A koalíció főorvosa

Javában kúrálja az országot Molnár Lajos szabad demokrata egészségügyi miniszter, a koalíció főorvosa. Pápaszeme mögül hol a mentőszolgálatra, hol a patikusokra, hol a családorvosok jelentéstételi kötelezettségére veti tekintetét. Az most nem számít, hogy a szikét megfelelően alkalmazná-e. Magánügy ugyanis, hogy aki ránéz, azt kétely fogja el: nem reszketne-e a doktor úr keze adott esetben.
A miniszter nagyüzemileg operál. Aztán közleményekben magyarázza: csak hiszik, híresztelik, hogy a beteg meghalt, vagyis, hogy ő bármelyik ügyben melléfogott volna. A műtét fényesen sikerült. Félreértés tehát, hogy a mentőket nem kell megtizedelni. Meg kell tizedelni, már folyik is a leépítésük – a szállítást, a betegtaxizást külsős cégek végzik majd. Előbb-utóbb a benzinkutakhoz is eljut a fájdalomcsillapító a balliberális kormányok által színtiszta üzleti alapon építtetett autópályák mentén. Az adatvédelmi biztos pedig voltaképp úgy látja a dolgok lényegét a családorvosok adatszolgáltatási kötelezettségének ügyében, ahogy ő: nem pazarolhatjuk a köz pénzét.
Abban mindenki egyetért, a pénzt meg kell fogni. A rendszert ajánlatos mielőbb megreformálni. El kell érni, hogy csak az menjen orvoshoz, aki rászorul, s csak annyit fordítsanak a gyógyítására, betegségének megelőzésére, amennyi szükséges. Csupán társaság híján, unalomból senki se járjon a rendelőkbe, ne gátolja, hogy aki tényleg beteg, segítséghez jusson. Nem tűrhető sokáig, hogy szinte a fél ország rendszeresen utazik vidékről Pestre, Pestről egy másik városba, mert azt hallotta, hogy ott van egy neki való orvos, így hát vonatra száll, mert a vasút egy bizonyos koron túl ingyenes. Az utazgatók hada aztán letáboroz valamelyik klinika aulájában és a többórás várakozás alatt jól kibeszélgeti magát. A gyógyszerügynökök ténykedésének káros következményeiről, a drága szerek kipróbálásának kényszeréről most ne is beszéljünk.
Bőven volna mit megreformálni, ha lennének hozzá reformerek. De csak átfogóan, rendszerszerűen szabad cselekedni, s nem ad hoc módon, támadólag, ahogyan a tétova tekintetű miniszter teszi. Habár az ő észjárásában is van rendszer. Erről akkor győződhetünk meg, ha a látszólag a felszínt érintő intézkedéseit összességükben nézzük, s figyelembe vesszük a többi szabad demokrata miniszter ismert alkotmányos műhibáit. Ezek közül most csupán Magyar Bálint esetét említjük. Az SZDSZ-es miniszter gazdasági tanácsot akart ültetni az egyetemek, főiskolák önkormányzati testületeinek nyakára. Az üzleti érdeknek próbálta alárendelni a tudományos, a szellemi élet szabadságát. Majd amikor az Alkotmánybíróság az államfő fellépésére útját állta ennek, Sándor Klára szabad demokrata és Szabó Zoltán szocialista képviselők módosításként visszaíratták a törvénybe a megsemmisített paragrafust. Az alkotmánybírák nemrégiben másodszor is megakadályozták a jogsértő kísérletezést.
Az üzlet az üzlet – mondhatjuk erre. Nem szabad szemérmesnek lenni. A szabadságjogokat szabadelvűként is csak akkor szabad emlegetni, ha elősegítjük vele anyagi gyarapodásunkat. A tulajdon ugyanis most már nálunk is szent. Az Alkotmánybíróság éppen egy hete mondta azt, hogy több évvel a tulajdoni rendszer átalakítása után a magántulajdont szigorúbban kell védeni. A bírák úgy veszik, hogy a tulajdoni rendszer átalakítása véget ért. Pedig távolról sem. Szavaik így is figyelmet keltők: a tulajdon nem más, mint a személyes autonómia anyagi alapja. Erről van szó jelenleg is.
