Szellemkastély

Szigetvilág

Jég, fényfoltok, szabadságos bakák. A Poprád folyó jege, a Tátra alji hó színei és a késmárki országúton ballagó katonák – Újpesttől Bécsen, Párizson át a galíciai csataterekig jóformán csak ezek a jelenések ránthatták vissza csavargásaiból a legnagyobb magyar festőt, Mednyánszky Lászlót. Két hely volt csupán, ahová újra és újra megtért csöndes rögeszmével a távolságnak és a mélységnek akármilyen koordinátájáról. Mindkettő a régi Felső-Magyarországon: szülőföldje, a trencséni Beckó és festővé válásának helyszíne, a szepességi Nagyőr kastélya – a családi birodalom. Öreg Kutya – ahogy magát naplóiban nevezte – úgy kereste a megnyugvást, úgy kísértett Nagyőrön a XIX. század utolsó évtizedeiben, majd hónapokkal 1919-es halála előtt, ahogy a nagyőri-nehrei táj, a Tátra-gerinc, a Poprád kereste a nyugvópontot, s kísértett idegen tájakat, hegyeket és folyókat ábrázoló képein is. Fenyőrengetegben futó hegyi patakjait minduntalan a Poprád érthetetlenül szeszélyes, domborzatilag szinte indokolhatatlan kanyarjai törték át és görbítették meg; holdas tájképeinek, katlantavainak felületén élesen átkarcolódott a semmiből égnek szökő, miniatűr tátrai magashegység. A Szepesség tájmisztikája, akár Krúdyt e távoli vármegye középkori városmisztikája, egy életre rabul ejtette Mednyánszkyt.
Mint mindenkit, aki csak néhány órát is eltölt ezen a régi határvidéken, a mai Szlovákia Presovsky (Eperjes) megyéjének északi csücskében. Sőt Szindbád regéinek köszönhetően már jóval azelőtt megbéklyóz, hogy betenné oda a lábát az ember. Nagyőr ma igyekszik elrejteni egykori rejtelmességét a szocializmus fénykorában épült egy-két szintes, gondozott kockaházaival meg a délről, Gömör felől a lengyel határ felé futó forgalmas országútja és vasútvonala közé zárt álságos jelentéktelenségével. De hiába igyekszik: a kecses Mednyánszky-kastély, a gótikus Szent Anna-templom és a pártázatos harangtorony zsebkendőnyi háromszögében még mindig ott van az a vibrálás, az a zavarba ejtő szepességi térélmény, amely csak a legelidegenítettebb, legnéptelenebb észak-felvidéki kisvárosok főterén tapasztalható meg. Mintha a kövek között megragadt volna valami a cipszer-magyar polgárok tájalkotó művészi önérzetéből: ahogy a városgeometria rendtudata és a környezet háziasított, ám valójában soha nem háziasítható vadsága robbant volna Nagyőrré, Podolinná, Késmárkká, Szepesszombattá, Ménhárddá vagy éppen Lőcsévé. Ezekben a városokban leplezetlenül megmutatkoznak nemcsak a városépítő polgár, de a vadon hagyományai is – miközben a szepességi rengetegeket feltörő, belakó szászok terekké, utcákká építették az irtványokon pionír büszkeségüket, megőrizték bennük a környező természet labirintusos szerkezeteit is.
Nagyőr, Nagy-Eőr, Strázsa magyarul. Nehre cipszerül. Strázky tótul. Amint neve is mutatja, a Késmárktól néhány kilométerre északra, Szepesbélától nyíllövésnyire fekvő kistelepülés ugyanolyan határ menti őrhely lehetett, mint például a Vas vármegyei (ma burgenlandi) Felső- és Alsóőr vagy Őrsziget, valamint a Nyitra és Temes vármegyei Sztrázsa-Őrhely. Ám hogy kiket, miket tartott távol a nagyőri helyőrség s milyen taktikai hatékonysággal, annál talán még húsba vágóbb kérdés: hogyan lehet emlékműve egy teljes vármegyének, még inkább egy nyomtalanul letűnt osztály művészi és bölcseleti érzékenységének, gondolkodásbeli, életvezetési eleganciájának – egy peremország legszélére sodródva, lesüllyedve és degradálódva. E Tátra alji szlovák község a maga alig félezer lelkével tagadhatatlanul tovább véd, körbebástyáz, fogva tart valamit, amitől szabadulna is talán, ha tudna.
