időjárás 12°C Amália 2022. október 7.
logo

Fogat fogért

Zsebõk Csaba
2006.10.20. 23:00

A forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára időzített kiadványok között megjelennek új kutatási eredményeket tartalmazó kötetek is; ilyen az In memoriam 1956, valamint a Keresztutak – Magyar Néphadsereg, 1956. A kutatók egyrészt számba vették azokat a személyeket, akik a forradalom harci cselekményeiben haláloztak el, másrészt azokat, akik a megtorlások következtében vesztették életüket. Október 20-tól az utóbbiak emlékét hirdeti a hősök fala a Terror Háza Múzeum homlokzatán. Minderről Tulipán Éva és Horváth Miklós történész beszélt a Magyar Nemzetnek.

Egyik nagy adósságuk volt mindmostanáig az 1956-tal kapcsolatos kutatásoknak, hogy nem kaphattunk viszonylag teljes képet azokról a személyekről, akik a forradalomban vesztették életüket. Nem kevésbé fontos kérdés, hogy a megtorlás idején, a törvényesség látszatát keltve, milyen körülmények között, hány ember életét oltották ki – hívja fel figyelmünket a problémára Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. – Bár maradtak továbbra is nyitott kérdések, ekkora adatbázisra támaszkodó, különösen a hadsereg veszteségeit bemutató, az elhalálozások körülményeit feltáró és értékelő munka eddig nem született. A Kádár-korszakban számos könyv, visszaemlékezés és cikk jelent meg a témáról, de az ezekből megismert állítások többnyire hamisnak bizonyultak.
Tulipán Évától, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) kutatójától megtudjuk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc veszteségeivel az elmúlt ötven évben két kiadvány foglalkozott részletesebben, mégpedig a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 1957 májusában kiadott jelentése és Jenei Károly 1956-os budapesti panteon című, a temetők nyilvántartásai alapján készült feljegyzése, amely 1993-ban látott napvilágot. A KSH összegzése szerint az egész országban 2502 ismertté vált haláleset történt az október–novemberi események során és következtében, a tényleges veszteséget azonban mintegy 2700 főben állapítja meg. A Tulipán Éva, Horváth Miklós és vidéki levéltáros kollégáik által elvégzett halotti anyakönyvi kutatás a KSH-jelentéshez hasonló következtetésre jutott. Mivel nem minden haláleset került be az anyakönyvekbe, a veszteség teljes nagyságát 2500–3000 főre becsülik a kutatók. Ugyanakkor az eddig ismertnél több halálesetről rendelkezünk immár részletes információkkal, így összeállt az adattár, amelyet háttértanulmányok és a veszteségek tendenciáit bemutató elemzések segítenek értelmezni. A forradalom tiszteletére emelt emlékművek fényképei is bekerültek az In memoriam 1956 című most megjelenő kiadványba, amelyet Horváth Miklós és Tulipán Éva jegyez.
A kutatónő megemlítette, hogy a szovjet katonákon kívül egy olyan áldozatról tudhatunk biztosan, aki más állam polgára volt, és a forradalom harci cselekményei következtében hunyt el. Ő a neves Jean-Pierre Pedrazzini újságíró, fotóriporter, aki a Köztársaság téren sérült meg; a Péterfy Sándor Utcai Kórházban kezelték, majd repülőgéppel Párizsba szállították, ahol november 7-én távozott az élők sorából. A vidéki sortüzek tekintetében is fontos adalékokkal szolgál az új kutatás: Salgótarjánban a tragédia napján 42, Mosonmagyaróváron pedig október 26-án 46 áldozatot jegyeztek be a halotti anyakönyvbe. Utóbbi helyen a sortűz áldozatait 50–100 főre becsülik, az anyakönyvi kutatásokból azonban az áldozatok teljes számát nem lehet rekonstruálni, hiszen sérüléseik következtében sokan talán napokkal-hetekkel később hunytak el, míg másokat Mosonmagyaróvárról Győrbe, sőt Budapestre szállítottak sebesültként.
Nem sokan tudják, hogy még 1957. február–márciusban is haltak erőszakos halált néhányan karhatalmisták akciói, túlkapásai következtében. Van olyan vidéki anyakönyv, amelyben az olvasható, hogy karhatalmisták jelenlétében elkövetett öngyilkosság a halál oka. A forradalom egyik kevésbé ismert eseménysorozata november 9-én játszódott le a vörösnek csúfolt Csepelen, ahol a főtéren katonák és civilek vették fel a harcot a szovjet csapatokkal, akadályozva ezzel mozgásukat Tököl és a főváros között. Az akkori Tanácsház téren és a környező utcákban egész házak dőltek romba a szovjet páncélosok tüzétől. Az egyik épületben 23 személy halt meg, köztük három nagycsalád különböző generációjának a tagjai. Az országban a legutolsó sortűz is Csepelen dördült el…
– Vidéken rendkívül sok magyar katona hunyt el a november 4-ei szovjet intervenció nyomán. Ezeket az eseteket külön is megvizsgáltuk, amiről szintén megjelenik egy kiadvány Keresztutak – Magyar Néphadsereg, 1956 címmel – hallhattuk Tulipán Évától. – A Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) által támogatott kötetben a katonai veszteségek adatain túl a jogerősen felfüggesztett vagy letöltendő börtönbüntetésre ítélt katonák adatait is összegyűjtöttük és elemeztük. A forradalom és szabadságharc időszakában a magyar hadsereg jelentős veszteségeket szenvedett el: csaknem háromszáz katona meghalt, 519 főt felfüggesztett vagy letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, valamint a megtorlások során a jogerősen halálra ítélt 25 katonából 24-et kivégeztek.
