Sosem olvastam arról, hogy milyen családba született.
– Őseim között van osztrák, szász, sváb és ki tudja, még milyen germán törzsbéli. A Kóbor pedig valószínűleg a Cobourg név átírásából született. Anyai nagyanyám részéről pedagógus, pap is van a felmenőim között. Édesanyám apai ágán gazdálkodókról tudunk, nagyapám is a földből élt. Ezeket a nagyszüleimet sváb kulákként aztán 1946-ban marhavagonban ki is telepítették az országból, Nyugat-Németországba kerültek. Édesanyámnak csak a család számított, bár édesapám hatására pénzintézeti munkatárs lett. Apai nagyapám és nagybátyám is építészként kereste a kenyerét, édesapám pedig közgazdászként a pénzügyminisztériumban dolgozott. A Horthy-korszakban kezdte a pályáját, végül miniszteri főtanácsosként ment nyugdíjba. Átélt néhány rendszert, és ugyan sosem volt semmilyen pártnak a tagja, szakértelmére minden rendszerben szükség mutatkozott.
– Hol töltötte a gyermekkorát?
– Fővárosi gyerekként mindent Budapesten végeztem, de a nyári szüneteket apai nagyapámnál, a tolnai Bátaszéken töltöttem. Szerettem nála lenni, jó humorérzéke volt: 1957 elején például elnevezte új kutyáját Nasszernek, mivel a nyugati hatalmak ’56-ban Magyarország helyett Egyiptomban avatkoztak be. Amúgy a vidéki élettel mindig rokonszenveztem, a természet közelében érzem igazán jól magam, most is, ha tehetem, lemegyek a Balatonra.
– Milyen iskolát végzett?
– Nem voltam se úttörő, se KISZ-tag, ezért aztán veszélyben voltam a felvételin. Hat pont mínusszal indultam, mert a származásom miatt is határesetnek minősültem, de az eredményeimnek köszönhetően éppen bekerültem a Műegyetemre, ráadásul elsőre. Végül építészmérnökként diplomáztam. Bár az Omega nekem óriási ajándék, azért fájlalom, hogy nem gyakorolhattam soha az igazi szakmámat, amiért öt évet végigjártam az egyetemen. Zenét egy percig nem tanultam, mégis az töltötte ki az egész életemet, ami azért aránytalannak mondható. Különösen azt sajnálom, hogy 1990 után nem nyitottam építészirodát. Azért a technikai dolgokhoz mindig hű maradtam, ez a stúdiózásnál, a koncertek megszervezésénél mostanság is megnyilvánul.
– Az Omega három éve újra aktívan játszik idehaza, a határon túli magyar területeken és nyugaton egyaránt, rendre sok-sok ezer ember előtt. Még 44 év múltán is felszökik az adrenalinszintje?
– Hála istennek, igen, sőt ahogy elnézem a színpadon a többieket, látom, hogy mindegyikük ugyanazzal a lendülettel, elszántsággal és elkötelezettséggel zenél, mint a hetvenes években. Talán nem túlzok, ha azt mondom, jobban játszunk, mint a nyolcvanas években. Olyannyira így érezzük, hogy jövő májusban, az együttes 45. születésnapja alkalmából, immár ötödszörre szeretnénk megtölteni a Puskás Ferenc Stadiont.
– Sok millió lemezt adtak el nyugaton, Időrabló című albumuk több európai ország slágerlistáját vezette, a hetvenes–nyolcvanas években rengetegszer végigturnézták a keleti blokkot, Nyugat- és Dél-Európát, és húsz esztendő után újra felléptek Berlinben és Bázelban is. Ennyi nemzetközi eredménynyel más hazai könnyűzenei formáció nem büszkélkedhet. Mi az Omega és az ön személyes titka?
– Fellépéseink során mindig ügyeltünk arra, hogy ugyanazt a színvonalat nyújtsuk mindenhol. Ha évi húsz koncertünk van, akkor ennyi alkalommal kell koncentrálnunk mindenekfelett a minőségre, a hang- és fénytechnikára, valamint a látványelemekre. Tisztában voltam mindig is az adott korszak nemzetközi koncertjeinek színvonalával, és azt jóval kevesebb pénzből, de sok-sok magyar leleménnyel reprodukálni tudtuk. Ma is próbálom követni a technikai fejlődést, így évről évre körülbelül száz koncertet megnézek DVD-n. Egy ideje a fiam szintén segítségünkre van a maga multimédiás szakértelmével. És ami még nagyon fontos: a kezdetektől megpróbáltunk stílusosak, egyediek és őszinték lenni.
