Zdzislaw Dzitko, 1956-ban a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója: 1956. október 23-án hajnali öt órakor egy magyar társammal elmentünk a Gheorghiu-Dej Hajógyárba, ahol röplapokat osztottunk szét a műegyetemi hallgatók aznapra szervezett tüntetésére.
Sztandar Mlodych, 1956. október 23. (részlet): Mint megtudtuk, Budapest ifjúsága folyó hó 23-án felvonulást szervez Bem József szobrához. Koszorúikat elhelyezve, a lengyel és a magyar nemzet hős tábornoka emlékének tisztelegve magyar barátaink kifejezik szolidaritásukat a lengyel nemzet és a lengyel kommunisták sikerével.
Hanna Linsenman, 1956-ban a Varsói Egyetem magyar tanszékének hallgatója: Október 23-án részt vettünk az ELTE bölcsészkara hallgatóinak tüntetésén. Nem csupán magyar zászlók voltak, hanem lengyelek is.
Edward Liszewski, 1956-ban a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója: Azzal a lengyel csoporttal, amelyet a forradalom egész ideje alatt kísértem, a Bem-szobortól a Lánchídon át a Parlament felé indultunk, ahol néhány órát töltöttünk. A magyarok több mint százezres tömegében egy kis tízfős lengyel szigetet alkottunk. A magyarok gyakran énekelték a himnuszukat. Egyszer csak közülünk valaki azt súgta: „A lengyel himnusszal válaszoljunk a magyar himnuszra!”
Emanuel Planer, a Lengyel Rádió tájékoztató osztályának vezetője 1956-ban: Erre az óriási, már zsúfolásig megtöltött térre a Szentkereszt és a Marszalkowska út irányából a Varsói Egyetem hallgatóinak menete közeledett, de más tanintézetek hallgatói is voltak közöttük. A menet elején a zászlóvivők haladtak, kezükben magyar zászlók is. […] Azután nagy ováció következett a magyarok tiszteletére, kiáltásokkal és megint csak tapssal.
Hanna Adamiecka, aki 1956 őszén a Sztandar Mlodych című napilap különtudósítójaként Magyarországon tartózkodott (A Lengyel Rádió felvétele, 1956. november vége): Október 27-én érkeztem Budapestre a második gyógyszer- és vérszállítmánnyal. […] Azonnal Lengyelországot kezdték éltetni. Ezt azért mondom, mert a legelső pillanattól fogva a magyar forradalom nagyon számított Lengyelországra, a mi barátságunkra és a későbbiek folyamán ez a barátság és ez a hatalmas bizalom megmaradt.
Zdzislaw Dzitko: A forradalom időszakában szerveződött meg a Műegyetem Hess András téri központi kollégiumában – ahol én is laktam – a forradalmi bizottság. Különféle röplapokat fogalmaztunk, némelyeknek társszerzője is voltam.
Hanna Linsenman: Két nappal később már csak Lidka Widajewiczcsel, a barátnőmmel indultunk el Pestre, a belvárosba megnézni, mi történik, milyen nagy a pusztítás mértéke. Egyre több lett a sebesült, egyre több lett a sír a tereken. Ismét elmentünk vért adni, de most egy másik kórházba.
Emanuel Planer: Eljött hozzám Gömöri Endre, a Magyar Rádió tudósítója, aki kifejezetten azért utazott Varsóba, hogy a lengyel párt 8. plénumának eseményeiről beszámoljon. Ő volt az első, aki elmondta nekem, hogy a Magyar Vöröskereszt segítséget kér, mert a szovjet csapatok beavatkozása nyomán halottak és sebesültek vannak Magyarországon. Különösen a transzfúzióhoz használatos vér kellett. Honnan vegyünk vért? Tudtam, hogy a közlekedési miniszterhelyettes Juliusz Burgin, akit még a háború előttről, a pártmunkából szintén ismertem, mert akkor Lvovban voltam tagja az illegális kommunista pártnak Burginnal együtt, aki a lvovi kerület titkári tisztét töltötte be. Tudtam azt is, hogy többek között a légi közlekedés is éppen hozzá tartozik. Őt is nagyon könnyen sikerült meggyőznöm arról, hogy valamit tenni kell, hogy repülőgépet kell biztosítani. És ily módon indult útnak október 26-án az első segélyszállítmány Budapestre.
