Színeváltozás

Csak két csatában sikerült a felemelkedő Oszmán Birodalom fő katonai erejét, a szultáni sereget legyőzni a XV. században. Az elsőben a legendás mongol uralkodó, Timur Lenk az 1402-es ankarai ütközetben mért megsemmisítő vereséget I. Bajazid szultán csapataira. Timur Lenk a fogságba esett Bajazidot győzelmi trófeaként ketrecben tartotta haláláig. A másodikban a Hunyadi János vezette hadak győzedelmeskedtek 1456. július 22-én a Magyarország kulcsának számító Nándorfehérvár alatt, amikor megfutamították II. Mehmed szultánt.
Az akkor már nyolcvan éve zajló törökellenes harcok egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a nagyjából hárommillió lakosú, a legfontosabb kereskedelmi útvonalaktól távol fekvő, mezőgazdasági jellegű Magyarország csak a kedvező körülmények összjátéka esetén képes legyőzni a kor egyik legerősebb nagyhatalmát.
Márpedig az egyik legfontosabb feltétel, az erős uralkodó hiányzott, hiszen ekkor az alig 17 éves, kormányzati tapasztalatokkal nem rendelkező V. (Habsburg) László ült a magyar trónon. Nem véletlen, hogy Hunyadi János télen vezette a legtöbb hadjáratát a török ellen, amikor nem kellett tartania a szultáni főerőktől. A törökellenes háborúk terhei messze meghaladták az ország gazdasági erejét, s jelentősebb anyagi segítségre Magyarország csak a pápától és Velencétől számíthatott. S az már az 1396-os, vesztes nikápolyi csatában is kiderült, hogy a fegyelmezetlen, gyakran gyenge harcértékű keresztes seregek a hon védelmében alig jelentenek segítséget. (Döntően a törökellenes harcok anyagi alapjának megteremtése érdekében vívott háborúkat Mátyás, Hunyadi János fia a gazdag Sziléziáért és Morvaországért. Az egyéni dicsőség mellett ez is ösztönözte a magyar vezetésű közép-európai birodalom létrehozásában, majd ez motiválhatta, amikor nem sokkal halála előtt, látva terve sikertelenségét, újfent közeledett a Habsburgokhoz.) Jellemző, hogy az 1456-os török mozgósítás hírére áprilisban összeült országgyűlés augusztusra, az aratás utánra szólította fegyverbe az országos sereget.
II. Mehmed szultán 1451-ben lépett trónra, majd két évvel később elfoglalta Bizáncot, az Oszmán Birodalom leendő fővárosát. Aztán 1454-ben bekebelezte a szerb királyság jelentős részét is, így pusztán idő kérdése volt, hogy a hódító melléknevű szultán mikor tesz kísérletet birodalma nyugati irányú kiterjesztésére. A mintegy 80–90 ezer fősre becsülhető török sereg – amelynek 55–60 százalékát tették ki reguláris csapatok – május elején indult el Drinápolyból a magyarországi végvárvonal kulcsának számító Nándorfehérvár ellen. A várat Szilágyi Mihály, Hunyadi sógora védte 6000 fős csapatával.
A török haderő, amelynek mozgásáról a magyaroknak viszonylag pontos képük volt, július 4-én érkezett meg Nándorfehérvár alá, és azonnal hozzálátott a Duna és a Száva összefolyásánál épült vár ostromához. Fontos megemlíteni, hogy a török haderő egyik legerősebb fegyverneme volt a kiváló tüzérség, amely Bizánc bevételekor már bizonyította képességeit. A budai országgyűlés értelmében felállított sereghez a bárók közül – az országos főkapitányi tisztet betöltő Hunyadi csapatain kívül – csak a macsói bán, Korógyi János csatlakozott. Szegeden gyülekeztek és onnan indultak az ostromlott erőd felmentésére. E mintegy tízezres haderő mellett a III. Calixtus pápa bullája hívását követő közel 30 ezer keresztes várakozott Péterváradnál Kapisztrán János, a legendás hitszónok vezetése alatt.
