat alól mentesülő telepükön a túlzsúfoltság okozott jelentős károkat. Az egészségügyi zárlattal járó fokozott őrzési, ellenőrzési, fertőtlenítési feladatok növelték a kiadásokat. Eközben a szekszárdi növény- és talajvédelmi hatóság szabálysértési eljárást indított a cég ellen, mert nem szállították el a hígtrágyát a zárlat alá vett telepről! Persze hogy nem szállították el, mivel a zárlati előírások ezt szigorúan tiltották… Ezzel egy időben az állami tulajdonú, veszélyes hulladékok ártalmatlanításával foglalkozó ATEV Fehérjefeldolgozó Zrt. felszámolási eljárást kezdeményezett a bátai telepüket működtető kft. ellen a kifizetetlen számlák miatt. Hasonlóképpen tett a napospulykákat szállító cég is, mivel annak sem tudtak fizetni, mert a zárlat miatt kiesett az első negyedéves bevételük. A dolgozók bérét többhetes késéssel tudják valahogy kifizetni, ugyanis a zárlat által okozott, összességében körülbelül 180 millió forintos kár végképp a padlóra küldte az egyébként is rendkívül nehéz gazdasági helyzetben lévő céget.
Ahogy Gyurcsánynak írták, Gráf József személyes tárgyalásaik alkalmával több ízben is megnyugtatta őket, hogy „lépéseket tesz”. Az ATEV ennek köszönhetően szünetelteti az általa kezdeményezett felszámolási eljárást, ám napról napra több ügyvédi fenyegetést kapnak a beszállítóktól, az APEH-től, a közszolgáltatóktól. A kancellária lakonikus választ adott: az ügy a földművelésügyi tárca hatáskörébe tartozik, egyébként pedig bíznak benne, hogy az unióval a kárenyhítésről folytatott tárgyalások megoldják az Érsekcsanádi Mezőgazdasági Zrt. gondjait is. Szerdán a Dél-magyarországi Áramszolgáltató Nyrt. bejelentette: nincs alku, kikapcsolják az áramot a cég érsekcsanádi telepein. Így a 130 ezres tojóállomány napokon belül elpusztulhat. Az igazgatóság már döntött: a 120 embernek kenyeret adó, eddig prosperáló cég csődeljárást kezdeményez maga ellen. A közgyűlés várhatóan lapzártánkkor már felhatalmazást adott az eljárás megindítására.
– Nem veszik tudomásul, hogy emberek tízezreinek a megélhetéséről van szó. Ami itt megy, az arcátlan hatalmi gőg, erőfitogtatás, ami az ágazat végét jelentheti – összegezi tapasztalatait Punczman Tamás. Az EU-ban legalább megszűnik a magyar konkurencia…
S hogy miért dobták vissza minden kártalanítási igényüket? Mert az csak azoknak jár, akiknek állatait a hatóság járványügyi megelőzés céljából ténylegesen leöli. A zárlat által okozott járulékos károkért nem felel senki. Csak bizonytalan ígéretek vannak a majdani esetleges „kárenyhítésről”. Pedig a közvetett veszteségek legalább olyan súlyosak ezen a környéken, mint amilyenek az állomány megsemmisítésével járnak. A májáért hizlalt tömött liba levágását például nem lehet halogatni. Ha a zárlat miatt nem tudják a telepről a vágóhídra juttatni az állományt, akkor az állatok maguktól elhullanak. A gazda pedig gondoskodhat a tetemek elszállításáról és szakszerű megsemmisítéséről, ami szintén nem kis összeg.
Szankon azt beszélik: háromszáz döglött libát találtak a minap a szeméttelepen.
Lehel Antal jászszentlászlói baromfinevelőjében most is 600, májáért hizlalt liba vár sorsára. A gazda vegyésztechnikusnak tanult, az óbudai pamutkikészítőben dolgozott, és a nyolcvanas évek elején nyergelt át a libatenyésztésre. Kétszáz libával kezdett, s most már 250–300 embernek ad munkát, minden követelménynek megfelelő farmját hosszú évek kemény munkájával építette fel. Cégének körülbelül 200 ezres az állománya, a tojástól kezdve a teljes tenyésztési folyamat minden fázisával foglalkozik egészen a végtermékig. Hetente 8–12 ezer naposlibát keltet. A jászszentlászlói telepre is érvényes a zárlat.