A nagyőri kastély – és mindazok az épületrétegek, amelyek alatta, benne szunnyadnak – egy kis konzerv-Szepesség. Keleti gyepűkatona, német, horvát, magyar, cipszer és szlovák kezek nyomait, nyolcszáz év nem túlságosan dicsőséges zárlatát rejtik a szépen felújított falak. Pedig a hely kötelez: az Árpád-korban székelyek, besenyők, kabarok, ki tudja, miféle csatlakozott segédnépek, a kiváltságos spiculatores – azaz őrök – hada vigyázta itt az északról betörő németek, csehek ellen a magyar gyepűelvét, amikor a gömörőrök már északabbra tolták határainkat. „… az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére” – így idézi fel Gestájában Anonymus az első magyar honfoglaló szék megalapítását a későbbi „kis vármegye” területén. A hagyomány szerint a magyarok azonban nem puszta vidékre érkeztek: a hadászatilag fontos pontokon kőből-fából épített régi – talán szláv vagy egyéb barbár – figyelőtornyokat, kisebb erődítményeket találtak, amelyeket fölhasználtak váraikhoz.
Meglehet, a nagyőri kastély éppen ilyen történelem előtti, barbár, vaskos erődmagból nőtt finom eleganciájú erősséggé egy örökös határvonalon, egy folytonosan veszélyeztetett peremterületen. Hiszen a vigyázók, később a különleges királyi privilégiumokkal felruházott lándzsás szepesi nemesség innen kitűnően szemmel tarthatta a Poprád-völgy szűkös lapályán futó utakat, ösvényeket. (Akárcsak Öreg Kutya, amikor modellekre vadászott a késmárki országúton gyanútlanul bandukoló katonák, parasztlegények, sátoros cigányok között.) Ezen az egyre láthatatlanabbá váló – de jelentőségéből mit sem vesztő – limesen épültek ki a szél, a vég, a zárlat várai, velük a sziget, a bástya, a menedék toposzai. A talán pogány sáncokra emelt nagyőri gyepűvárat a legendák szerint templomosok kolostora foglalta magába a XII. században. Aztán egy sziléziai lovag, bizonyos Warkotsch fejlesztette gótikus erődítménnyé a rommá lett klastromot a XV. században. A mohácsi vész után e család elveszítette magyarországi birtokait, így kerülhetett uralkodói jutalomként a szigetvári kapitány, a török háborúk horvát származású hőse, grádeczi Horváth-Stansith Márk birtokába a Warkotsch-erőd 1556-ban, hogy ezzel egyszersmind véget érjen az épület sok száz éves katonai pályafutása, és megkezdődjék magasra ívelő művészi-intellektuális karrierje.
A kapitány fia, a másik végvidéken, Körmenden született Horváth-Stansith Gergely alakította a várat könnyeden, dallamosan zömök reneszánsz kastéllyá a XVI. század második felében. Olyan nagyvonalú, katonás körvonalait mégis megőrző épületté, amely a Felső-Magyarországon kifejlődő sajátos pártázatos reneszánsz stílusjegyeit hordozza: a homlokzatok falvégződéseit finoman csipkézett pártázatokkal díszíttette, s a harcászati célú mellvédekből festői épületkorona lett – mint más közeli kastélyokon vagy templomtól különálló harangtornyokon, többek között Fricsen, Bethlenfalván vagy Ménhárdon. Maga Horváth-Stansith Gergely sem volt hétköznapi várúr: tökéletesen megértette a hely és a vég szellemét. Ez a kitűnő hitvitázó, a lutheri tanok harcos védelmezője, Pádua és Wittenberga peregrinus diákja, később szepesi alispán latin nyelvű humanista líceumot alapított kastélyában a lándzsások gyermekeinek, több tárgyat maga oktatott, szabad idejében pedig összegyűjtötte kora egyik legjelentősebb könyvtárát. Utódai a főként német protestáns egyházi irodalmat, majd francia, angol, latin, olasz, magyar és héber nyelvű köteteket magába foglaló bibliotékát folyamatosan gyarapították a francia felvilágosodás alapműveivel, realista prózával, XIX. századi történészek munkáival, hogy mindez Mednyánszky ifjúkori olvasmányaivá váljon, és leginkább, hogy a második világháború végén legyen mivel tüzelniük a derék szlovák partizánoknak.
