Kései álmok

Két könyv a magyar rockról, három a nemzetköziről, főként az angolszászról és két külön kötet a keleti és a nyugati blokk rockzenéjéről. Összesen tehát hét vaskos könyv a végcél. Sebők János és Jávorszky Béla Szilárd olyan feladatra vállalkozott, amelyre külföldön is kevesen, vagyis hogy a kezdetektől egészen a jelenig megírja a könnyűzene átfogó történetét. A magyarock története című könyvük második, befejező része a napokban látott napvilágot. A nemzetközi rockot feldolgozó háromrészes krónikájuk második része tavaszra várható.
Sebők János: A rock and roll ötvenéves évfordulóján, 2004-ben együtt írtunk egy cikksorozatot, és akkor fogant meg bennünk az ötlet, hogy inkább könyvterjedelemben kellene végigvenni a rockzene egész történetét. De ha az ember behatóan foglalkozik a rockkal, óhatatlanul beleszalad kultúrtörténetbe, szociológiába, üzleti ügyekbe, így már a könyvírás elején világossá vált, hogy csak egy összefoglaló, szintetizáló mű megírásának lehet értelme.
Jávorszky Béla Szilárd: A becsvágyunkat növelte, hogy ilyen típusú, szellemiségű munkát nem láttunk angolul, pedig a külföldi irodalom hatalmas, egy-egy előadóról, műfajról csodálatos könyvek tucatjai kaphatók. Nem arra törekszünk, hogy az olvasó minden apró részletet megtudjon egy-egy zenekarról vagy előadóról, hanem hogy elhelyezzük az összefüggések rendszerében, hogy megmutassuk, hogyan ágyazódott bele a zene- és kultúrtörténetbe és persze a köztudatba, milyen szövevényes a hatása, és milyen szerepet játszott vagy játszik a szórakoztatóiparban. Tehát nem annyira rocklexikonról, mint inkább kultúrtörténetről van szó. Például Jimi Hendrixet és más nagyságokat sem lemezről lemezre veszünk végig, hanem azt vizsgáljuk, hogy miként tudták szétfeszíteni a kereteket, művészileg kiaknázni a kor adta technikai lehetőségeket. Ennek ellenére kisebb szekciókban a legfontosabb tudnivalókat is összegyűjtjük, így például elmeséljük a Hey, Joe című dal vagy akár a farmernadrág történetét is.
Magyar Nemzet: Rockzenéről van szó, de voltaképpen mi a rock? Könyvükben ugyanis pop, diszkó, világzene, hiphop, technó és számos más műfaj is szerepel.
Jávorszky Béla Szilárd: 1954. április 12-ét tekintik a rock születésnapjának, mert Bill Haley akkor játszotta fel a Rock Around the Clockot egy New York-i stúdióban. Igaz, sokan Elvis Presley első kislemezének megjelenésétől, 1954 júliusától számítják a rock and roll történetét. A lényeg, hogy a rock a fekete és a fehér zene találkozásából jött létre. A fehér gyökér a country, azaz a telepesek zenéje, a fekete pedig a blues, az Amerikába behurcolt néger rabszolgák leszármazottainak a zenéje. A kettő a húszas, harmincas években kezdett keveredni, és a negyvenes években már létrejött az a forma, amelyet az ötvenes években rock and rollként ismert meg a világ. Akkoriban Amerika társadalma eléggé megosztott volt – gondoljunk a szegregációra –, ezért forradalmi tettnek számított, hogy egy fehér fiatal, Elvis Presley fekete zenét játszik fehéreknek. Így válhatott népszerűvé az a zene, amit addig csak feketék játszottak feketéknek. Az ötvenes években Európa a második világháború utáni újjáépítéssel volt elfoglalva, teljesen más volt a gazdasági-társadalmi helyzete, ezért a rock and roll csak a hatvanas évek elején jöhetett át az öreg kontinensre, hogy aztán néhány év alatt meghódítsa az egész világot, beleértve a volt szocialista blokkot is. A rock a huszadik század második felének egyetlen igazi kultúrforradalma. Mi tehát a lehető legtágabb értelemben vesszük a rockot, vagyis mindazt, ami az ötven évvel ezelőtti gyökerekből kisarjadt és elburjánzott.
