Mi, a csürhe

Hol vannak már azok a nosztalgikus idők, amikor a média azt ragozta: Orbán Viktornak ki a magyar, és ki nem az? Hol vannak a boldog antalli idők, amikor az ellenzék meleg teás taxisblokáddal kedveskedett kormányának, majd egy másik ellenzék részországgyűléseket tartva üzente meg a választóknak, hogy a regnáló kormányt nem tartja törvényesnek? Hol vannak már azok a regék, melyekben még csak fasisztának vagy barna esőnek nevezték a liberálisokkal szemben állókat, és esernyőikkel tüsténkedve jól elverték azt, aki Csurkát össze merte hasonlítani Konrád Györggyel? Ezek tétova nyitányai voltak annak a sehol és sehova állapotnak, ahová Magyarország eljutott a szocialisták ötödik éve tartó, pusztító koalíciós hadjárata nyomán. Élvezettel nézem a kollégáimat, amikor karjukat a magasba lendítve elhörrentik magukat, hogy hát ez már… hát ennél már… hát innen már nincsen lejjebb.
Dehogy is nincsen. Lejjebb mindig van, és sajna csupán illúzió, amit Bayer Zsolt mondott, hogy ez egy lidérces álom, amiből majd egyszer jól felébredünk. Ébren vagyunk. Gyurcsány Ferenc országlásának harmadik évében, kizsarolva, eladósítva, lenézve, lesajnálva. Azon már meg sem rebben a szemem, hogy egy lakópark felülírja a törvényeket, és kitiltja a Duna-partról a magyar nemzet polgárait – ez még Miamiban sem megy – vagy hogy Don Boscolo hoteljében a recepción nem beszélnek magyarul. Ettől még a szemem sem rebben, de hogy a magyar miniszterelnök és haveri köre áldásos működése nyomán polgárháborús helyzet kezd kialakulni, az már vészesebb. Hogy Gyurcsány Ferenc folyékonyan hazudik, egy dolog, de hogy ezen még ő sértődik meg, és rákeni az ellenzékre saját provokációs technikáját, ezért már fújhatná a riadót az úgynevezett közvélemény. Gyurcsány három év alatt ellenséggé változtatta a fél országot, valamint az ország egyik felét összeugrasztotta a másikkal, de ha ez még nem lenne bravúr, akkor az ellenzék folytonos rágalmazásával sikerült felszabadítania a legordasabb indulatokat. Mostanság a köcsögözés és az anyázás mellé felzárkózott a csürhézés és parasztozás. Tegnap még megszokott munkájukat gyanútlanul végző emberekből vicsorgó, nyáladzó csürhe lett, amiért nem hálásak, hogy a kormány látványosan kizsebeli őket. Csürhe lett az orvosi kar, mert béremelést „követel”. Csürhe minden gyógyszerész, mert nem akarják, hogy a politika kegyeltjeinek multicégei kitekerjék a honi patikák nyakát. Alattomos csürhét alkotnak a betegek, akik csak azért járnak orvoshoz, hogy felírathassák, majd a Teleki téren továbbadhassák a sok ingyengyógyszert.
Hálátlan csürhebanda a sok egyetemista, mert a szülei által befizetett adóból szeretne egyetemre járni. A csürhebandán belül külön aklot alkotnak a bölcsészek, akikre semmi szükség nincsen, a magyar nyelvet nem felvirágoztatni, hanem lepusztítani kell. Újabb fütyülős csürhe jelent meg a színen, a nagycsaládosok, akiknek minden ingyen kellene, ők meg csak otthon henyélnének az öt-hat gyerek mellett. Csürhetag az, aki azt hiszi, hogy itt véleményszabadság van. Addig szabad a vélemény, amíg egyezik Gyurcsányéval. Ha nem, paraszt vagy és csürhe, aki fütyül, bekiabál, táblát cipel, tüntetni mer.
Gerő Ernő is így kezdte 1956. október 23-án: lecsürhézte a tüntetni készülő tömeget. Gyurcsány Ferenc a tűzzel játszik, amikor biztosítóembereinek válla mögül provokálja az országot. Hátha egyszer valakinél elszakad a cérna…