Így lett az ostromveszélynek kitett végvárból a XVI. század végén a Szepesség szellemi központja – mindvégig peremen maradva, az egymásba foglalt őrhelyek állandó vibrálásával. Nem volt ez felhőtlen időszak a vármegye számára, hiszen ekkoriban már csaknem másfél évszázada tartott a virágzó kisvárosokat álmodozva pusztuló, kopottas és szegényes községgé sorvasztó lengyel záloglét. Zsigmond királyunk 1412-ben 88 800 forintot kapott hadiköltségeire azért, hogy a 13 legjelentősebb szepesi településből – köztük volt Nagyőr, Poprád, Szepesváralja és Igló – csak révedező roncsok maradjanak 360 évvel későbbi kiváltásukra. Nagyőr is pusztult, de a Stansith-féle kastélyiskola a XVIII. század elejéig működött. Aztán nagy szünet. „Tót falu (…) lakosai katolikusok, ’s másfélék (…); határja középszerű, piatza Kézsmárkon” – határozza meg Nagyőrt szűkszavúan Vályi András XVIII. század végi országleírásában. „Tót falu (…) gyönyörű s termékeny vidéken: 172 kath., 196 evang. lak. Az urasági várkastély igen régi épület. A kert ritka növényeire nézve ezelőtt hires volt. Volt itt továbbá hajdan egy apácza zárda és nevezetes gymnasium, mellyet Horváth Stansith György alapitott (…). Kihalván férfi ágban a Horváth nemzetség, praefectio által minden jószágok a Szirmay nemzetségre estek” – írja Fényes Elek geográfiai szótárában a XIX. század közepén. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben című 21 kötetes vállalkozás pedig arról tudósít, hogy a községben „a Poprád folyóhoz közel egy terjedelmes lenfonó- és szövőgyárat találunk, melynek 2816 orsója főleg a magyar királyi honvédelmi minisztérium számára dolgozza föl a Szepesség kitűnő és jó hírű lentermését”.
„Ezelőtt hires volt.” Bár Nagyőr valóban semmitmondó kisközséggé lett, mire a XIX. század derekán a népboldogító Mednyánszkyak és Czóbelek átköltözhettek Beckóról a jelentős felújításra szoruló kastélyba – még egyetlen küldetése maradt a pártázatos váracskának, mielőtt a szellem kastélyából szellemkastéllyá romlott volna. Pontosabban vitrinkastéllyá. Egy kóborló kedvű kölyöknek, aki előbb tanult meg rajzolni, mint beszélni, a megvilágosodást hozta el. A kastély és a táj együtt, amint ez már szent hagyomány a Szepességben. A középkori levegőjű könyvtár és a montaigne-i toronyszobák, ahonnan a hegyek és a Poprád is látható. Még egyszer, utoljára azzá vált, ami mindig is volt: kulturális randevúhellyé, a panteista szenvedélyek kitörési pontjává és egy világrend modelljévé, hogy tornyai, falai, tetőzete és a szemközti harangtorony számtalan alakváltozatban tűnjenek fel egy világcsavargó báró festményein. „Azt hinnéd, hogy egy elvadult, szavakat felejtett, megsavanyodott különc ember portájára kerültél, amikor észreveszed, hogy a bolthajtásos folyosó minden tenyérnyi helye figurákkal, tájképekkel van bepingálva. (…) Igen, itt a nyitott folyosón, ahová a kárpáti tél beszórja havát, az erdő fáiba kapaszkodó felhő beveri esővizét (…) – láttam egy galériára való Mednyánszky-festményt. Ezt a kastélyt Mednyánszky-kastélynak nevezték akkoriban. (…) Itt vannak azoknak a nagy fáknak a másai, amely fák az ódon házat körülállongják. (…) Igen, itt vannak azok az erdei részletek, amelyeken áthaladva aranylépéseket tehet az az ember is, akinek egy poltúra se kong a zsebében. (…) Figurák is mutatkoznak a falakon (…); vándorlegények, koldusok, csavargók és más hasonló gyanús egzisztenciák…” Krúdy Gyula még láthatott valamit Nagyőrön, aminek ma már nyoma sincs: Mednyánszky László falra festett dzsungelét, Tátra-benyomásait, a szepesi táj iránti rögeszméjét és nosztalgiáját.
