Az ideológiai diktátum mellett a szüntelen területi expanzióra épített sztálini birodalom az 1950-es évek közepére számos vonatkozásban eljutott lehetőségei végső határához. Nem utolsósorban gazdaságilag. A piaci törvényeket többnyire figyelmen kívül hagyó szovjet népgazdaság továbbra is a stratégiai ágazatokat, a nehéz- és a hadiipart helyezte előtérbe. A kelet-európai népi demokráciák elé mintául állított modell azonban évről évre mélyülő válságokat generált. Egyre szembetűnőbb lett a rendszer válsága az 1950-es évek első felében véres felkelések színhelyévé váló szovjet koncentrációs táborokban is.
Máig keveset tudunk a második világháború utáni Szovjetunió és az úgynevezett „népi demokráciák” történetének fontos fejezetét alkotó, mindenhol kegyetlenül felszámolt titkos politikai szervezkedésekről, sztrájkokról, zendülésekről, amelyek még Sztálin életében, közvetlenül a második világháborút követően kezdődtek a „szocialista tábor” számos településén. Korábban, így az 1937–39-es „nagy terror” időszakában az ellenzéki politikai pártokhoz tartozó foglyok vagy „trockisták” olykor sztrájkkal tiltakoztak a fokozódó terror ellen, számolva azzal, hogy a hatóságok tömeges kivégzésekkel válaszolnak. Ám 1945 után százezres nagyságrendben kerültek szögesdrót mögé katonaviselt, fegyverforgatáshoz értő politikai foglyok. A táborparancsnokok úgy próbálták kezelni az egyre súlyosbodó problémát, hogy korrumpálták a köztörvényes bűnözők egy részét, akik szabadon verhették, zsarolhatták, megalázhatták, sőt meg is ölhették a politikai foglyokat, a „nép ellenségeit”. Ez fogolyfelkelésekhez vezetett.
Az első nagyobb szabású fegyveres lázadás elbukott ugyan (1942, uszty-uszai felkelés), később azonban újabb és újabb illegális ellenálló csoportok alakultak a gulág táboraiban és a száműzött-telepeken. Sztálin uralma végén a lázadások száma megsokszorozódott, rendszeressé vált, hogy a szögesdróton kívülről érkező karhatalom és a lágerőrség csak katonai erő segítségével tudta leverni a felkelést. A Peszcsanij településen kitört lázadás során válogatott katonai alakulatokat vetettek be a foglyok ellen, az igarkai vasútvonal mentén pedig csak mustárgáz lövegekkel sikerült megállítani a szabályos hadrendbe állított lázadó lágerlakókat. A szovjet korszak történetének e mindmáig alig ismert, tragikus fejezete egyéb tanulságai mellett cáfolja a sztálini típusú államszocialista rendszer stabilitásáról keletkezett és mesterségesen mindmáig életben tartott legendáriumot is.
A Szovjetunió szinte egész területén végigvonuló munkamegtagadások, „vadsztrájkok”, esetenként pedig a külvilág előtt szigorúan titkolt lázadások a hatóságok szemében egy félelmetes polgárháború előképei voltak. A közelmúltban napvilágra került titkos dokumentumok szerint az ötvenes évek vezetése ezért az enyhülést választotta, például amnesztiát hirdetett, majd a lágerek kapuinak fokozatos megnyitása mellett döntött. Ezek a változások lassan véget vetettek a birodalom nyugati régiójában dúló polgárháborúnak, mely a megszállt egykori balti demokráciákban és Nyugat-Ukrajnában indult az idegen szovjet uralom ellen. Korábban ugyanis ezeken a területeken megtorlás megtorlást követett. A legtragikusabban Ukrajna sorsa alakult. A hatalmas köztársaságot igencsak megviselték az 1917 és 1922 között végighömpölygő polgárháborús pusztítások, a kolhozosítás éveiben a Moszkva által mesterségesen gerjesztett, hétmillió ember életét követelő éhínség, valamint a harmincas évek terrorhulláma.
