Magyar sikerágazat vihar előtt

Bár a sport állami irányítása néhány év alatt miniszteriális szintről egy kaleidoszkópszerű új tárca szakállamtitkárságáig süllyedt, hiba lenne állítani, hogy ez a szféra legnagyobb gondja. A 2007-es költségvetési sarokszámok sportra vonatkozó közzététele bizonyára nem ad majd okot örömre, miközben szakemberek szerint a hazai gazdaság megszorítások miatti hanyatlása a sportfinanszírozásra is alaposan kihat. A sikerágazat egyre rosszabb helyzetbe kerül, a kiút pedig alapvető intézményi, valamint szemléletváltozáson keresztül hosszú és bizonytalan – ez lehet a summázat.

Földrajzi szempontból semmi nem változott az állami sportirányításban: Elbert Gábor, az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium (ÖTM) sportért felelős szakállamtitkára abban a Hold utcai épületben dolgozik, mint elődei. Ám más szempontból nyilvánvalók a változások, amelyekről az Elbert Gáborral történt beszélgetés, valamint októberi konferencia (Üzlet a sportért, sport az üzletért) alapján próbálunk meg képet adni.
A szakállamtitkár felvázolta a megváltozott kormányzati struktúrát és filozófiát. Elmondása szerint a sport sem az önkormányzati törvényben, sem a területfejlesztés kapcsán nem szerepel kötelezően támogatandó tételként, de egyértelmű a kapcsolódása például az ide tartozó turizmushoz. Ezt az ágazatot is egy szakállamtitkár irányítja az ÖTM-en belül, a két terület kapcsolatát kiemelt feladatként kezelik a tárcánál. Elbert Gábor szerint eddig a magyarországi világversenyek rendezése kapcsán zömmel csak sportszakmai szempontok merültek fel, pedig nem ártana figyelni mondjuk arra is, hogy mennyi vendégéjszakát vonz az adott esemény.
Már egy példából látszik, hogy a sportnak érdemes „közösködnie”, pusztán azért is, mert az Európai Unióban a sportot a tagországok belügyének tekintik, a szakállamtitkári megfogalmazás szerint az EU-ban nem hívó szó, ellentétben például az egészségneveléssel. „A sport nem cél, hanem eszköz” – szögezte le a sportvezető szájából elég riasztóan ható mondatot Elbert, kiemelve, hogy a sport nevelési és kulturális funkciói, összetartó ereje nélkülözhetetlen a társadalom számára. Ezért természetesen áldozni is kell, a tendenciák szerint viszont egyre kevesebbet. A sport állami finanszírozása három területen valósul meg: iskolai testnevelés és diáksport; szabadidős sport (mindenki sportja); versenysport és utánpótlás-nevelés. Az átfedések egyértelműek, de az is, hogy a szabadidős sportban a leginkább számottevő a civil hozzájárulás (a teljes összeg körülbelül kétharmada), míg az állam a másik két területen vállalja a nagyobb terheket. A diáksport kapcsán a szakállamtitkár úgy véli, nem reális a mindennapos testnevelési óra gondolata, de szerényebb tervvel be lehet kopogtatni az oktatási miniszterhez. Szerinte a sport az iskolák „extrája” lehet. A versenysportban egyre csökken az állami szerepvállalás, a hazai rendezésű világesemények támogatása nagyjából stagnál (2003: 311 millió, 2004: 407 millió, 2005: 392 millió, 2006: 436 millió). Ezzel kapcsolatban Elbert olyan koncepciót ígér, ahol a támogatás elvesztené esetlegességét, s célul tűzte ki, hogy minden évnek meglegyen a maga húzóeseménye. A „nagy falatokról”, a 2012-es labdarúgó Eb-, valamint a 2016-os (vagy későbbi) olimpiarendezésről diplomatikusan nyilatkozott: „Nincs ember a magyar sportban, aki ne álmodna erről.”
