Egyszer korkép, másszor kórkép

Nem jó mostanában a Magyar Rádióban dolgozni. Hogyan lehet eligazodni olyan munkahelyen, ahol az egyik nap dicséretet kap az ember, másnap ugyanezért megrovást? Such György három hónappal ezelőtt fogadkozott, hogy mértékadó médiummá teszi a közrádiót. Az eredmények máris jelentkeztek. A Magyar Rádióban ma a mérték például nem a szakmai teljesítmény, nem a tisztesség és az elfogulatlan tájékoztatás, hanem a hatalmon lévő politikai erő érdeke. Nem tudom, így van-e ez a mintának használt BBC-nél is.
A forradalom ötvenedik évfordulója különleges gondolatkísérleteket kínál mindazoknak, akikben van érzék a politikai finomságokra. Mintha valaki megrendezte volna az egészet. Ki mondhatta meg biztonsággal 1956 október–novemberében, hogy ami Magyarországon történik, valójában mi is? Honnantól kezdve a csőcselék tombolása, és honnantól forradalom? Attól függött, ki és honnan nézi. Ma már persze okosak vagyunk, és jó lenne hasonlóképpen okosnak lenni mindazzal kapcsolatban is, ami most van. Hogy ez most a Kossuth téri hajléktalanok mobil vécé elleni forradalma, miként ezt bizonyos médiaszemélyiségek láttatni szeretnék, vagy lényegét tekintve mély, civilizált formában feltörő elkeseredés, a középosztály csendes tiltakozása az ellen, hogy a hatalmon lévő politikai elit cinikusan szembehazudta, becsapta? Milyen álláspontot kell ilyenkor elfoglalnia a közszolgálati rádiónak? Azt mondja Gyalogh Rozi egykori rádiós a Barangoló című műsorban, az ünnepi összeállításban, hogy ’56 októberében elhatározták: a szabad Magyar Rádió szabad Kossuth adóján ezentúl mindig igazat kell mondani. Követelték ezért, hogy a rákosista médiaelit tűnjön el, és ne nevezze csőcseléknek a forradalmárokat. Milyen legyen ma a szabad Magyar Rádió?
A közrádió archívuma a közelmúlt történelmének kincsestára. Évfordulókon, ünnepeken szép műsorokat lehet belőle kerekíteni. Épp olyan ez a gyűjtemény, mint amilyen a mi kis történelmünk: hol korkép, hol kórkép. Egy pártirányítás alatt működő rádió nem teheti meg, hogy a magyar valóságot tükrözze, nem engedheti meg magának a pártatlan és tisztességes tájékoztatást. Így azok a felvételek, amelyek az utókorra maradnak, kényszerűen egyoldalú képet mutatnak, mivel elhallgatják a lényeget, a tények egy részét. Lehet, hogy nem is hazudnak, csak éppen néhány dologról nem beszélnek. Hiányoznak, hiszen el sem készültek azok a felvételek, amelyekből kibontható lenne a teljes igazság. Így tehát az ünnepi műsorok készítői, miután előveszik a hangtár ide vonatkozó felvételeit, keresnek néhány ötvenhatost, hogy elmeséltessék velük, mi történt azokban a történelemformáló időkben. (Egyikük például arról beszélt a Barangolóban, azért ítélték halálra, mert a békésen lövöldöző szovjet katonákra lőtt.) Mulasztását tehát lassan bepótolja a Magyar Rádió. Utódainkra már így, mindezzel együtt szép, kerek képet hagyhatunk a magyar forradalomról.
De mi kerül az archívumba mindarról, ami ma Magyarországon történik? Szükség lesz-e arra, hogy a képet utólag kerekítsék?
(Barangoló – Kossuth rádió)