Látványos engedményeket kellett felmutatnia a Kremlnek az ötvenese évek közepén a fegyveres felkelések, a passzív rezisztencia, a nemzeti függetlenségi küzdelmek letörése, a veszélyesen megnövekedett külső gyarmatbirodalom féken tartása végett. Csakhogy erre alkalmatlannak bizonyult a még Sztálinhoz hű vezetés. A reformokat azoknak kellett volna meghirdetniük és végrehajtaniuk, akik az államszocializmus sztálini modelljének megvalósítói voltak. Ráadásul megindult a harc Sztálin hatalmának utódlásáért. Különös, olykor igen rövid életű szövetségek jöttek létre a diktátor korábbi bizalmas munkatársaiból, így az erőviszonyok sokáig cseppfolyósak, változékonyak voltak, végső soron pedig ingatagok maradtak. Eleinte úgy látszott, hogy a félelmetes Lavrentyij Berija támogatásával Georgij Malenkov szerzi meg a pártvezetés és a kormány legfőbb jogosítványait, vagyis megőrzi Sztálin mindkét tisztségét. Mindkettejük deklarált célja az volt, hogy új, szilárd pályára helyezzék a szovjet rendszer döcögő szerelvényét, ehhez némileg el akartak távolodni az elhunyt „gazda” személyi kultuszától. Malenkov, az okos, bár nem túl markáns politikus azonban alig néhány nappal Sztálin temetése után, máig tisztázatlan okokból, máris súlyos vereséget szenvedett, és le kellett mondania a pártapparátus közvetlen irányításáról. Riválisai – főleg a régi sztálini vezetés dogmatikus veteránjai, azaz Vjacseszlav Molotov, Lazar Kaganovics, Kliment Vorosilov – közösen léptek fel Malenkov ellen, aki a „vidékről jött atyafi” szerepében tetszelgő Nyikita Hruscsovban, régi barátjában keresett szövetségest. Hruscsov képzetlensége, tanulatlansága ellenére kitűnően értett az apparátusi intrikákhoz, a „hatalom technológiájához”. Ugyancsak Sztálin örökébe szeretett volna lépni Vjacseszlav Molotov, csakhogy ehhez szövetségesekre lett volna szüksége. A naponta változó belső erőviszonyok közepette pedig az általa gyűlölt Berija egyre erősebbnek látszott.
Ezek hatására az ötvenes évek közepén a kelet-európai vazallusállamokban a legitimitásukat egy idegen állam vezetésétől elnyert politikusok között is kezdetét vette a hatalmi harc. Még Sztálin temetésén megbetegedett és hamarosan meghalt Csehszlovákia vezetője, Klement Gottwald, akinek jogkörét moszkvai parancsra elosztották Antonín Novotny és Antonín Zápotocky között. A két politikus reformokat ígért, de már 1953 nyarán bevetették a karhatalmat a hazájukban kitört sztrájkok és zavargások leverésére, és folytatódtak a csehszlovákiai koncepciós perek, kivégzések is. Romániában Gheorghiu-Dej, megtartva a kormányfői tisztséget, megelőzendő a moszkvai verdiktet, önként átadta a párt vezetését Gheorghe Apostolnak, hű szövetségesének. A hatalmi küzdelem jegyében itt is folytatódtak a leszámolások. A viszonylag modern Lengyelországban Sztálin halála után fokozatosan gyengült a „moszkovita” irányvonal. Robbanásveszélyes helyzet alakult ki az országban 1955 nyarára, a pártvezetés képtelen volt kezelni a kialakult válságot. Boleslaw Bierut, a „lengyel Rákosi” hirtelen meghalt, utódja az ötvenes évek közepén reformernek vélt, ezért csak nemrég szabadlábra helyezett Wladyslaw Gomulka lett. Magyarországon sokban hasonló stációk vezettek az 1956 októberében kitört forradalomhoz. Rákosi Mátyás kényszerű kiszorulása a kormány éléről, az új miniszterelnök, Nagy Imre nevével fémjelzett „új szakasz” politikája, az erőszakszervezetek által egyre nehezebben visszaszorított elégedetlenség, a korábban „bűnösnek” minősített nemzeti érzelmek felerősödése – mind-mind a robbanás felé vezetett.
Leginkább Kelet-Németország sorsát determinálták a legerőteljesebben a szovjet belpolitikai csatározások 1953 és 1956 között. A bűnbaknak tekintett berlini vezetés, élén Walter Ulbrichttal, a bukás szélére került. Már ki is szemelték a Kremlben az utódját Wilhelm Zeisser, a politikai rendőrség vezetője személyében, aki közel állt Berijához. Azonban Ulbricht az 1953. júniusi berlini felkelés után a Moszkvában felgyorsult változásoknak köszönhetően megőrizhette a hatalmát. Időközben ugyanis Sztálin utódai leszámoltak Berijával. A sztálini múlttal tulajdon túlélése érdekében látványosan szakítani igyekvő főhóhért és klientúráját 1953 júniusában Malenkov, Molotov és Hruscsov félresöpörte az útból. Letartóztatták és 1953 decemberében kivégezték.
Ennek a néhány hónapnak a történetét mindmáig nem írták meg minden részletében, főleg az ekkoriban elterjedt „telefonjog” miatt: aki tehette, lehetőleg szóban, telefonon adta ki utasításait. Azt biztosan tudjuk a Berija elleni összeesküvésről, hogy mi váltotta ki. A politikus túlságosan siettette a változásokat. Hozzáfogott a „személyi kultusz”, a sztálini államszocializmus ideológiai bástyáinak lebontásához, ami túlságosan sok volt társainak, az „őskövületeknek”. Sok kérdés azonban tisztázatlan, például hogy mikor kötött szövetséget Hruscsov és Malenkov Berija ellen.