– Azért ezzel Magyarországon próbálkoztak páran, de az Omega zenéjéről és szövegvilágáról több olyan jelző jut az ember eszébe, amelyek elsőre összeférhetetlennek tűnnek: meditatív, monumentális, dallamos, dögös, misztikus. Ezen erények közül jó, ha egy zenekarnak kettő-három összejön. Egy építészmérnök zenét is tud „tervezni”?
– Mindig törekedtünk arra, hogy az Omega ne csak egyvalamiről szóljon, és talán sikerült helyesen megválasztanunk a kellő arányokat zenei téren is. Sosem szerettem a túlzottan magyarázó, netán útmutató jellegű dalszövegeket, inkább az olyanokat, amelyeknek több jelentésük is lehet és izgalmas hangulatúak. Talán emiatt is hagyott minket békén az akkori hivatalos kultúrpolitika. Mindig szerencsénk volt a szövegíróinkkal, különösen Sülyi Péterrel, aki több esetben megmentett minket a giccses slágerektől. Az biztos, hogy sosem alkudtunk meg, az Omega ma is nonkonformista rockzenét játszik. S érdekes, hogy bár külföldön tucatnyi angol nyelvű lemezünkből több milliót adtunk el, mégis a közönség a hetvenes évek közepétől nyugaton is azt igényelte, hogy csak magyarul énekeljünk.
– Hogyan járhattak külföldre a Kádár-rendszer idején?
– Nagyon megérte ez anyagilag a rendszernek, és a szövegvilágunk nem zavarta őket. Nyugati fellépéseink után az Interkoncert jól leszedte a sápot, és arra azért ügyeltek, hogy a kinti, különösen a nyugat-németországi, svájci, portugáliai, görögországi sikereinket itthon ne tudjuk propagálni. Hiába beszéltem ezekről a hazai újságokban, nem hozták le beszélgetéseinknek ezen részeit. Itthon kevesen tudhatták meg, hogy Portugáliában egy szabadtéri fesztiválon 240 ezer ember előtt a mi fellépésünk volt a fő attrakció, vagy azt, hogy Nyugat-Berlinben 20 ezer ember váltott jegyet a koncertünkre. Ha egy fiatal kiutazhatott nyugatra, mondjuk az NSZK-ba, akkor elképedve látta, hogy az Omega-lemezeket meg lehet vásárolni a nagyobb üzletekben is. Azt is demonstrálta a kommunista hatalom, hogy ki az úr a háznál, ugyanis kék útlevelet kaptunk, ellátva az éppen aktuális egy darab kiutazási engedéllyel. Egyébként teljesen nem is tudtunk volna kiköltözni, mert mindegyikünk szűkebben vett családjából valakinek mindig itthon kellett maradnia. Sosem akartunk disszidálni, de a székhelyünket azért jó lett volna áthelyezni egy időre legalább Németországba. Akkor még ennél is nagyobb sikereket könyvelhettünk volna el.
– Sajnálja, hogy nem így történt?
– Igen. A Boney M menedzsere csábítgatott is minket, hogy legalább egy évet maradjunk kint, mert akkor világsztárok lehetünk.
– Az Égi jel című lemezük szeptember elején jelent meg. Hosszú idő után új számokkal jöttek ki, a fáradtság legkisebb jele sem érezhető az anyagon.
– Mi is úgy véljük, hogy ez az album jól összejött, aminek az a magyarázata, hogy húsz év után végre tényleg közösen írtuk meg az anyagot. Ez nem csoda, hiszen három esztendeje majdnem olyan tempóban koncertezünk, mint a nyolcvanas években, így újra összeérett az Omega, tehát igazi csapatmunkáról beszélhetünk az Égi jel esetében. Csakúgy, mint régen, talán ezért nincsenek üresjáratok a lemezen.