Magyar Nemzet: Önök között tizenöt év a korkülönbség. Ezt nyilván jól ki lehet aknázni egy ilyen könyv megírásakor, de gondolom, vitáik is akadnak.
Sebők János: Munkakapcsolatunk egy jó házassághoz hasonló: az alapvető dolgokban egyetértünk, de közben mindketten meg tudjuk tartani a függetlenségünket, és a szórványos viták ellenére is elfogadjuk a másik véleményét. Béla valóban később nőtt fel, ráadásul Budapesten, az ő kamaszkorában a rock már teljesen kibontakozott műfaj volt. Az ő nemzedéke számára a kemény rock, a Piramis, P. Mobil, Led Zeppelin, Deep Purple volt a meghatározó. Ezzel szemben én akkor voltam kamasz, a hatvanas évek elején, amikor az új zene beszivárgott az országba. A hatóságok ugyan mindent megtettek, hogy a rock and roll ne hatolhasson át a vasfüggönyön, de az éteren keresztül átjött, és akinek volt egy tranzisztoros rádiója, egy farmere, egy feliratos pólója, bárhol élt is az országban, menőnek érezhette magát. Leírhatatlan volt az a változás, ahogyan abban a munkás-paraszt kultúrában, amelyben a Reszket a hold a tó vizén típusú táncdalokat lehetett hallani, egyszer csak megszólalt a Szabad Európán vagy a „Luxin” a rock and roll. Az a zene, amelyet az amerikai és angol tinédzser is hallgatott. Ez volt az a pillanat, amikor az ifjúság nálunk is ki tudott lépni a tradicionális kultúrkörből, amikor a fiatalok le tudtak válni a szülők társadalmáról, és ebben a zene példátlan segítséget nyújtott. A rock and roll kezdeteiről mint a lázadás időszakáról szokás beszélni, de már az ötvenes években is működött a sztárcsinálás mechanizmusa. Azt ugyanis, hogy ez a zene elterjedhetett nyugaton, a fogyasztói társadalom és a piacgazdaság tette lehetővé. Bár voltak alapvető különbségek. Az Egy nehéz nap éjszakája című Beatles-filmben van egy kulcsjelenet, amikor George Harrison lődörög egy üzletházban, és betéved egy terembe, ahol a divattervező a manökeneket instruálja. Harrison gond nélkül lefitymál egy ruhadarabot, erre a divattervező egyből kapcsol, és nyomban korrigál, mert akkor még az utca diktált. A hippimozgalom is ilyen volt, a filmesek, a producerek, a divattervezők a valóság után futottak. Ma már fordítva van. Az átalakulás a hetvenes években ment végbe, amikor a rockbiznisz már kellően megerősödött, és a producerek, menedzserek átvették az irányítást. Eleinte még a fesztiválok – Monterey, Woodstock – is spontán módon születtek, de később ebből is iparág lett.
Magyar Nemzet: A rock nyugati és hazai története között mik a legélesebb különbségek?
Sebők János: A magyar rockzene mindig is fáziskésésben volt. A kérdés ma is az, hogy egy magyar zenekar tud-e jelen idejű, netán előremutató lenni, vagy inkább koppintásról van szó. A legfőbb baj azonban, hogy kicsi a hazai piac, és nem alakult ki az a fogyasztói társadalom, amely mint alap elengedhetetlen a rockzene további fejlődéséhez. A magyar rockzene ezért egyre inkább vegetál. Külföldön a rock a fogyasztói társadalom sokszínű háttérzenéje. Minden szinten működőképes a lemez- és koncertkultúra. Egy 50–100 milliós piacon a „kisebb” előadó is elad 10–20 ezer lemezt, ami megélhetést nyújt neki. Az emberek ki tudják fizetni a jegy- és lemezárakat, amiért magas színvonalú szórakozásban van részük. Nálunk viszont a posztkádárista húsosfazék-elviség érvényesül, amelybe a rock nem fér bele, és kultúrfusi működik, amely nem teszi lehetővé a rock bővített újratermelését.