Közelebb kerülhetünk az ügy hátteréhez a kortársak hang- és videofelvételen rögzített tanúvallomásainak segítségével. Ezek alapján egyértelműnek látszik, hogy eleinte Malenkov lépett fel kezdeményezőként Berija félreállításának programjával. Később csatlakozott hozzá Hruscsov, de Berija kivégzésének, a „nép ellenségévé” nyilvánításának ötlete Molotovtól származik. Azonban még sok kérdés tisztázatlan a korszakkal kapcsolatban.
Az utóbbi időben nyilvánosságra került levéltári források kétségtelenné teszik, hogy a közös ellenség letartóztatása után Malenkov és Hruscsov rövid „politikai mézeshetei” következtek. Megerősödött a helyzetük 1953 júliusában, miután visszatértek Sztálin magasztalásához. A két politikus ekkor közösen visszaverte az „ókonzervatív sztálinisták” lázadását, majd lassan elkezdték a lakosság megnyugtatására szolgáló reformok bevezetését. Ezen a ponton azonban útjaik fokozatosan szétváltak. Malenkov a kolhozparasztoknak akart nagy háztáji gazdaságot juttatni, ezzel párhuzamosan pedig a könnyűipar fejlesztésével indult volna el a gazdasági reformok útján, Hruscsov ellenben az extenzív földművelés mellett kötelezte el magát, és a hadiipar korszerűtlen ágazatainak leépítésével akart megoldást találni az ország gondjaira. Hruscsov a vitában furcsa módon éppen a dogmatikus Molotovban talált szövetségesre. Végül a központi pártapparátus szintén Hruscsov mellett sorakozott fel. A társainál nagyobb mértékű, átfogóbb gazdasági reformokra készülő kormányfő, Malenkov helyzete néhány hónap alatt drámaian megrendült. Hivatalosan 1955 elején váltották le. Nem sokkal később Molotov lett kegyvesztett. A belharc közepette jelentősen megnövekedett a szovjet marsalli és tábornoki kar – köztük a magyar forradalom eltiprásában kulcsszerepet játszó Georgij Zsukov és Ivan Konyev – befolyása. A szovjet hadsereg tankjai nemcsak az 1953-as keletnémet lázadás és az 1956-os magyar forradalom sorsát döntötték el, de Moszkvát is körülvették 1953 júniusában, Berija elmozdításának óráiban éppúgy, mint 1957 júliusában, Hruscsov és az ellene fellázadt sztálinista „őskövületek” konfrontációja alatt.
Ugyanakkor a személyközi iszapbirkózássá csökevényesedő változásokba eleve bele volt kódolva a visszarendeződés. Ezt jól jellemzi Hruscsov titkos beszéde az SZKP XX. tanácskozásán (1956. február 25-én), ahol a vezető elítélte Sztálin bűneinek egy részét, így az ilyen leleplezéstől rettegő vezetőtársaival folytatott, késhegyre menő küzdelemben játszotta ki a döntő kártyát. A híres-nevezetes „titkos beszéd” mégis erjesztő hatásúvá vált Kelet-Európa országaiban.
A kelet-európai reformfolyamatok és a nagyrészt szovjet nyomásra azokat megakasztó visszarendeződés hatására Kelet-Európa országaiban az ötvenes évek közepén gejzírként tört felszínre a tiltakozás a szovjet tanácsadók és a helyi kreatúráik által életben tartott idegen rendszer ellen. Az európai kommunista mozgalom, bomlását megakadályozandó, Párizs és Róma székhellyel két – Moszkva által „távirányított” – regionális központot akart létrehozni az évek óta vegetáló, végül meg is szüntetett, a Jugoszláviával való konfliktusban hírhedtté vált tájékoztató iroda, a Kominform helyett.
Csakhogy a történelem közbeszólt: eredeti formában végül is nem sikerült a „békés visszarendeződés”, amelynek eredményeképpen a Kreml urai helyi vazallusaik segítségével vissza akarták szerezni biztos pozícióikat Kelet-Európában, és az újabb expanzió reményében átcsoportosítani erőiket az olajban gazdag Közel-Keletre, valamint a távoli Ázsia térségébe. Előbb a lengyel lakosság ellenállása, majd a magyar forradalom végzetes repedést okozott a sztálini államszocializmus átfestett, valamennyire kicsinosított építményének falán. Még ma sem tudunk mindent erről a folyamatról. A tengernyi forráspublikáció, alapos kiadványok százai mellett éppen azok a dokumentumok hiányoznak, amelyek segítségével hitelt érdemlően megállapíthatnánk, hogy eredetileg milyen elképzelések voltak Moszkvában a kelet-európai – főleg a magyarországi – rendcsinálásról. Az azonban mai tudásunk szerint is világos, hogy a magyar nemzet ellenállása nyomán a még sokáig halódó államszocialista rendszer már soha nem nyerte vissza eredeti erejét és igazi, diktatórikus lényegét.
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