– Az elmúlt évtizedekben rendre azt nyilatkozta, hogy nem tartja magát zenésznek, ehhez képest az új albumra hét számot szerzett.
– Valóban nem jártam soha zenetanárhoz, a hatvanas években is a mindenkori másik gitárosunktól lestem el az akkordokat. Ugyan nem játszom jól a hangszeren, de ma is gitáros aggyal gondolkodom. A hetvenes években barátságba kerültem a számítógéppel, így e két instrumentum segítségével tudok komponálni, majd feldíszítgetni dalokat. Persze ezek után odaadom a produktumot egy tanult zenészkollégámnak, többnyire Mihály Tamás basszusgitárosunknak, aki segít a hangszerelésben. Azt azonban szeretném leszögezni, hogy ötletekben egyik zenekari tag sem szenved hiányt. Egyébként a számítógépre úgy tekintek, hogy az alapötleteket sokkal jobban kidomborítja, mint hajdan a kazettás magnó, csak az a nagy tévedés, ha valaki ezt a fajta gépi megszólalást, hangszerelést végeredménynek is tekinti.
– Az ön által komponált Egy új nap a teremtésben például van olyan erős dal, mint a hatvanas években született, legendás Gyöngyhajú lány.
– A balladisztikus, némileg himnikus dalok mindig jól álltak nekünk, nem véletlen, hogy legsikeresebb szerzeményeink ilyen jellegűek. Törekedtünk arra, hogy az új lemezen is megjelenjen ez a vonulat, természetesen a hard rock nóták mellett.
– A DVD-n látható, hogyan készült az album, és az is egyértelművé válik, hogy ön még mindig bírja hanggal.
– Ösztönösen énekelek, hiszen ezt sem tanultam. Így magamtól jöttem rá, hogy mire vagyok képes. Szerintem az amúgy sem tanítható, hogy felszántsuk a színpadot és közben énekeljünk. Azon én is gondolkodtam, hogy sokaknak 45 éves koruk felett elmegy a hangjuk, nekem pedig még 63 évesen sem lehet okom panaszra. Talán az lehet a magyarázat, hogy sosem használtam ki teljesen az adottságaimat, vagyis nem erőltettem bizonyos magasságokat. Így 40 éve ugyanakkora a hangterjedelmem.
– Hogyan képes két órán keresztül énekelve még ma is „végigszántani” a színpadot?
– Az erőnlétemre nem panaszkodom. Áprilistól októberig szabad időmben a Balatonon vitorlázom. A tengerrel, az óceánnal valahogy úgy vagyok, mint Petőfi a Kárpátokkal; csodálom a „nagy vizet”, de nincs rá szükségem, a magyar tenger rabja vagyok. Állóképességemet viszont másnak köszönhetem. A mi korosztályunknak az aranycsapat volt a mindene, emlékszem, még 1956. október 23-án is rúgtuk a bőrt. Este értem haza, halálra rémült szüleimtől jól ki is kaptam, hogy hol csavarogtam. Kamaszkoromban versenyszerűen atletizáltam, de a gimnáziumban kitaláltuk magunknak a zenekart, aztán felvettek az egyetemre, úgyhogy a sportot le kellett adnom. Mindez azonban jó alapot jelent. Alkalmanként ma is focizom, már második éve, hogy a Forma–1-es futam előtt Schumacherékkel játszunk a Puskás Ferenc Stadionban 30 ezer ember előtt. Az pedig szintén fontos körülmény, hogy az önpusztításban az Omega tagjai sosem jeleskedtek.
– Ritkaság ez idehaza…
– Sajnos igen. Én személy szerint alkoholt is nagyon keveset fogyasztok; a rozét például szeretem, de az igazi borászok már többször lehurrogtak emiatt. Az éjszakázásról rég leszoktam, éjfél körül általában nyugovóra térek. Az biztos, hogy nem ez a jellemző a magyar művészvilágban, a zenészkollégák jelentős része még középkorúan is próbára teszi szervezetét ezzel-azzal. De ezen nem is lehet annyira csodálkozni, hiszen ez az ország nem becsüli meg a tehetségeit. Méltatlanul bánik velük, még a külföldön hazánk jó hírét keltett nagyjainkkal is. Végtelenül elszomorító és felháborító, hogy Faludy György alól majdnem kihúzták a lakását élete vége felé, vagy nézzük csak meg, hogy a máig leghíresebb magyar, a zseniális Puskás Ferenc és családja milyen méltatlanságokat kénytelen megélni! Jótékonysági meccset kellett a megsegítésére rendezni nemrégiben, ráadásul a Real Madrid kénytelen támogatni, holott hosszú évek óta újra Magyarországon él. De a legközelebbi kollégáim közül is tudnék olyat mondani, aki egzisztenciális problémákkal küszködik, pedig évtizedek óta jelentősen hozzájárul a pozitív országimázshoz. Ilyenkor mások helyett szégyellem magam.
