Latinovits, a „csárdáskirály”

Bár az operett az aszú hosszúlépéssé vizezése, van e csiricsáré műfajnak pár vállalható gyöngyszeme is. Elsőrangú komponisták komponálták őket, parádés szerepek találhatók bennük – értékes előadásaikban pedig művészek! Strauss operaigényű Denevérét, Cigánybáróját, vagy Offenbachtól a Kékszakállt, Lehártól a Víg özvegyet minőségében kár vitatni, „a hátsóm földhöz verem, ha ezeket dirigálhatom” – mondta nemrég a karmester, ennél azért őszödibb stílusban. A felsorolásból nem hiányozhat a Csárdáskirálynő sem.
Úgyhogy a legnagyobb nemzetközi kiadó is előkereste archívumából 1971-es opusát, amelyen az énekesnő létére szerfelett csinos Anna Moffo és a színésznek ugyan középszürke, de vivőerős magasságokkal megáldott Wagner-tenorsztár, René Kollo viszi a prímet. A borító azonnal hirdeti: Szinetár Miklós koprodukciós filmje ez, a harminc év előtti honi színművészet csillagaival. De jó nézni a veszprémi várat, és a vadaspark régóta elhanyagolt tavát, hídját is, amely ravasz éji bevilágítással maga a világválság előtti dualista bűnparadicsom.
Kálmán slágerekkel telitűzdelt darabjában csárdást jár arisztokrácia és orfeumvilág, ahogy Miska tételmondata az epilógban szól: egyik odavágyik, a másik meg emide. Apropó, Miska! A cselekmény kulcsát a legkülönbözőbb zárakban olajozottan mozgató fizetőpincér Latinovits Zoltán, s bár a magyar stáb valamennyi művésze rendezői telitalálat, az ő finomságait tanítani kellene. Mert a múltban titok lappang: a rangon alul szerelmes főúrfi látványosan kékvérű anyukája (Psota Irén) sem épp kékvérű – mi több, épp mulatói lány volt valaha. Van mit helyretenni.
Mint a régi playback-filmeknél általában, el-elcsúszkál a zene, s azt sem sikerült elérni, hogy a magyar partner nyelvén is feliratozhassák a DVD-t. Bár magyar színészeink németül játsszák-éneklik az operettet, a dialógusokban echte Bühnendeutsch-németekkel felülszinkronizálták őket. Pedig Schubert Éva, Fónay Márta, Mensáros László (Feri bácsi), Németh Sándor (Bóni) vállaltan Pesten adják magukat, egy kis káundká-akcent még ízesebb is lett volna. A müncheni Graunke zenekarral készült felvétel legviccesebbje a női kar: úgy szól, mint egy Schlager-kazetta refrénje ’71-ből, Blaupunkt autórádión.
Summa summarum, másfél óra hátradőlt, Honthy-mentes, kellemes óra anno hetvenes ketyegéssel (nem csoda, ha máig vezeti a közszolgálati kettes német tévé nézettségi listáját!): a lányok angyalok, a cica száját megeszik, és bánom is én, ha száz csókot összeszedsz, mert az élet rongyos, és „lámaföldön” is van égi boldogság. S ha jól figyelünk, tényleg feltűnik, hogy a sok daloló grand között az a prózapincér a főúr.
(Kálmán: A csárdáskirálynő. Deutsche Grammophon DVD 2006.)