Jávorszky Béla Szilárd: Másrészt idehaza a rock a rendszerváltásig fontos pótszerepet kapott, akárcsak az irodalom. Szelep volt, olyan terület, ahol sok mindent ki lehetett mondani, amit más társadalmi fórumokon nem. Az átalakulás után ez a szerepkör egy szempillantás alatt szertefoszlott. Az addigi jelentős dalszövegírók Bereményitől Bródyn, Nagy Ferón és Hobón át egészen Müller Péterig és Menyhárt Jenőig elvesztették a talajt a lábuk alól. Annak idején a hatalommal való birkózásból született meg például a babos kendős Beatrice. Erdős Péter, az akkori popcézár nem engedte, hogy Nagy Feró diszkósztárként az ő kegyeltje, a Neoton konkurenciája legyen. Ezután vált Feró lázadóvá, topisra vette a figurát, írt remek szövegeket, s lett a margóra került fiatalok szócsöve. Így aztán a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján a Beatrice vastagon beírta magát a magyar rockzene történetébe.
Sebők János: Emlékszem, amikor az ELTE-re hívtak, a diákok kérték, hogy meséljek a Beatricéről. Először azt gondoltam, hogy ez lerágott csont, de kiderült, hogy a fiatalok tíz évre visszamenőleg is alig tudnak valamit a rock történetéről. A másik probléma, hogy a magyar média a külföldi rockot egyáltalán nem követi, ehhez nincsenek újságok, rádiók, tévék, a magyar közönség döntő többségének ma sincs fogalma arról, hogy ez a zene odakint milyen sokrétű. Ha az ember megnézi az éves siker- vagy eladási listákat, kiderül, hogy nemcsak a mainstream működik kifogástalanul, de él és virul az alternatív kultúra, a rétegzene is. A kísérletezők is el tudnak adni ötezer lemezt, és nem kell a pénzért lemenniük kutyába.
Magyar Nemzet: Mi a véleményük a tehetségről? Vannak fel nem ismert tehetségek?
Jávorszky Béla Szilárd: Az igazi tehetség áttör mindenen, és megtalálja az érvényesülés útját. Még idehaza sem volt olyan zenekar, amelyről egyáltalán nem lehetett tudni. A rendszerváltás után sem kerültek elő addig lappangó, jelentős életművek. Az a képlet, hogy kezdetben volt a lázadás, aztán az üzlet bekebelezte az egészet, rendkívül leegyszerűsítő. Ráadásul idehaza előszeretettel folyt a legendagyártás. Például Radics Béláról, aki a magyar gitárkirályként vonult be a köztudatba. Valóban virtuóz gitáros volt, ő tette népszerűvé idehaza Jimi Hendrix és a Cream zenéjét, de nem volt elég kreatív, nem tudott igazán erős számokat írni. Ahogy a Kexet sem lehet csak zenei szempontból nézni, mert Baksa Soós János személyisége, jelenléte, a számtalan geg – vagy ahogy egyszer a Népszabadság vezércikkét előadta rock and roll változatban – mind hozzátartozott a produkciójához. Könyvünkben csínján kellett bánnunk a nagy magyar legendákkal.
Sebők János: Nézzük a Piramis-jelenséget. Révész Sándor a Generálban igazi napfényzenét játszott, jóképű volt, és mivel népszerű lett, Som Lajos elhívta frontembernek, majd kitették a piacra a zenéjüket, amelyben volt a sziruptól a döngölésig minden. Amikor aztán lengyel turnéra mentek, és a kinti közönség rágerjedt A becsület ennél többet ér című dalukra, Som Lajos úgy döntött, váltanak: fekete bőrszerkó és keményrock. A siker nem maradt el, és megismerhettük a csöveseket, a Piramis-nemzedéket. Korábban Som Lajos is szívesen beállt volna bárhova, ahol siker van. A Neotonba, a Taurusba ugyan bevették, mert vonzotta a közönséget, de aztán gátlástalanul kirúgták, és Zorán került a helyére. Számos karrier sikeredett kacskaringósra, s az ilyen identitászavarban a zene, a zenész hiteltelenné válik. Ezért sánták a mi legendáink. Külföldön elképzelhetetlen, hogy például Robbie Williams egy hosszú hajú, bőrszerkós rockertársaságban