Nyelvek pusztulása

Az UNESCO prognózisa szerint e század végéig 4500–5500 nyelv fog kihalni. Évente átlagosan negyvenhét nyelv tűnik el – hetenként majdnem egy. A folyamat gyorsul. Van még a földön hat-hétezer nyelv. Ugyanakkor az előrejelzések azt mutatják, hogy a XXI. században biztosított jövőjük csak azoknak a nyelveknek van, amelyeket a komputerekben és a hordozható telefonok üzenetküldő rendszerében használnak. Más, pesszimistább becslések szerint kétszáz éven belül csak harminc-negyven nyelv fog bizonyosan fennmaradni.
Harminc-negyven nyelv a jelenleg beszélt hat-hétezerből!
A nyelvek mindegyike az evolúció megismételhetetlen mesterműve – csodája. Egy kiveszett nyelvet talán Isten se tud még egyszer megteremteni. E nyelvek legtöbbje még fejlődése és a saját lehetőségei kezdetén jár. Ahol a magyar volt a Halotti beszéd idején. S lám: azóta milyen csodás fejlődést tett meg nyelvünk Weöres Sándorig. S vajon még mi minden telik ki belőle…?
Tehát nem lehetünk elég odaadó figyelemmel a jelenleg még „primitív” szinten álló nyelvek iránt sem. Ki tudja, hogy rendszerükben egy jövendő, új világkép értésének milyen lehetőségét hordozzák?! Vagy eleddig milyen meg nem élt lehetőségét az érzelmeknek, a szerelemnek…
Félelmetes a nyelvek kihalásának statisztikája. Nagyjából hasonlítható a természet biogazdagságának pusztulásához. Bizonyára közös okai is vannak e párhuzamos pusztulásnak. Ám ma, amikor a növény- és állatfajok eltűnése kezdi szíven ütni az embereket – állítólag már egyes politikusokat is –, és egyre többen vannak, akik felemelik szavukat a bálnákért, a gorillákért, az oly kedves pandákért, a kihaló nyelvek után a varjú se károg.
A XX. század szégyene volt, és a XXI. század szégyene lesz ez az általános közöny. Ha van olyan hivatás a világon, amelynek természetéből következik az anyanyelv védelme – és minden anyanyelv védelme! –, az egyes-egyedül az írói hivatás.
Menjünk vissza a PEN Klub gondolatának születése pillanatához. Az első világháború után, nyolcvan éve fogamzott és valósult meg először a világ íróinak összefogása, amelybe a magyar írók is hamar bekapcsolódtak. Ez az összefogás abból a sokkból született, amelyet a történelem addigi legnagyobb tömegmészárlása után kellett érezniük a túlélőknek.
Maradandó lett a szervezet, amelyet az írók létrehoztak – a PEN itt van: a népszövetség meg ugye milyen hamar odalett?
És ennél is maradandóbbak a gondolatok, amelyeket Európa hiteles szavú írói akkor megfogalmaztak. Idézzük fel például Ady legutolsó versét: Üdvözlet a győzőnek. Vagy Babits hatalmas verskompozícióját: Húsvét előtt. De nemcsak a magunkfajta, „vertnek született, nem verőnek” népekből fakadt fel a szenvedéssel az igazság. Az abszolút győztes francia nemzet fia, Paul Valéry így kezdi Variétés című tanulmánysorozatát 1919-ben: „Or, nous civilisations, nous savons, maintenant que nous sommes mortelles.” („Nos, mi civilizációk mostantól tudjuk, hogy halandók vagyunk.”)
A Gloire mámorában született ez a kétségbeejtő látomás. Mindjárt ez után Paul Valéry már az Atlantiszként eltűnt civilizációkról ír, amelyek büszke gályaként buktak le a tenger fenekére, görög drámák, latin költők dús rakományával. És hamarosan ott lesz mellettük a tenger fenekén a francia kultúra rakománya is, meg az angolé, Baudelaire-rel, Shelleyvel – szétázva.
A nyelvek jelenlegi erózióját okozhatja egyfelől a nemzetállamoknak megtűrt, előre megbocsátott intoleranciája saját kisebbségeik nyelve és kultúrája iránt – és lehet másik oka: a valamely ősi nyelvet és kultúrát hordozó népcsoport elleni xenofóbia, a zsigeri genocíd indulat.
Az egyiknek közkeletű gyakorlata, hogy bezárják a kisebbségi nyelven tanító iskolákat. Legalábbis az egyetemet, hiszen ha az nincs, sorra leépülnek alatta a középiskolák, az elemik, az óvodák…
A másik fajta nyelvpusztulásnak a jelképe volt a szeszgyár az indiánok számára, és ma az olajkút, amely megjelenik az őslakosok legelőin, vadászterületein.
A sors úgy akarta, hogy a magyar költőket és írókat csapásaival és fenyegetéseivel fogékonnyá tegye a nyelvek és a nyelvükben élő nemzetek kipusztulására.
Azt hiszem, elég, ha Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Képes Géza, Weöres Sándor nevét említem, akik – más nagyszerű társakkal – odaadó vezetői és nemegyszer nemzetközi fórumokon képviselői voltak a magyar PEN-nek.
Személyesen is ismerhettem őket, ezért tanúsíthatom, hogy finnugor rokonaink sorsa éppen úgy szívügyük volt, mint a szomszéd országokban vészesen fogyatkozó magyar nyelvterületeké. És mellette minden még prosperáló vagy már veszendő nép sorsa. Hogy is mondta Kosztolányi? – ezt is a PEN alakulása idején: „Mind édes-enyémek a népek e földön / Kitágul a szívem, beleférnek együtt…”