A finanszírozás nehézségeiről szólva kijelentette, nem magyar sajátosság az utánpótlásműhelyek sanyarú sora, ám – főképpen az egyéni sportágakban – Deutsch Tamás minisztersége óta jól működik a központi utánpótlás-nevelés a Nemzeti Utánpótlás-nevelési Intézeten keresztül. „Nem várhatjuk el az államtól, hogy olyan kivételt tegyen, ahol a bevétele csökken” – reagált azokra az évek óta felhangzó (s)óhajokra, amelyek szerint adókedvezményt kellene kapniuk a sportot támogató vállalkozásoknak. A szerencsejátékokból származó, szintén régóta emlegetett esetleges forrásról szólva úgy gondolja, a központi és a sportfogadásokból adódó támogatás együttes alkalmazása ritka megoldás. Magyarán belátható időn belül pluszforrások nem „bugyognak fel” a sport számára az egyébként is megszorításokkal sújtott magyar gazdaságban. Olyan lehetőségek maradnak, mint például a sportcsekk (az üdülési csekk analógiájára), az európai pályázati lehetőségek és a más tárcákkal való együttműködés. Nem sok, és akkor még nem ismerjük a 2007-es költségvetési irányszámokat – már megszorításokkal –, bár Elbert szerint a megkezdett beruházási programok (stadionrekonstrukció, tormatermek és tanuszodák építése) folytatódnak.
Az állami sportirányítás intézményrendszerének átalakítása, egyszerűsítése első ránézésre pozitív irányba hathat. Jelenleg öt köztestület, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB), a Nemzeti Sportszövetség, a Magyar Paralimpiai Bizottság, a Nemzeti Szabadidősport Szövetség és a Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége, valamint a nem köztestületként működő, de a törvényben említett Sportegyesületek Országos Szövetsége (SOSZ) jelentik a szférát irányító civil szervezeteket. Elbert Gábor szerint eddig az „oszd meg és uralkodj!” elve alapján állt hozzájuk az állami irányítás, de a hatékony sportlobbihoz egyszerűbb struktúra szükséges. „Az a kérdés, egy vagy két köztestület működjön” – fogalmazott, minden jelenlegi köztestület elnökségi ülésére ellátogatott, és vázolta elképzeléseit.
A jelek szerint a MOB-ot nem lehet megkerülni, hiszen egyedüliként képviselheti a magyar olimpiai mozgalmat a NOB-nál, az a kérdés, mennyire szűkül a szerepe. Kamuti Jenő, a MOB főtitkára mindenesetre több európai példa átvételét elfogadhatónak tartja. Mint érdeklődésünkre elmondta: egy nemzetközi konferencián legutóbb az új német rendszert ismerhette meg behatóbban, amit különösebb kapkodás nélkül, tízéves előkészítő munka alatt alakítottak ki.
Vélhetőleg a Nemzeti Sportszövetség (ahol Elbert Gábor öt évig főtitkárként tevékenykedett) sem lesz kárvallottja a hazai intézményi változásoknak; jelzésértékű, hogy e szervezet hívta össze nemrég a többi köztestület, valamint a SOSZ, a Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség és a Magyar Diáksportszövetség vezetőit munkamegbeszélésre. Itt a felek egyetértettek abban, hogy a MOB mellett a sport egészét lefedő ernyőszervezetet kell működtetni civil irányítóként. A részletekről nem állapodtak meg, pedig ezekben rejlik a lényeg, a szakállamtitkár szerint mindenesetre a politikának nincs, de a politikusoknak lehet helyük itt. A közelmúltbeli torzsalkodások alapján ez a gondolat nem túl reális, s bár a Schmitt Pál Fidesz-alelnök irányította MOB helye biztosnak tűnik, nehéz lesz meggyőzni a kormánypárti vezetésű SOSZ-t (amelynek elnöke Mesterházy Attila államtitkár, az MSZP parlamenti frakcióvezető-helyettese), hogy önként vonuljon a háttérbe.
A kormány tavasszal elfogadta a régóta emlegetett Nemzeti sportstratégiát, amely ősszel a parlament elé kerül. „Nem szabadna politikai kérdésként kezelni, az értékek mentén konszenzusra kell jutni” – fogalmazott Elbert. Egyelőre tehát maradnak a vágyak. „A sportoló nemzet” – e mondat hivatott kifejezni, hogy nálunk mindenki mozog vagy drukkol a lelátón. Jelenleg a lakosság 10 százaléka sportol rendszeresen, ha ez 15-re emelkedne, az egymilliárd forintos megtakarítást eredményezne a táppénzkiadások terén. Elbert úgy gondolja, ez is hatalmas eredmény lenne, olimpiai éremhez mérhető. Ehhez szerinte alapvetően szemléletváltozásra lenne szükség – szerintünk pénzre is. Mindkettő hiánycikk manapság.