A filmváltozatban álneveket viselnek a történet szereplői, de a környéken mindenki tudja, s talán távolabb is sokan, hogy kiket rejtenek a költött elnevezések. A fiatalember – a golyó által halálra sebzett Márity László. Aki megölte, s nem is csak őt, hanem a szemtanúk szerint az apósát, majd önmagát is – Sziklai Sándor. 1956. november 4-től Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc aláírásával nyomatékosított hirdetmény intézkedett róla, hogy ezt az embert mártírnak tekintsék. Többek között az ő halálával indokolták az elvtársak mindazt, ami november 4-e után hazánkban történt. A ház falán, ahol azon az ötven évvel ezelőtti, októberi napon a mind a mai napig nem tisztázott szörnyűségek megestek, emléktábla őrizte Sziklai Sándor nevét. Ma üres fehér négyszöget talál a vándor az emléktábla helyén. Utcája sincs már Sziklai ezredesnek Budakeszin. De van Szegeden, Dorogon, Békéscsabán, a 2006-os önkormányzati választások interneten elérhető listái legalábbis ezt tanúsítják.
Nem a szépíró Kovács István foglalkozott először az ötven évvel ezelőtti történettel, nem is a filmrendező Erdőss Pál. A rendszerváltozás utáni első őszön cikksorozatban idézte fel a Sziklai-ügyet a Pest Megyei Hírlap. A két újságíró, Fazekas Eszter és Móza Katalin következetes tényfeltáró munkájának köszönhetően a sötét históriának sok fontos részlete napvilágra került, ám mivel oly sok más politikai, történelmi s közéleti sötétséget kellett akkoriban megismerniük az embereknek, munkájuk feledésbe merült. Ha a mozikban vetíteni kezdik Erdőss Pál filmjét, talán felerősödik honfitársainkban a kíváncsiság, vajon kik voltak a gyilkosok és kik az áldozatok Budakeszin 1956. október 26-án. A már megjelent dokumentumok, a mostanában nyilvánosságra kerülő levéltári iratok és kutatási anyagok felhasználásával, Budakeszi egykori és mai lakóinak az elbeszélése alapján állt össze a kép, amely nemcsak a Sziklai-ügyet ábrázolja, de talán azokra az erkölcsi viszonyokra is rá tudja irányítani a figyelmet, amelyeknek a mai napig örökösei és elszenvedői vagyunk. A teljesség kedvéért szerettük volna megszólaltatni Sziklai Sándor özvegyét, aki azonban elzárkózott a személyes találkozástól, a telefonbeszélgetésünk alkalmával kapott, az 1984-ben megjelent Lobogó élet című könyvében olvasható állításaival lényegében egyező információk nyilvánosságra hozatalához pedig nem járult hozzá. Kívánságát tiszteletben tartjuk.
Sziklai Sándor hatvanegy esztendős volt 1956-ban. Volt hadifogoly, vöröskatona, agitátor, tanult és tanított a Szverdlov egyetemen, harcolt a spanyol polgárháborúban. Amikor visszatért a Szovjetunióba, a magyar partizániskola tanára lett. Rákosiék nem kedvelték, és ez eleve meghatározta 1945 utáni magyarországi előmenetelét. És nem is csak a spanyolos múltja miatt lett Sziklai Sándor kellemetlen elvtárs, de föltehetőleg azért is, mert egy ideig – Rainer M. János tanulmányában olvasható – az MKP moszkvai képviselőjeként, két másik társával, ő továbbította a szovjet párt külpolitikai bizottságának Rákosi Mátyás havi írásos jelentéseit országunkról. Nem is kapott fontos megbízatást Sziklai, amikor hazatért. Először a kommunista párt hadifogoly-irodájának lett a vezetője, később a Hadtörténeti (eredetileg: Hadtörténelmi) Intézet parancsnokává nevezték ki. Beosztottainak viszszaemlékezései szerint az intézetben nem Sziklai, hanem Maléter Pál ezredes, a vezérkari főnökség szabályzatszerkesztő csoportfőnökségének vezetője játszotta a legjelentősebb szerepet. (Külön fejezetet érdemelne, hogy milyen tarka képet mutatott az intézet személyi állománya 1954 és 1956 között. Volt ott első és második világháborús nyugalmazott tábornok és főtiszt, de tábori püspök is, akinek a nyakában függő keresztet Farkas Mihály honvédelmi miniszter ajándékozta, hogy – párttag lévén – „megfelelően képviselje a hadseregben az állam és az egyház harmonikus együttműködését”.) Sziklai Sándor feladata inkább csak a reprezentáció lehetett, ünnepi előadásokat tartott a hadtörténetírás feladatairól az MDP III. kongresszusának tükrében a Magyar Országos Levéltár kétszázadik születésnapján. Voltaképpen minden alkalommal ugyanazt hirdette: a hadtörténetírás legfőbb feladata a politikai nevelés, a marxizmus–leninizmus tanainak az addigiaknál hatásosabb terjesztése.
