(konzervatív érték-e a hiúság…)

Én nem tudom, miért, de egyre nehezebb időtálló politikai töltetű tárcákat írni. Az „időtálló” kifejezést igazából nem hosszú távra értem, inkább egy majonézes kaszinótojás tartósságára gondolok, tehát néhány napra, azzal a kikötéssel, hogy egy újságcikket nem könnyű mélyhűteni. Mindez azt jelenti, hogy a magyar politikai élet romlandó elemeket tartalmaz, és változékony, mint az időjárás. Elméletileg számomra van egy kézenfekvőnek látszó megoldás: megszabadulni a napi politikától, és következetesen képviselni az úgynevezett konzervatívnak nevezett értékeket. Ám a jelen pillanat nem biztat semmiféle állandósággal, sőt a történések olyan agresszíven nyomulnak be az életünkbe, hogy kitérni előlük lehetetlen. Ha például szerda délelőtt írt tárcámban Gyurcsány lemondását sürgetem, előfordulhat, hogy szombaton, amikor az írás megjelenik, Gyurcsány már önként távozott is a hatalomból, és én nyitott kapukat döngetek. (Dehogyis távozik!)
Most úgy vélem, helyes, ha a Dávid Ibolya-jelenségről írok a konzervatív értékek szellemében, eddigi politikai pályafutása és mindenkori megnyilatkozásai alapján, bár van rá esély, hogy az MDF elnök asszonya, mondjuk az önkormányzati választások tanúságát levonva, változtat eddigi magatartásán, s a jövőben Magyarország érdekeit a pártérdekek és egyéni meggondolásai fölé helyezi. Ezzel kapcsolatban azonban ki kell fejtenem saját, nem kizárólagosnak tekintendő véleményemet: a Magyar Demokrata Fórum a maga öt-hat százalékával egyáltalán nem tartozik a nemzet mindenáron való megőrzésre hivatott értékei közé, tehát az a büszkeség, amelyet az elnök asszony pártjának felszínen maradása alkalmából érzett és érez, indokolatlan. Apró győzelmei egyéni elégedettségre adhatnak okot, de az ország vagy Budapest szempontjából közömbösek, nemegyszer elszomorítók.
Én hajdanában-danában mint újságíró meglehetősen korrekt viszonyban voltam az MDF-fel, haláláig Antall Józseffel, később Lezsák Sándorral, Für Lajossal, Boross Péterrel, s azt a jó érzést, amely többjük iránt bennem él, nem felejtettem el. Jól emlékszem arra is, mikor és hogyan lett Dávid Ibolya a magyar közélet ismert és népszerű alakja az Orbán-kormány minisztereként. Nem engedte ki a tömlöcből azt a baloldali bankárt, akinek Jancsó Miklós több liberális társával együtt szabadságot követelt. Ez a lépés alapozta meg politikai jövőjét, tekintélyét, akkor került szinte egy csapásra a népszerűségi listák élére. Valamivel később volt alkalmam tapasztalni azt a kirobbanó gyűlöletet, amelyet az MDF Dávidot favorizáló politikusai az őket állítólag degradáló Fidesz (és Orbán Viktor) iránt tápláltak, bár szövetségesként és ellenzékként ültek a parlamentben. Némely írásomban, sőt szóban is figyelmeztettem a Fidesz vezetőit arra, hogy minden frusztráció agressziót szül, próbáljanak Dávid Ibolyával és elvbarátaival engedékenyen szót érteni. Nem tudom, tettek-e a Fidesz vezetői ebben az értelemben közeledő lépéseket, a tény az, hogy a viszony kölcsönösen egyre inkább eldurvul, s bennem az az érzés alakult ki, hogy Dávid Ibolya személyiségének uralkodó vonása a hiúság, amelyet a valós vagy valóságosnak vélt sértések bosszúvággyá transzformálnak. Az általa vezetett MDF az Orbán Viktorral nem rokonszenvező „konzervatív” szavazók pártja lett, egyre inkább az MSZP felé tolódott, kivetette az alapítókat azzal az erkölcsiséggel együtt, amelyet képviseltek.
Jelenleg az az érzésem, hogy a demokrata fórum púp az ellenzék hátán, közvetlen részese annak, hogy Demszky hatalmon maradt, és Gyurcsány triumfált. Az elszánt Dávid Ibolya pedig tovább halad a sértett hiúság útján. Hogy ez az út hová vezet, én nem tudom…