– Móricgáton négyezer gyönyörű, egészséges libánkat irtották ki, most meg jött a telefon, hogy Szankon a nyolcezres állományt is megsemmisíthetik – mondja könnyes szemmel.
Az egyik csarnokban a 600 tömött liba körül két család dolgozik, szerződéses viszonyban állnak Lehel Antal cégével. Egyikük, csinos szőke asszony, Seresné Kovács Ildikó a rendszerváltozást követő években a leépítések miatt a pedagógusi pályát volt kénytelen elhagyni, így lett belőle „libás”. Kolléganője, Lestárné Ambrus Ildikó májra hizlalt állományát már a hét közepén el kellett volna vinni a vágóhídra, de a zárlat miatt nem lehetett. Ha elhullanak, legalább másfél–két millió forintos kár éri a céget.
Az a legszörnyűbb, hogy nem lehet biztosat tudni – mondják.
– Kártérítés? Ugyan már! Ezek az állatok maguktól fognak elpusztulni, azért pedig nem fizetnek, s ha mégis, ki tudja, mikor. Addig éhen halunk – legyint Lestárné. – A libákat teljesen zárt körülmények között tartjuk, teljesen egészségesek. Érthetetlen, ami történik, ez az általános vélemény. Miért nem vizsgálják meg az állatokat, az egészségeseket miért nem hagyják békén? De ha megkérdezi az ember, a szemébe nevetnek. Kinek az érdekét szolgálja, ami itt történik? Csak nem az a cél, hogy zöld utat kapjon a külföldi baromfi? – teszik fel a kérdést.
– A libamájból az államnak is nagy bevételei voltak. Ha bedől az ágazat, az a költségvetésnek is több tízmilliárdos kár. Nem tudom felfogni, miért veszik semmibe az ágazat jövőjét? – jegyzi meg Lestár János.
Szerdán végre jó hír is érkezett: az A védőzónában – ahol nem találtak betegségre utaló jeleket – éjféltől enyhítik a szigorú zárlatot, ami azt jelenti, hogy a hízott libákat el lehet vinni a vágóhídra, és megkezdődhet a feldolgozásuk. A könnyítés az állomány mintegy felét érintheti.
Lehel Antal jászszentlászlói telepe ugyan nem ebben a zónában van, az ott nevelt hízott libák jövője tehát továbbra is kétséges, viszont a naposállományt el tudja helyezni máshol. Azt mondja, az a legnagyobb baj, hogy a betegség miatt a külföldiek vissza fogják mondani a megrendeléseket, és akkor nincs tovább. A várható piacvesztést lehetetlen kiheverni. Ő egyébként megérti, hogy a fertőzés megállításához drasztikus intézkedésekre van szükség, de azt nem hiszi, hogy az egészséges állományokat nem lehetett volna kiszűrni.
– Az elejét látjuk: több százezer leölt baromfi, több tízmilliárdos kár. A végét viszont még nem látjuk. Ha itt több ezer munkanélküli lesz, akkor mit szólnak majd az illetékesek? – kérdezi, s hangjából süt a keserűség.
Balsejtelmei beigazolódtak, a minap a japánok bejelentették: átmenetileg felfüggesztik a magyarországi libamájimportot.
Szankon kedden kora délután nagy médiafelhajtás közepette megkezdődik a szárnyasok összegyűjtése és elpusztítása. A ládákba zárt baromfikat fehér overallos, maszkos férfiak cipelik az elgázosítóautóhoz, a tetemeket aztán konténerekbe pakolják, és viszik megsemmisíteni. Nincs kegyelem: minden portáról elviszik a házi fogyasztásra tartott tyúkokat is. A kapuk előtt ácsorgó emberek beletörődve figyelik háziállataik halálmenetét. Van, ahol magasra csapnak az indulatok. Egy idősebb asszony jobb híján ránk zúdítja öszszes keservét:
– Takarodjanak innen, hiénák! Ez nem szenzáció, az olyanok fújták fel az egészet, mint maguk! – kiabálja zokogva. – A parasztot meg lehet fojtani? Tegnap kipusztítottak mindent a fiamnál, most jönnek az enyémekért. Egészséges állatokat ölnek! Az az átkozott politika! – fuldoklik a sírástól. – A fiamtól élve vitték el az állományt, bezsákolva. A sofőr azt mondta, ő csak dögöt szállít, élő állatot nem. Erre azt mondták, majd leborítják a zsákokat valahol, gázolajjal leöntik és meggyújtják. Hát milyen munka ez? Hol vannak az állatvédők?