Intézetében 1956. október 23-án járt bent utoljára Sziklai. Nem akart vagy nem mert bemenni a forradalmi lázban égő fővárosba, ki tudja. Budakeszin egyébként is gondjai támadtak, s nem is csak a közhangulat változása miatt. Megjelent a házuknál egy asszony – a periratok, amikor még foglalkoztak vele, Warjaski Milánné néven említették –, a 23-a után hirtelen megnyílt jugoszláv–magyar határon kelt át, hogy Sziklaiékat felkeresse. A falubeliek suttogva továbbadott információja szerint az ezredes másik (előző?) felesége, fiának édesanyja volt ez az idegen. Akik Sziklait ma is az ellenforradalom mártírjának tekintik, ezzel szemben azt állítják, a Szabadkáról elszármazott após, anyós régi ismerőse volt az állítólag ugyancsak Szabadkáról való középkorú nő, aki korban valóban jobban illett a hatodik X-en túli Sziklaihoz, mint a nála harminc évvel fiatalabb feleség, kislányainak, az 1956-ban tízéves Júliának és a két és fél éves Zójának az édesanyja. Sziklainak – állítólag – még a Szovjetunióban volt egy rég lezárt házassága, melyből fia is született, a fiú azonban a Vörös Hadsereg katonájaként elesett. Budakeszin viszont tudni vélik, hogy a hetvenes évek derekán fölbukkant a faluban egy férfi, aki az apja, Sziklai Sándor emlékét kereste. Azt tanácsolták neki a falubeliek, hogy messzire kerülje el a környéket, sem az apja halála után igaztalanul meghurcolt budakesziek, sem Sziklai családtagjai nem örvendenének a jelenlétének. A férfi szót fogadott, eltűnt.
Ezek a mendemondák. Az viszont tény, hogy Sziklai az asszonyokat, feleségét és anyósát, valamint a gyermekeket elküldte otthonról. (Sógornője, a huszonegy éves Kiss Györgyi külföldön tanult.) A házban csak a két férfi, az após, Kiss Lajos és Sziklai meg a titokzatos idegen asszony tartózkodott a 25-ről 26-ra virradó éjszakán és a következő napon. Akkor is, amikor a község fiataljai, a munkáshatalom kárvallott szegénylegényei a házuk elé értek, hogy begyűjtsék az ezredes fegyvereit. A csapatot a család jó ismerőse vezette, a tizenkilenc éves Fehér István budapesti gimnáziumi tanuló. Egyedül ő nem tartozott az ágrólszakadtak közé, az édesapja a Hadtörténelmi Intézet munkatársa volt, Sziklai parancsnoksága alatt, a bátyja a néphadsereg katonatisztje. Ez a diák, tisztelője Kiss Lajosnak, rajongó híve Kiss Györgyinek, a szemébe nevetett volna annak, aki azt mondja neki útban a Sziklai-ház felé, hogy elsőrendű vádlottja, halálos ítélettel sújtott elítéltje lesz annak a monstruózus pernek, amelynek az alapját a hiányos és – mondhatni – igen improvizatív Sziklai-dosszié képezte.
– Odahaza meg sem fordult a fejünkben rendszerellenes gondolat – így kezdi visszaemlékezését az októberi évfordulóra Ausztráliából hazaérkező Fehér István nyomdamérnök Budakeszi főutcáján.