Részlet a Lengyel Rádió Az országból és a világból című hírműsorából (1956. október 29.): Este hét óra. A Háromkereszt téren található Magyar Intézet előtt sok varsói gyűlt össze, hogy ily módon fejezze ki szolidaritását a magyar nemzettel. […]. A magyar nemzeti zászló előtt, amely mellé odaírták: „Hódolattal a magyar nemzetnek”, mécsesek világítanak, és a varsói egyetemisták díszőrséget állnak. Ezzel egyidejűleg kissé arrébb pénzgyűjtés is folyik gyógyszerekre a felkelés során megsebesült magyarok számára. Varsó hódolatát fejezi ki a hős magyar nemzetnek.
A piotrkówi Magyarok Megsegítésének Bizottsága által nyomtatott röplap (1956. október vége): Csatlakozván az egész országra kiterjedő hatalmas, a harcoló magyarok megsegítését célzó akcióhoz, felhívással fordulunk minden üzemhez, minden közép- és általános iskolához, valamint Piotrków város összes lakosához: mindenki, akitől nem idegen a szabadságukért harcolók ügye, ajánljon fel egy bizonyos összeget gyógyszerek vásárlására és más segítségre a sebesült magyarok számára.
A lengyel állambiztonsági szervek jelentése az Olsztyn városában tartott magyarok melletti rokonszenvtüntetésről (1956. október 30.): […] A felvonulás idején az egyetemisták a következő feliratú transzparenseket vitték: „Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról!”; „Egész Olsztyn velünk van”; „Le a szovjetekkel!”; „Szabad Lengyelország – szabad Magyarország”; „Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon”, valamint Magyarország térképét feltüntető ábrát, amin bejelölték Budapestet, amely felett kezek lógtak le (a kézfejekre vörös csillagok voltak ráfestve), s ezekből csöpögött a vér.
Bejegyzés a wroclawi városháza emlékkönyvében (1956. október vége): A magyar forradalom tiszteletére a wroclawi városháza épületében működő Történeti Múzeum dolgozói a múzeum igazgatója, Józef Piatek által összehívott gyűlésen egyhangúlag elhatározták, hogy kitűzik a wroclawi városháza tornyára a magyar és a lengyel nemzeti zászlót. […] Tisztelet a szabadságukért harcoló nemzeteknek!
A Trybuna Robotnicza című katowicei pártlap szerkesztőségi cikke (1956. október 30.): Kötelességünknek véljük, és a párttisztesség is ezt kívánja, állást foglalni azzal a címmel kapcsolatban, amellyel a magyar helyzetről szóló írást közöltük lapunk szombati számában. […] A népmozgalom nagy, tiszta áramlata mellett megjelenhettek zavaros hullámok is – bizonyos reakciós elemek és csoportok. Mégis, ez semmiben sem változtat azon a nyilvánvaló tényen, hogy amikor Nagy Imre, az új miniszterelnök tárgyalásokat kezdett a felkelőkkel, és elismerte népi hazafiságukat, ezzel el is ítélte a régi s a nemzet szemében véglegesen kompromittálódott funkcionáriusokat.