Jég, fényfoltok, szabadságos bakák. Ma a kastély „nemzeti kulturális műemlék”, „egyike a legrégibbeknek Szlovákiában” – tudjuk meg a szlovák tájékoztatóból –, ahol a Szlovák Nemzeti Galéria intézményeként valóban meglátogathatók Öreg Kutya feketedő tájképei, portréi, vázlatai, amelyek az új gazdák minden erőfeszítése szerint igazolhatják, hogy „Medòanský” a „nemzeti elkötelezettség szempontjából közömbös felső-magyarországi festők” közé sorolható, akikre egyetlen közép-európai nemzeti kultúra sem formálhat kizárólagos jogot”. Évtizedes vita ez a szlovákokkal, leginkább számukra kérdéses, hogy mely nemzet művészettörténetéhez tartozik az a Mednyánszky László, aki a XIX. század végén kétségbeesetten konstatálta a fokozódó pánszláv veszedelmet. És aki sosem Szlovákiát festette, ahogy Krúdy sem azt énekelte, hanem az ódon Szepességet – de ez már más lapra tartozik. Mint ahogy a festő születésének 150. évfordulójára, 2002-ben Nagyőrön elhelyezett plakett körüli piszkos kis háború is, amikor a szlovákok egyszerűen megtagadták, hogy magyar mondatok kerüljenek az emlékműre – maradt tehát szikáran a bronzba öntött szignó a kastély belső udvarának egyik oszlopán.
Mednyánszky Nagyőrön tanulta meg mindörökre a Tátra vidéke misztériumát; hogy miképp lehet a méhesbe vagy a kastély melletti műtermébe – életének egyetlen állandó atelier-jébe – csábítani az országútról együgyű férfi modelljeit; hogy milyen a „tipikus szepességi est”: „jeges színű, kék-szürke felhők, majd barna felhők, mögöttük a világító esti ég. (…) Ezt úgy ösmerem és szeretem, ez az Észak, ez a hegyvidék. Sötét bronzzöld volt a frissen kaszált rét, feketészöldek voltak a bokrok, friss, hideg fénye volt a víztükörnek. Nap és hátul a hegyek közt majdnem télies hatások, a jegesszürke felhők itt-ott, friss hó derengett a fellegek közül”; hogy az egyik legtökéletesebb tanulmány a Poprád jegén korcsolyázni éjszaka, vagy egészen Késmárkig sétálni rajta, akár egy országúton, mert akkor figyelhetők meg a legintenzívebben a holdas fények. Nagyőrön kezdte sírig tartó mésalliance-barátságait a kocsisuk fiával, valamint a késmárki zsidó kocsmáros fiával, Katona Nándorral, akit inasává, tanítványává fogadott, évekig vendégül látott a kastélyban; de ami a legfontosabb: a hegyek, a folyók és bizonyos Thomas Ender osztrák festő hatására Nagyőrön lesz a bárócsemetéből zseniális alkotó.