– Amikor 23-án a rádiónál belénk lőttek, a fegyvertelen tömegbe, az fordította meg a kommunista államhatalomról vallott addigi véleményemet, ha volt egyáltalán. A Szemere utcai gimnáziumba jártam, a tüntetésekbe szinte véletlenül kerültem bele, gyerekfejjel. Csak azt láttam, hogy százezrek vonulnak lelkesen, és a katonák letépik a sapkájukról a vörös csillagot. Valaki egyszer csak azt mondta, menjünk a rádióhoz, vigyük a követeléseinket, olvastassuk be velük. A kilencedik sorban állhattam, amikor közénk lőttek. Engem nem találtak el, de a lányt, aki mellettem állt, agyonlőtték. A rádió épületével szemben álló házba menekültünk, egy fogorvosi rendelőbe. Oda járok visszaemlékezni, mióta tehetem. Valahonnan fegyvert hoztak, azzal válaszoltunk a rádió épületéből tüzelő ávósoknak. Minden gyerek értett akkor a fegyverekhez, ha semmi másra, erre jól megtanítottak bennünket az iskolában. Gyakran elgondolom, hogy ha 23-án nem oltanak ki ártatlan, fiatal életeket, talán nem is tört volna ki a forradalom. De az, hogy velünk egykorú lányokat, fiúkat lőttek le mellettünk, mérhetetlenül feldúlta az embereket. Engem is. A lányt, aki mellettem állt, hiába vonszoltam be magammal egy védett zugba, egy téglarakás mögé, hiába próbáltam elállítani a kiömlő vérét, a nadrágszíjammal rögtönöztem szorítókötést szegényre, mire a segítség megérkezett, nem volt benne élet. A tűzharcban, amelyet a 24-re virradó éjszakán a rádió épületét bitorló ávósokkal vívtunk, és amelynek egy magyar tank megjelenése vetett véget, sokan elestek közülünk is. Azt a kislányt is eltalálták, aki szőlőt meg perecet hozott nekünk. Azóta is a sírás fojtogat, ha valahol pereccel kínálnak. Másnap, eldobva véres ballonom, elindultam hazafelé.
– Amikor odahaza elmentem a tanácsházához – folytatja Fehér István –, már összeállt a forradalmi bizottság. A rendteremtés érdekében. A nemzetőrséget is azért szervezték, hogy begyűjtsék a fegyvereket, véletlenül se legyen vérontás. A tanácsházi vezetőség pontosan tudta, kiknél kell keresni harci eszközöket, például Sziklai Sándor házában. Bejáratos voltam abba a házba, jelentkeztem hát, hogy a nyugalom megőrzése érdekében vezetem a fegyverbegyűjtők fegyvertelen csapatát Sziklaiékhoz. Márity László, Tóth Miklós, Tóth Lajos, Schrőder Mária tartott velem. Amikor a házhoz értünk, bekiabáltam: Kiss bácsi, én vagyok itt, a Putyi! Engem csak így ismert mindenki a faluban. Erre kiszólt egy hang, nem ismertem meg, hogy kié, de nem is tűnődtem rajta: Gyere hátulról, fiam! Elindultam hát a hátsó bejárat felé, de hallom ám, hogy Márity bekiabál: Nyissa ki az ablakot, különben betöröm! Aztán lövés dördült, s visszafordulva láttam, hogy Márityt leterítette a belülről érkező golyó. Rettenetesen megrémültem, gyorsan elbújtam egy fa mögött. Mi lesz velünk, fegyvertelen fiúkkal, futott át az agyamon, védekezni sem tudunk! Aztán még egy lövést hallottam bentről, majd néma csönd. Kisvártatva kinyílt a konyhaajtó, kijött egy idősebb asszony, nem volt falunkbeli, nem láttam azelőtt soha. A feje kendővel bekötve, s azt mondogatta: mindennek vége van… Átvágott a kerten, és eltűnt a szemem elől. A félig nyitva hagyott konyhaajtón belestem a házba. Kiss bácsit láttam ott feküdni, arccal a kövezeten. Körülötte vértócsa, mellette balta, arrébb egy vasalódeszka, levettem róla a pokrócot, azzal takartam le szegény öreg tetemét. A szobában Sziklai feküdt, mellette a pisztolya. Dermedten álltam, és csak akkor ocsúdtam fel, amikor a tömeg betörte az első ajtót és betódult a házba. A lövések zajára, Márity László megsebesülésének a hírére rengetegen jöttek Sziklaiék háza elé. Törni, zúzni kezdtek, erre én kimentem az épületből, azt gondoltam, hogy talán még Márity Lacin lehet segíteni. Deszkaajtóra fektettük, úgy vittük föl a Fodor-szanatóriumba. Vért adtam neki, mert, mint kiderült, a sok jelentkező közül egyedül az én vérem volt alkalmas. Hogy aztán a Sziklai-háznál a továbbiakban mi történt, nem tudom. Amikor a szanatóriumból lefelé jöttünk, már senkit nem láttunk a tragédia színhelyén.