A Krakkói Műszaki Egyetem hallgatóinak levele a magyar ifjúsághoz (Dziennik Polski, 1956. október 31.):
Hatalmas fájdalommal értesültünk arról, hogy nemzetetek arra kényszerült, hogy a haza szabadsága és függetlensége legszentebb eszméinek nevében felvegye a harcot. A célok, amelyekért véreteket ontjátok, egyben a mi céljaink is. Szolidárisak vagyunk veletek, és erőnkhöz mérten mindig a segítségetekre fogunk sietni. Ez a segítség jelenleg az egész lengyel nemzet önkéntes véradásában és pénzgyűjtésben nyilvánul meg, hogy gyógyszert vásároljunk a harcoló magyar felkelők számára. […] Amennyiben úgy vélitek, hogy céljaitok elérésében segítséget jelent nektek, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa napirendre tűzi a magyarországi helyzet megvitatását, akkor kormányunkhoz fordulunk, hogy támogassa álláspontotokat az ENSZ fórumán. Még egyszer a legnagyobb tiszteletünket fejezzük ki a magyar nemzet hős magatartása iránt.
A lengyel haditengerészet egyik alakulatának a lengyel pártvezetéshez intézett határozata (részlet, 1956. október vége): Támogatjuk a hős magyar népet, amely szabadságáért és függetlenségéért harcol. Követeljük a teljes függetlenséget és a szuverenitást Lengyelországban. Készek vagyunk ezért a vérünket ontani. Le a diktatúrával!
Emanuel Planer: November 4-én telefon ébresztett fel. Nem lehetett jól hallani azt a férfit, aki oroszul vagy németül szólalt meg. Bemutatkozáskor közölte, hogy Háy Gyula beszél. Azt mondta, hogy megindult a szovjet intervenció, a harckocsioszlopok, a koncentrált támadás, nagyon sok a halálos áldozat, hatalmas a pusztítás. […] Azzal fejezte be, tegyek meg mindent, hogy a világ tudjon arról, mi történik Magyarországon, és tájékoztassak erről mindenkit itt Lengyelországban is. Rögtön felhívtam sorjában mindenkit, a pártvezetés tagjait is, akikről tudtam, hogy érdekeltek abban, mi történik Magyarországon.
Andrzej Bratkowski, 1956-ban a Krakkói Műszaki Egyetem hallgatója: Reggel a helyi pártlap, a Gazeta Krakowska aznapi száma jókora késéssel jelent meg, mert előbb ki kellett nyomtatni a röplapunkat. A felhívásban a néma menet jelszavát fogalmaztuk meg. És valóban így is történt. Döbbenetesen felemelő érzés volt, ahogy a középkori krakkói óvárost körülvevő sétány mentén haladt az ifjúság – ezrek és ezrek vonultak csendben, magyar és lengyel zászlókkal, egyetlen szó nélkül.
Adam Wazyk (Nowa Kultura, 1956/48. Gömöri György fordítása):
Qui tacent clamant
Veletek voltam aznap, mikor a Bem-szobornál
magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok.
Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már,
midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog. […]
Andrzej Bratkowski: 1956 novemberében elhatároztuk, hogy a segélybizottságunk által összegyűjtött adományokat mi magunk visszük el Magyarországra. Ellenőrizni kívántuk, hogy a segítség nem a szovjet katonák kezére kerül-e, ki kapja ezeket a csomagokat, s hogy valóban azokhoz a magyarokhoz jutnak-e el, akiknek a leginkább szükségük van rájuk. Emlékszem, hat vagy hét vagonból állt a vonatszerelvény, köztük két hűtővagon is volt, tele fagyasztott hússal.
Barbara Czerwinska, aki 1939 és 1944 között lengyel menekültként a menekültügyi hivatalban dolgozott Budapesten: 1957 februárjában a lengyel Országos Szállítási Szövetkezetek Szövetsége oly módon kívánt segíteni a magyar gyermekeknek, hogy üdülést szervezett nekik. A gyerekek 1957. május végén utaztak haza – mintha teljesen újjászülettek volna. Nagyon sok köszönőlevelet kaptam, ily módon fejezték ki hálájukat mindazon lengyeleknek, akik gondoskodtak róluk.
origo.hu
Kemény üzenetet küldött Gyurcsány volt felesége, szorul a hurok Magyar körül