– Mindenemből kifosztanak. Hogy éljek meg a pár tízezer forintos nyugdíjból? Megemelik a rezsit is, azt már ki sem tudom fizetni – panaszkodik Rokolya Lászlóné. A szállítóautókkal szemben, a buszmegálló mellől figyeli az eseményeket. Csupa könny a szeme, alig tudja türtőztetni magát. Pedig tőle csak néhány házi tyúkot vittek el. Szidja a kormányt, a világot.
– Honnan tudják, hogy a vírusról van szó? Eljöttek megvizsgálni egyetlen állatot is? Csak ölik őket! Itt mindenki ebből élt, mert munkahely az nincs. Közbe meg felnyomják az árakat, kérdem én, miből éljünk meg ezután?
Egy középkorú férfi, akinek százhúsz libáját már elvitték, azt mondja: sokan drukkolnak, hogy vigyék el tőlük is a baromfit, mert akkor biztosan lesz kártérítés, pedig csak azoknak jár, akik uniós normák szerint tartják az állatokat. Ahhoz viszont pénz kell, ezért sokan nem is tudták elvégezni a szükséges beruházásokat.
Az emberek egyébként nemigen hiszik, hogy valóban súlyos a baj. Sorscsapásként élik meg a történteket. Attól is tartanak, hogy a kártérítés reményében majd olyan helyeken is felbukkan a betegség, ahol eddig nem volt. Sokan azt sem értik, hogy másfél–két hónappal ezelőtt még azt mondták, nincs semmi baj, a környéken nem találtak elhullott, fertőzött vadmadarat. Akkor honnan jött a vírus?
A londoni laboreredményeket e hét végére várják. A következő két hónap, amíg eltarthat a zárlat, sok család számára lesz keserves. Nincsenek elragadtatva a kormányzat hozzáállásától sem. Egy fiatal fiú, aki szintén libákkal foglalkozik, azt mondja, a magyaroknál még a románok is normálisabban intézik a dolgokat. A televízióban látta, hogy ott a lehető legrövidebb idő alatt kifizetik a madárinfluenza miatt leölt állatok után járó kártérítést, nálunk viszont még azt sem lehet biztosan tudni, hogy ki mire számíthat és mikor. Akad olyan termelő, aki már nyakig eladósodott, mindenén jelzálog van, hogy ki tudja fizetni a takarmányt.
– Azonnal meg kellett volna kezdeni a kártalanítást, adni kellett volna pénzt az önkormányzatoknak is, hogy legyen miből segíteniük. De nem érdekli ezeket a paraszt, csak az EU – dohog.
Móricgáton egy ötvenes éveiben járó asszony igazít útba. Nyolc éve munkanélküli, a bértömésből havi hatvanezer forintot keresett, ez volt minden jövedelme. Most elvitték a kacsákat, és a tenyésztők előreláthatóan hatvan napig nem is hozhatnak másik állományt. Tartalékai nincsenek, csak a fiára számíthat, de hát ő is „libás”…
A média híradásaival ellentétben kedden délután semmiféle jelét nem látjuk a település lezárásának vagy akár a fokozott rendőri jelenlétnek. A helyiek azt mondják: ha tényleg itt a vírus, az a legnagyobb baj, hogy nyugodtan „szétkenhetik”, vihetik az újságírók, az átutazók egyik helyről a másikra.
Takács László, a Baromfi-terméktanács igazgatója arra hívja fel a figyelmet, hogy Hollandiában három éve sokkal nagyobb járvány tört ki. Akkor 30 millió állatot öltek le, hogy megtisztítsák az országot a vírustól. Ez a mennyiség Magyarország csaknem teljes szárnyasállományának felel meg. Ennek ellenére fél év alatt többé-kevésbé talpra állt az ágazat, mivel az ottani kormány az EU-val összefogva mindent megtett ezért. Milliárdokat emésztett fel a program. Remény tehát van, de kérdés, lesz-e erre nálunk is pénz és főképpen akarat.
Ausztrália
Ausztráliába látogat az izraeli elnök a terrortámadás után
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!