– Kevésbé ismert, hogy a szovjet hadseregnek harc közben okozott veszteségeket közönséges köztörvényes gyilkosságnak minősítette a megtorló gépezet. Így a szovjet katonák ellen folytatott harcért elítélt személyekre nem vonatkozott az amnesztia. Ezért sem igaz, hogy 1963-ban minden politikai elítéltet szabadon engedtek a börtönökből. Sokan az 1970-es évek első felében szabadultak, mert le kellett tölteniük a 15 évet – egészíti ki Horváth Miklós.
– Szembesülnünk kellett azzal is – folytatja Tulipán Éva –, hogy számos esetben a szovjetek úgy lőttek magyar katonákra, hogy az utóbbiak nem is használtak fegyvert. Veszprémben egy vöröskeresztes katonai szállítókocsit lőttek szét a szovjetek, a Keleti pályaudvarnál pedig elfogtak két magyar tisztet, és a közeli lovardában végeztek velük. Sajnos még megannyi szörnyű példa kínálkozik. Budapesten az Izabella utcában november elején a szovjetek négy magyar katonát lőttek fejbe, akiknek a nevéről, sorsáról eddig nem volt tudomásunk. Olyan is előfordult, hogy a szovjetek által lelőtt katonát Kádárék hősi halottá nyilvánították, akiért „cserébe” még egy magyar embert fel lehetett akasztani. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum irattárában fellelhető dokumentumok alapján rekonstruáltuk, hogy Gyulafirátót határában egy Bogár János nevű katonát igazoltatás közben szovjetek lőttek mellbe, majd fejbe. A Kádár-kori forrásokban azonban tetten érhető, miképpen hamisították meg az egész ügyet. Először szovjet egyenruhába öltözött katonákról, illetve személyekről szólnak az iratok, az egyikben azzal próbálják magyarázni az esetet, hogy „az ellenforradalmárok a szovjetek elleni hisztéria fokozása érdekében vettek fel szovjet katonai egyenruhát”. Végül Hunyadi Károly hírhedt kötetében már csak ellenforradalmárok szerepelnek a történetben. Jellemző, hogy a folyamatról tanúskodó különböző iratok ugyanabban az aktában találhatók meg egymás mellé lefűzve.
Horváth Miklós szerint Kádáréknak fogalmuk sem volt arról, hány helyen van másolata egy-egy dokumentumnak, úgyhogy nem tudtak megsemmisíteni mindent. A hadtörténész a XX. Század Intézet s a HIM által támogatott többéves kutatások fényében hangsúlyozza, hogy a forradalmat és szabadságharcot követő megtorlásban a politikai nyomozók, az ügyészek, az ítélkező bírák, nem egy esetben a védők és a szakértők is többségükben mechanikus végrehajtókként vettek részt a kommunista párt felső vezetése által megfogalmazott politikai irányelvek végrehajtásában. Az MSZMP által, illetve Biszku Béla belügyminiszter vezetésével felállított operatív bizottság tagjai – Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter, Szénási Géza legfőbb ügyész és Domokos György, a Legfelsőbb Bíróság elnöke – döntöttek fontosabb ügyekben, például olyasmiben is, hogy milyen szálakon kell folytatni a nyomozást, kit kell letartóztatni vagy éppen elengedni. Amennyiben azt látták, hogy a kívánt tartalmú ítélet nem születhet meg a nyomozás anyagaiból összeállított vádirat alapján, új nyomozati öszszefoglalók és vádiratok írását rendelték el beosztottaiknak. Ha nem voltak elégedettek a nagy körültekintéssel felállított bírósági tanács tevékenységével – ahogy ez Nagy Imre és társai ügyében is történt –, azonnal beavatkoztak, és így már semmi sem akadályozhatta a megcélzott, nem egy esetben előre elrendelt mértékű büntetés kiszabását. Kisebb horderejű ügyekben az irányelveknek megfelelően a beosztott politikai nyomozati szervek határoztak, ami garanciát jelenthetett arra is, hogy az előre eltervezett számú (!) halálos ítélet megszülethet.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára a fentiek megerősítéseként felidézte: a megtorlásról és a kivégzettek számáról szólva Kádár János – a történteket részben meghamisítva – a Mihail Gorbacsovval 1985 szeptemberében Moszkvában folytatott megbeszélésen azt állította, hogy amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytakét, arra kérte az elvtársakat, álljanak le. Mindez tehát azt is jelenti, hogy az MSZMP vezetői a „szemet szemért, fogat fogért” elvet akarták érvényesíteni. A hadtörténész ennek megvalósítására példaként megemlíti, hogy november 4-én a soroksári Juta-dombnál esztergomi tüzérek és honi légvédelmisek tüzet nyitottak a támadó szovjet csapatokra, aminek következtében több magyar államvédelmi beosztott mellett 11 szovjet katona is életét vesztette. A megtorlás során első és másodfokon nem több és nem kevesebb, mint 11-11 halálos ítélet született. Miután az Elnöki Tanács három katonát kegyelemben részesített – ők 15 év múlva szabadultak –, illetve egy főt a távollétében ítéltek el, csak ebben az ügyben hét katonát végeztek ki. Kádárék többnyire kegyeletsértő hamisítások árán mintegy 223 főt nyilvánítottak hősi halottnak. Ez a szám szinte megegyezik a kivégzettek számával! Úgy tűnik, a megtorló gépezet működtetői abban voltak érdekeltek, hogy minél több személy elhalálozásának adatait meghamisítsák, így sok, a rendszer védelmében elesett hősi halottat tudjanak produkálni, hogy annál több embert akaszthassanak fel. A szovjet és a magyar pártvezetők egyaránt jól tudták, hogy csak kegyetlen terrorral lehet visszatéríteni Magyarországot arra az útra, amelyről 1956 októberében nagyon határozottan letért.