Nem vitatható: kényelmes lenne, ha a fájdalomcsillapítót és más hasonló szereket a benzinkutaknál is megvásárolhatnák az utazók. Senki sem gondolhatja azonban, hogy a patikaliberalizáció olyan égetően sürgős és elkerülhetetlen, hogy most mindjárt meg kellene valósítani. A miniszter és SZDSZ-es társai mégsem véletlenül tartják hónapok óta tűz alatt a gyógyszerészszakmát. Bizonyosan vannak, akik ezen a területen szeretnék megteremteni vagy megerősíteni személyes autonómiájuk anyagi alapjait. Befektetnének az üzletbe, ahogy a felsőoktatás vagyonának megforgatására, ingatlanaiknak kezelésére is akadtak volna jelentkezők.
A háziorvosok adatszolgáltatási kötelezettsége is csak látszólag csekélység. Nem kell ugyanis orvosnak lennünk ahhoz, hogy tudjuk, az orvosi titok nem az orvos titka, hanem a betegé. Csak az orvosnak kell megőriznie. Betegségem titkát a gyógyítóm mindaddig őrizni köteles, amíg fel nem mentem a titoktartás alól, vagy törvény elő nem írja, hogy meghatározott körrel közölheti a tényeket. A betegség ténye emiatt érzékeny, szenzitív adat, csakúgy, mint a párttagság, a politikai meggyőződés, a nemi, faji hovatartozás, identitás, vagy a büntetett előélet. Polgári társadalmakban legalábbis. A magánszféra sérthetetlensége parlamentáris demokráciákban pontosan olyan alapérték, mint az állam átláthatósága, s a tulajdon szentsége.
Emiatt kell törvény – és nem rendelet – ahhoz, hogy hozzájárulás híján a személyes adatok védelmét korlátozni lehessen. Ezért emelt szót az adatvédelmi biztos az ellen, hogy a háziorvosoknak rendeletben tegyék kötelezővé, névre szólóan jelentsék betegeikről: ki milyen kezelésben részesül, milyen gyógyszert kap. A kormányzat tévedése azonban több egyszerű formai bakinál ebben az ügyben: súlyos alkotmányos műhiba. Nem korrigálható azzal, hogy a rendelet paragrafusait beleírják valamelyik törvénybe, a parlamenti többség pedig rábólint. A törvény is csak akkor alkotmányos ugyanis, ha megfelel a szükségesség-arányosság tesztjének. Magyarán, ha van olyan érdek – a közpénz védelme ilyen lehet –, amely szükségessé teszi a jog korlátozását. Emellett pedig a jogok csorbítása nem okoz nagyobb sérelmet, mint amennyi előny származik belőle. Mindezt végiggondolva azt mondhatjuk: egyáltalán nem biztos, hogy a beteg nevét is közölnie kell az orvosnak az egészségbiztosítóval. Elegendő lehet az esetek számának, a betegségnek, a gyógymódnak, az orvosság nevének a megjelölése. A pénz útja így is követhető. A háziorvosi ellátás emellett távolról sem azonos a szakrendelőivel, vagy a kórházival. Egyes betegeknek gyógyszert sem írnak fel. Máskor teljes árú medicinát kap a páciens. Mi köze a biztosítónak a közpénz felhasználásával nem járó részletkérdésekhez, kivált névre szólóan?!
Ez ügyben alighanem futnia kell még egy-két kört Molnár doktornak, hogy eljusson az alkotmányos megoldásig. Már ha egyáltalán érdekli őt ez. Most ugyanis úgy néz ki, hidegen hagyja a dolog, másként nem közölte volna az orvosokkal, hogy a jogsértő rendeletet a törvény megalkotásáig is alkalmazniuk kell. Engem viszont bizonyosan érdekelne az a rengeteg titok, ami a háziorvosok adattárában felhalmozódik. Ha ugyanis a direkt és indirekt marketing fogalmát jól ismerő gyógyszergyár, gyógyszer-nagykereskedő, pénzügyi befektető, vagy a több-biztosítós rendszerben gondolkodó biztosítótársaság lennék, sejteném, bármit megtudhatnék a páratlan értékű adathalmazból. Valóságos kincsesbányára lelnék. Megismerhetném a magyar lakosság egészségi állapotát lakóhely, korcsoport és foglalkozás szerint. Értesülhetnék életmódjáról, szokásairól, hajlamairól, gyógyszerszedési preferenciáiról, még a vagyoni helyzetéről is. Az egészségügyi miniszter sajtóosztályának közleményéből persze tudnám, hogy az informatikai rendszer zárt, s az adatfeldolgozás folyamatába csak kevesen tekinthetnek bele. Ám bíznék abban, hogy a kevesek köre változni fog. Hiszen a biztosítás és felügyelete már most is átalakulóban van. Ezért is szeretném, ha az orvosok nem lennének olyan finnyásak, és jelentenének az alkotmánysértő rendelet alapján is…