Kelet népe

Növekvő fejfájást okoz az unió vezetőinek az új tartományokban egyre erőteljesebbé váló elégedetlenség, amely már-már forradalom képét vetíti a televíziót nézők elé. Pedig minden olyan szépen kezdődött. Ott, ahol az uniós tagságról referendumot tartottak, a szavazók túlnyomó többsége támogatólag voksolt. Az exkommunista kormányok a versenypolitikától az élelmiszer-higiéniás szabályokig minden téren igyekeztek megfelelni az uniós előírásoknak. Akik lemaradóknak tűntek – mint Szlovákia és Litvánia – hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy az uniós követelményeknek megfeleljenek, külpolitikai téren pedig az új tagországok siettek katonákkal támogatni az unió békefenntartó erőit.
Most viszont – a The Economist megítélése szerint – az új tagállamok rossz jelzést adnak az unió további bővítése tekintetében. A csatlakozás körüli mámorból még maradt valami. A gazdasági növekedés az újdonsült tagországokban még lényegesen gyorsabb, mint a régiekben, ami az egy generáción belüli felzárkózás reményével kecsegtet, ám a reformlendület kifogyni látszik és politikai instabilitásnak adja át a helyét. A Cseh Köztársaságban például a legutóbbi választás után lehetetlen stabil kormányt alakítani, Észtországban, Lettországban és Szlovéniában kényes politikai koalíció jött létre, míg Szlovákiában és Lengyelországban jobb- és baloldali populista pártok kerültek uralomra. Egyedül Magyarországnak van szilárd kormánya, amelyet az uniós fősodorba tartozó pártok alkotnak, igaz, Magyarország van talán a legfenyegetőbb gazdasági helyzetben.
A The Economist elemzésének megjelenése óta eltelt néhány hét azonban a magyar politikai stabilitást is megkérdőjelezte – különösen azt követően, hogy a miniszterelnök bevallotta: a választások megnyerése érdekében hazudott. Mark Almond oxfordi történész szerint azonban a hazudozás nem csupán a magyar miniszterelnök sajátja, hanem Észtországtól Bulgáriáig az egész posztkommunista elité. Miután nyugat-európai életszínvonalat ígérnek a választóknak, ha rájuk szavaznak, a választások utáni napon a valamikori vasfüggöny mögötti világ népe értesül, hogy a megszorítócsomagok már elkerülhetetlenek. Éppúgy, mint 1989 előtt, amikor nem volt más út, csak a „kommunizmus útja”, most a „nehéz választásokról” szóló retorika ellenére nincs megengedett alternatíva. Sem a washingtoni konszenzus, sem az unió nem enged eltérni a „párt irányvonalától”.
Az 1956-os magyar felkelés annak a rossz közérzetnek volt jelképe, amely a világ szocialista egyharmadát jellemezte abban az időben. A Budapesten ma lejátszódó események hasonlóképpen a szabadpiaci modell válságjeleit mutatják. A helyzet tragédiája, hogy a dogmatikus szabadpiaci elvek követésével együtt járó gazdasági gyötrelmek a demokrácia eszményét lejáratták – így a brit történész. Az alternatívák hiánya azonban a kilátástalanság érzetét erősíti meg a kelet-közép-európai választópolgárokban. Fennmaradhat-e az unió, ha keleti felének számára az uniós tagság a megszorítócsomagok és az életszínvonal-csökkenés végeláthatatlan sorát hozza magával?