„Azt írod legutóbbi leveledben, öregem, hogy áhítozol Nehre után, és én erre azt mondom neked, hogy Nehre áhítozik utánad, és nem csupán az élőlények, ami természetes dolog, hanem a tárgyak is” – írja az 1880-as években húga, Czóbelné Mednyánszky Margit. Impressziók, rejtélyes történelmi légkör, szalonélet világmegváltó főúri bolondokkal, Justh Zsigmondokkal, Feszty Árpádokkal, nagy kalapú Czóbel Minkákkal és Istvánokkal, Malonyai Dezsőkkel és Pekár Gyulákkal. Dival Kornél még a múzsák kastélyának nevezte a múlt század fordulóján. Aztán teljes elszegényedés az impériumváltáskor, és Nehre történelmének vége: lassan kihal a család, de az utolsó Czóbel, a harmincöt kilós, művészi érzékenységgel, csavargószenvedéllyel megáldott Margit sosem marad magára.
A második világháború kezdetén, 1939 őszén német tisztek kvártélyozzák be magukat a kastélyba, hogy innen induljanak Lengyelország megszállására. Néhány évvel később a szlovák partizánok tesznek látogatást Nagyőrön, s törnek-zúznak a falak között, a szovjet hadsereg pedig módszeresen begyűjti a perzsákat és a bútorokat, így Margit eztán nemcsak tátrai tájakat fest, de kartonpapírra ébenfa intarziákat, faerezetet, hogy az empire szekreter ellopott fiókjait – efféle érzéki csalással – pótolhassa. Mednyánszky képeit a front közeledtének hírére még kivágja a keretekből, és a lépcső alá meg a kémény mellé rejti.
Hamarosan újabb vendégek érkeznek: hithű kommunisták költöznek jutalomképpen a kastélyszobákba – Margit grófnőnek, az egyik legutolsó szepességi arisztokrata hölgynek tehát tyúklétrán kell közlekednie a számára kiutalt emeleti lakrészbe, hogy ne zaklassa az új urakat. Nyugdíjat sokáig nem kap a csehszlovák államtól, csak azért nem hal éhen, mert a parasztjaikkal mindig jól bánó Mednyánszky családnak hálás falusiak ellátják. Korcsolyázik a Poprádon, telente léket vágat a jégbe, és abban fürdik, több számmal nagyobb lódenkabátjában, akvarellpapírjaival járja azokat az ösvényeket, amelyeket Öreg Kutya is bebarangolt, miközben a könyvtárat, a család történelmét, akárcsak a festményeket, lassan széthordják a kastélyból.
Aztán utolsó cselédasszonya egyik reggel a padlón talált rá, az ágya mellett. Megfürdették, tiszta hálóinget adtak rá, megfésülték, kinyújtották. Egy Bohus nevű úr jelentkezett a bárónő betétkönyvével: Czóbel Margit gondosan takarékoskodott a temetésére. Családtagjai mellé helyezték a kastély angolparkjába, szemben a Poprád folyóval, háta mögött a Tátrával. Aranyosmedgyesi báró Mednyánszky Edéné szirmabessenyői Szirmay Mária Anna, balogfalvi Czóbel Mária Anna, balogfalvi Czóbel Istvánné aranyosmegyesi báró Mednyánszky Margit sírköve közé került 1972-ben a legutolsó, amelyen már ez áll: Margita Czobelova.
Ez az esztendő volt Nagyőrnek is az utolsó éve. És a nagyőri művész-spiculatores hadé is.
A Szepesség makettja ma is és egyre inkább a nagyőri kastély. Talán ennek misztériuma meg a szépen újrameszelt romok alatt húzódó mezsgye vibrál még mindig Nagyőr épített háromszögében – talán csak szeretnénk, hogy ez ejtsen zavarba bennünket. Ahogy Öreg Kutya írta: „maradt az akkori időből valami, azt ápolni fogom”. Ha maradt.