– Ön szerint e speciális magyar betegségre mi lehet a gyógyír?
– Nem vagyok elég okos, hogy választ adjak a kérdésére, de az biztos, hogy a nagy közösségi eredményeink hiányoznak, amin végre komolyan el kellene gondolkodnia az egész politikai elitünknek. Természetesen a mai politikusok között találhatunk alkalmas személyeket, de az emberek bizalma megrendült a nagy részükben. Csak egy példa. Ma Magyarországon nem lehet csak úgy nemzeti liberálisnak vagy – ha úgy tetszik – szabadelvű nemzetinek lenni. Európában szinte mindenhol van erre lehetőség, bátran lehet vállalni ilyen beállítottságot a politika és a mindennapok szintjén is. Nálunk nem. A fő gond az, hogy ha nem tartozol valahova, akkor nincs sok esélyed egy igényes produkcióval, főleg, ha most indulsz a pályádon. Persze már a sokszor és sok helyen bizonyított emberek sem kapnak odafentről lehetőségeket. Az Omegát például véletlenül se hívják meg az olyan külföldi magyar rendezvénysorozatokra, ahol országunk bemutatkozhatna a kultúrájával. Elvagyunk persze ilyesmi nélkül is, de azért jólesne nekünk, talán megérdemelnénk, sőt még közönség is akadna. Egy szó, mint száz, napjainkban is igaz, hogy a magyarok egyénileg zseniálisak tudnak lenni, hiszen rendkívül jó adottságokkal megáldott kevert népről van szó, de közösségi téren szinte minden szomszédunktól tanulhatnánk. Ezért sem a szélsőségesen nacionalista, sem a szélsőségesen balliberális vonalvezetést nem szeretem. Még hallgatnom is rossz ezeket a szövegeket. Inkább meg kellene találnunk a helyünket.
– Elégedetlen a magyarországi közéleti vitákkal!?
– Kétségtelenül. Le kell számolnunk bizonyos illúziókkal, és szembe kell néznünk azzal, hogy ebben a régióban a korábbi előnyünket teljesen elveszítjük többekkel szemben, ami valahol természetes, hiszen a mai Magyarország területe átlagos fejlettségű volt a Monarchiában is. Az viszont nehezen tolerálható, hogy ilyen rosszul menedzselik az országot vagy a fővárosát. Budapesten például Hamburghoz, Amszterdamhoz mérhető pezsgő és egyedi hajós életet lehetne megvalósítani, ami turistalátványosságnak sem lenne utolsó. Ott a Balaton, amelyhez hasonló nincs Európában, de egyáltalán nem fejlesztik koncepciózus módon. Alig van jelentősebb ellenpélda, mondjuk Debrecent annak tartom. A magyarok kreativitásából pedig szinte mindig a külföld profitál. Vezetőink egyszerűen nem tudnak vagy nem akarnak élni az adottságainkkal. Szerintem arra kellene törekedni, hogy legalább tartsuk a lépést rohamosan fejlődő szomszédainkkal. Úgy érzem, hogy a kapitalizmus igazából a csomagolástechnika diadala, persze a kommunizmus szürkesége után Magyarországnak jót tett a változás a külcsín szempontjából, de a tartalommal és a minőséggel egyre nagyobb gondok adódnak az élet szinte minden területén. Ez pedig nagyon is hat a társadalmunkra. Az biztos, hogy ez a piramisjáték egyszer bedől, igaz, nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Egy idő után elfogynak alul a kuncsaftok, illetve a balekok.
origo.hu
Szellemváros lett az egykori sármelléki laktanya – fotó