Farkas Gyula látta, hogy mi történt. Kihúzták Sziklai tetemét a ház elé, valaki lerántotta róla a fél csizmáját, és feldobta a diófa tetejére, hónapok múltán is ott lógott, nem mert hozzányúlni senki sem. Valaki karóval ütötte, ezeknek az ütéseknek a hatására olyan fizikai folyamatok játszódtak le a hatalmas tetemen, amelyek egyes emberekben azt a képzetet keltették, hogy még él a szerencsétlen, noha a fején látható lőtt seb nyilvánvalóvá tette, hogy amikor már a házból kivonszolták, nem lehetett benne élet.
– Azt gondolná az ember, hogy a hagyományos erkölcsi rend szerint élő falusi emberek még akkor sem vetemednek kegyeletsértő cselekedetekre, ha a halott a személyes ellenségük. Vajon mi a magyarázata annak a rettenetes népharagnak, amely Sziklai Sándor ellen holtában is megnyilvánult?
– Tartottak tőle az emberek – mondják az egykori szemtanúk. – A puszta jelenléte demoralizálta a községet, a magas fizetése, az előjogai. Benne látták megtestesülni mindazt a hatalmi gőgöt és igazságtalanságot, amelyet az ország 1949 és 1956 között elszenvedett. Az apósát és az anyósát, Kiss Lajost és feleségét kedvelték a budakesziek, pedig állítólag ők is őskommunisták voltak. De ők minden élethelyzetben, mindenkivel szemben emberségesnek mutatkoztak.
Straub János tizenöt évet ült börtönben, mert a lövéseket hallván odafutott a Sziklai-házhoz azon a napfényes októberi délelőttön. Így emlékezik:
– Huszonegy éves voltam. Szeptember 4-én szabadultam, tiltott határátlépési kísérlet miatt zártak börtönbe 1955-ben. A börtönben Király Bélával dolgoztunk együtt, a gyűjtőfogház háta mögött építettük a smasszeroknak a lakásokat, ott trógeroltunk. Október 26-án reggel a két szanatóriumi épület között vágtuk ki a fákat, úttorlaszt akartunk építeni, ott hallottuk meg a lövést, szaladtunk lefelé, s láttuk, hogy szegény Márityval mi történt. Együtt bokszoltunk, fociztunk, szomorú voltam nagyon. Egy darabon segítettem az elszállításában, aztán visszamentem a házhoz. Mire visszaértem, Sziklai testét kihúzták a ház elé. Mindenki betódult, mentem velük én is, akkor láttam Kiss bácsit a konyhában, az ablak alatt. Körülötte alvadt vér, kicsapódott vérsavó. Sajnáltam nagyon, többször is találkoztam vele a Prékóban, így hívták azt a prés- és kovácsoltáru-gyárat a falu határában, amely a környéken sok embernek munkát adott, de többen is azt állították róla, hogy lőszert gyártanak benne. Lajos bácsi talán üzemi bizottsági titkár volt ott. Jó viszonyban voltam Kiss Györgyivel is, együtt jártunk iskolába, sőt 1948 előtt templomba is. Amikor az öreget megláttam a konyha kövezetén, kijöttem a Sziklaiék házából, nem néztem én se jobbra, se balra, azt kerestem, hol lehet beállni nemzetőrnek.
– Ahhoz képest, hogy ujjával sem érintette Sziklai Sándor tetemét, hol életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, hol „csak” tizennyolc évre, végül tizenöt esztendeig fosztották meg a szabadságától. Vajon miért?
– Többrendbéli gyilkossági kísérlet és a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvétel bűntette miatt. Mint a társaimat – válaszolja Straub János. – Összesen hatvanévnyi börtönbüntetést róttak ki a Sziklai-perben azokra, akiket életben hagytak, és nem életfogytiglani szabadságvesztésről szólt az ítéletük. Akiket tanúként szerettünk volna a perben megszólaltatni, nem engedték beidézni. Minek, mondták a rokonoknak, akik megkeresték azokat az ávósokat, akiknek mi, nemzetőrök mentettük meg az életét. A falubeli régi ismerősök ellenünk vallottak. De ők sem a kihallgatások során, csak miután az ügyész ismertette a vádiratot. Gondolom, megfélemlíthették őket.
Folytatjuk
(A film ismertetése a 46. oldalon)
Kapu Tibor
Sokkoló élményéről számolt be Kapu Tibor édesapja