Hunyadinak július 14-én sikerült elhárítania az első akadályt az ostromlott vár felmentése elől. Hajói ezen a napon áttörték a Nándorfehérvártól néhány kilométerre északra, Zimony magasságában felállított török hajózárat. Ezt követően az országos főkapitány seregével átkelt a Száván, és bevonult a várba, a keresztesek pedig táborba szálltak a folyó partján. Döntőnek bizonyult a török hadvezetésnek az a súlyos hibája, hogy csak a szárazföld felől vette ostrom alá a várat, s elmulasztotta a Duna és a Száva partjának megszállását. Ez lehetővé tette, hogy a hajózár áttörése után Hunyadi bevonuljon a várba csapataival.
A törökök a krónikák szerint az erősítések ellenére is bevehetőnek tartották Nándorfehérvárt. A sorsdöntőnek szánt ostromot július 21-én indították a vár elfoglalására. Ezekhez az elkeseredett harcokhoz kapcsolódik a törököt a mélybe magával rántó Dugovics Titusz önfeláldozó hősiességének története. Másnap, 22-én hajnalra sikerült megtisztítani a vár előterét és a várost is a törököktől. Hunyadi az elszenvedett veszteségek, valamint a várható újabb török támadás miatt a védelem megerősítését tartotta legfontosabb teendőjének. A csatát eldönteni szándékozó keresztesek azonban, megszegve a főkapitány világos parancsát, megtámadták a török állásokat. A keresztesek felmorzsolása érdekében a szultán, aki vélhetően túlbecsülte a várvédők veszteségeit, ezért nem számolt beavatkozásukkal, az addig a tüzérséget is biztosító ruméliai lovasság bevetésére adott parancsot. Ebben a pillanatban mutatkoztak meg Hunyadi hadvezéri képességei, amikor észrevette a kínálkozó lehetőséget, és lovasságával elfoglalta a török ágyúkat. A meglepetésszerű támadás következtében sértetlenül jutottak a magyarok kezére, így rövid időn belül már ezek is tűz alá vették a török egységeket.
Ágyúállásaik elfoglalása – bár visszafoglalásuk érdekében az utolsó tartalékokat jelentő janicsárokat is bevetették – megtörte a törökök harci szellemét, és ezzel eldöntötte a csatát. A törökök az éjszaka leple alatt fegyverzetük és javaik nagy részét hátrahagyva elmenekültek. Többen szorgalmazták ugyan a rendezetlenül visszavonulók üldözését, de tekintettel az elszenvedett veszteségekre, valamint az előrenyomulás logisztikai előkészítetlenségére, ezt Hunyadi elvetette.
A török vereség kiaknázására, az Oszmán Birodalom európai pozícióinak meggyengítésére Hunyadinak már nem maradt ideje. A korabeli csatákat gyakran követő pestisjárvány augusztus 11-én végzett vele. Ugyanez a sors várt október 23-án Kapisztrán Jánosra is, akit 1690-ben szentté avatott a római egyház. A nándorfehérvári diadalt követően csaknem hét évtizedre elhárult az átfogó török támadás veszélye, bár portyákat, sőt nagyobb beütéseket megkockáztatott. A győztes csatára épülő Hunyadi-nimbusz is hozzájárult, hogy a néhai főkapitány fia, Mátyás legyen a király V. László hirtelen halála után.
III. Calixtus még június 29-én aláírta a keresztény győzelemért esdeklő imát és a déli harangozást elrendelő bulláját, azt azonban több helyütt a nyertes csatával egyszerre hirdették ki. Így a köztudatban összefonódott a nándorfehérvári diadallal. Rómába augusztus 6-án érkezett meg a magyar győzelem híre. A pápa 1457-ben e napon elrendelte, hogy az évfordulóról az Úr színeváltozása ünnepeként emlékezzen meg a keresztény világ.