Lovász Pál titkolt forradalmi versei

Pécs XX. századi irodalmának egyik meghatározó alakja volt a bácskai születésű, majd a húszas években a Mecsek-alji városban letelepült Lovász Pál (1896–1975). Ő alapította meg a Janus Pannonius Irodalmi Társaságot, segítette a Sorsunk című folyóirat kiadását és a Pécsett élő Várkonyi Nándor, Csorba Győző és Weöres Sándor művészi kibontakozását. Költő is volt, nem akármilyen: egyik korai kötete kapcsán Kosztolányi „finom, rezzenékeny léleknek” nevezte.
Lovász Pál a diktatúra éveiben keserves körülmények közt élt. Állásából kitették, nyugdíjat nem kapott, biztosítási ügynökként kereste kenyerét. Senki sem tudta, hogy 1956 őszén versciklust írt a forradalomról. Titkolózásának okait maga világítja meg egy most előkerült feljegyzésében: „Verseimet titokban, félelmek között írtam. Senkinek, sem ismerősnek, sem jóbarátnak, rokonnak meg nem mutattam, nehogy bajba sodorjak valakit. Legtöbbször éjjel, sötétben, tapogatva, kuszán rovom a sorokat. A házban, ahol lakom, az ÁVO megbízottai, besúgói is laknak. Minden csöngetés ijedelmet kelt bennem… A félelem betege lettem.” Pontos kortörténeti helyzetkép.
A versciklust a költő fia találta meg 2006 nyarán, egy „fehér szekrény” mélyén. „Selejt. Nem a nyilvánosságnak szánt anyag. Halálom után megsemmisítendő” – állt a dossziéra írva, nyilván azért, hogy senkit bántódás ne érhessen, hiszen ha valóban selejtnek ítélte volna, nyilván maga semmisítette volna meg. Ehhez – hála Istennek – nem volt ereje, és talán pislákolt benne a remény egy „jobb kor” után, amelyben titkolt műve eljuthat az olvasókhoz.
A Mecseki rapszódia Lovász negyvenhat versből álló ciklusát, Tüskés Tibor előszavát és korabeli fotókat, illetve sajtódokumentumokat tartalmaz. A feszes, indulattól fűtött, itt-ott láthatóan rögtönzött, mégis a forma – a nyolcsoros jambus – kordájában tartott versek jórészt a forradalom pécsi eseményeire utalnak, de országos, sőt egyetemes összefüggésekkel a hátterükben. Az első vers (Vörös avaron) őszi hangulatkép, az utolsó (Kétség) a reménytelenség és a titkos remény vívódása: „… Öt torony fölött hallgat a Mecsek, / sötét az erdő, kétség kerüli: / elárult föld elárult fáinak / lesz tavasza, lesznek még rügyei?” E két hangulat között felvonulnak a tüntetők, feldübörögnek az orosz tankok, diákok és munkások hullanak véresen a földre, a szabadságharcosok a hegyekben bujkálnak, „Budapest már vérpadra vitetett”, Magyaróváron géppuskák sortüze arat a daloló felvonulók között, suhancok támadnak benzines palackokkal a harckocsik ellen, végül a lángok, a füst meg a kétségbeesés éjszakába borítja az egész országot.
(Lovász Pál: Mecseki rapszódia – Pécs, 1956 őszutó, Pro Pannonia Kiadó Alapítvány, Pécs, 2006, 78 oldal, 1300 Ft.)