– Az egyik legkirívóbb ügy Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet parancsnokának esete – meséli Tulipán Éva. – Őt a Kádár-rendszerben mártírként tartották számon, de egyértelműen bebizonyosodott róla, hogy öngyilkos lett, miután halálosan megsebesítette a saját apósát és egy forradalmárt. Sziklai halálesete az 1956-os halotti anyakönyvben tényszerűen szerepel („lövés a koponyán, elvérzés”), három év múlva azonban egy utólagos bejegyzéssel meghamisították a halál okát: „kézigránát-robbanásból és ütlegelésből származó sérülésre” módosították. Szomorú tény, hogy a „Sziklai Sándor meggyilkolása” miatt indított perben több embert hosszabb-rövidebb börtönbüntetéssel sújtottak, hat halálos ítéletet hoztak, amelyből kettőt végrehajtottak; a másik négy vádlott ekkor már külföldön tartózkodott. Ez az egyik legelrettentőbb példája a hősi halottak gyártásának.
– A politikai leszámolást, a megtorlást „jogi köntösbe” bújtatták, ezért amennyiben laikusként a jog nyelvezetére lefordítom a halálos ítéletek egy része megszületésének körülményeit, ami egyes ügyekben történt, az véleményem szerint előre eltervezett módon, bűnszövetkezetben elkövetett gyilkosságsorozatként minősíthető – nyomatékosította Horváth Miklós. – A kommunista párt irányította gépezet egyik feladata az volt, hogy az állítólagos hősi halottak halálát megtorolják, ezért nem egy esetben ehhez a célhoz igazították a valóságot. Az 1956-os Intézet kutatócsoportja, amelynek én is a tagja voltam, áttanulmányozta minden kivégzett személy peranyagát. Gondosan mérlegeltük, hogy ki az, akit elsősorban a forradalommal és szabadságharccal összefüggésben végeztek ki. Akkor 229 főről állapítottuk meg a fentieket, és azóta még egy személyről tudtuk meg, hogy ebbe a csoportba tartozik. Az akkori kutatás eredményeit ismét megvizsgálva azonban úgy döntöttem, hogy két személyt, akik a forradalommal kapcsolatos cselekedeteiken túl megöltek egy idős asszonyt, nem tekinthetek politikai elítéltnek.
Kérdésünkre, miszerint nehéznek bizonyult-e eldönteni bizonyos esetekben a kivégzettekről, hogy valójában köztörvényesek voltak-e vagy „politikaiak”, a hadtörténész kifejti: a hatalom abban volt érdekelt, hogy az október 23–28. közötti időszak értékelését a saját érdekeinek megfelelően az igazságszolgáltatás keretein belül is alátámassza, tehát igyekezett köztörvényesíteni az ötvenhatos elítélteket.
– Megesett olyan, hogy egy katona átállt a forradalmárok oldalára, harcolt a szovjet csapatok ellen, és mivel ezt egyenruhában tette, a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett lopás bűntettét is rábizonyították. Tehát a köztörvényes ügyeket értékeltük és mérlegeltünk. Sok személynél egyértelmű volt, hogy ötvenhatos elítéltnek kell nyilvánítanunk, de akadtak olyan esetek, amelyeknél arra jutottunk, hogy a köztörvényes bűncselekmények túlsúlyban vannak a forradalmi tevékenységhez képest – összegezi Horváth Miklós.
Mint a kiállítás készítőitől megtudtuk, a Terror Háza Múzeum homlokzatán október 20-ától látható hősök fala 228 kivégzett áldozatra emlékeztet. Sajnos nem találtak fényképet minden kivégzettről, ezért a Terror Háza várja a hozzátartozók és ismerősök jelentkezését, segítségét, hogy idővel mind a 228 hős arcképe ismertté váljon.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.