énekeljen, vagy Robert Plant dajdajozzon. Nálunk a rock máig a kelet-európai fejlődési módban nyilvánul meg. Kései álmokat fogyasztunk hitelbe. Ha ingyenes koncert van, ott csápolnak tízezrével, de ha fizetni kell, alig mennek el. Néhány kivételtől eltekintve a csarnokokat alig tudjuk megtölteni. Meghal a CD-piac, a könyvpiac, a mozik is döglődnek. A döntő többség inkább lop: nem veszi meg a CD-t, a DVD-t, hanem lemásolja, illetve letölti az internetről. Idehaza igényes tömegkultúra és mainstream sincsen, helyette egyre inkább hódít a gagyi kultúra. Ám volt egy tehetségkutató show-műsor, amelyben valóban tehetséges fiatalok szerepeltek. Bár hogy mit énekeltek és miért, az már a nézettség függvénye volt. A show feldobott néhány kiemelkedő tehetséget, így például Oláh Ibolyát, Tóth Verát, Gáspár Lacit, legutóbb Rúzsa Magdolnát. Az ő példájuk is illusztrálja a mai helyzetet, mert amíg a tévé reklámhátszele nyomja őket, addig van platinalemez, siker, turné, egyebek. De abban a pillanatban, hogy nyár végén lejár a szerződésük, leáll az egész. Nem bontakozhatnak ki, mert jön a haknisakál meg a producer, és elkezdődik a pénzcsinálás. Gáspár Laci is bármilyen tehetséges, inkább haknizik, akár napi ötször is, mert így építheti a házát. Aztán ha sehogy sem megy, szinte törvényszerű a lecsúszás a bulvárba. Nálunk így működik a popzenei üzletág. A közeg mérgező. Ha Rúzsa Magdi az Arénában el tudott úgy énekelni egy Enya-dalt, hogy mindenkinek elállt a lélegzete, akkor kétségkívül megvan a karizmája. De neki is választania kell, és úgy tűnik, már sodorja az ár. Még alig csinált valamit, de már szétáztatják az arcát az újságokban, tévéreklámokban, plakátokon.
Magyar Nemzet: Az internet térhódítása mennyiben változtat a helyzeten?
Sebők János: A technológiának köszönhetően új korszakba léptünk. Ma több zenét töltenek le internetről, mint amennyit a boltokban vásárolnak. Egy kis srác például otthon gitározott, feltette a netre, és egy nap alatt több tízezren töltötték le a dalát. A New York Times is megírta az esetet. Tavaly az angol sikerlistán először volt első egy olyan zenekar, amelynek nincs lemezszerződése. Nem kell lemezjátszó, magnó, hifitorony, stúdió, egyebek. Amerikában tankönyvek helyett laptopot használnak, a történelmet videojátékokkal tanítják. Felnövőben a cybernemzedék, s ez kihat a zenére, a kultúrára is. Az Egyesült Államokban az idén nyáron megjelent egy rendkívül fontos könyv, a címe: A hosszú farok. A Wired magazin főszerkesztője, Chris Anderson írta, és torkon ragadta a változás lényegét. Az internet révén elképesztően kiszélesedett a kulturális termékek palettája, hatalmasra nőtt a hozzáférés, nemcsak a szupersztárok és a megasikerek iránt van érdeklődés, de sok kis kuriózum is eljut az érdeklődőkhöz. A gyerekek az iPodokra szedik le a zenéket, a hangos könyveket, de nem azt, amit rájuk tukmál a média, hanem a teljes választékból csemegéznek. Régen rogyásig hallgattuk a kedvenceinket. Manapság azt látom, hogy a gyerekeim mindenevők, ezerféle dolgot hallgatnak. Ahogy a hajógyári szigeti fesztiválon is hatalmas a választék, de átütő produkció kevés akad. A mai nemzedékek számára már nincsenek közös nagy alapélmények. Az utolsó zenekar, amely nemzedéki szinten „berúgta az ajtót”, a Kispál és a Borz, bár úgy tűnik, Lovasiék is leszálló ágban vannak. Mivel idehaza érdemi rockkritika sincsen, Lovasi saját maga kénytelen gyatrának minősíteni a zenekara produkcióját; egyrészt becsülöm az őszinteségét, másrészt nem értem, akkor miért lép színpadra. Ez megint egy olyan kelet-európai abszurdum, ami nyugaton elképzelhetetlen.