Öblíteni kell

Újra az érdeklődés középpontjába került a sakkozás azáltal, hogy a múlt hét végén kitört a botrány a kalmük fővárosban, Elisztában zajló, Vlagyimir Kramnyik és Veszelin Topalov közötti címegyesítő világbajnoki páros mérkőzésen a negyedik parti után. Topalov azért bírálta Kramnyikot, mert a partik alatt feltűnően sűrűn – állítólag ötvenszer – ment ki a mellékhelyiségbe, mire ellenfele tiltakozásul nem ült le az ötödik játszmához. Azóta a nagymesterek újra saját vécét használhatnak, folytatódott a párharc. Egy hét múlva megkoronázzák az új királyt, a presztízsveszteség mégis óriási.
A lélektani hadviselés nélkülözhetetlen kelléke a szellem sportágának. Előbb egy jópofa történet: Mihail Tallal, a sakkozás nyolcadik világbajnokával szemben a hatvanas években sokan csak fekete napszemüvegben ültek le az asztalhoz, mondván, a rigai varázsló szemükbe nézve kiolvassa a gondolataikat. Bobby Fischer, ha nem tetszett neki a világítás, a figurák faragása, vagy éppen zsúfoltnak tartotta a versenytermet, alacsonynak a honoráriumot, mérlegelés nélkül összecsomagolt. Még a Szpasszkij elleni – egyébként 12,5:8,5-re megnyert – világbajnoki döntőre is késve érkezett meg, s került emiatt játék nélkül 1:0-s hátrányba. (Azóta a mostani botrányig nem volt példa arra, hogy valaki játék nélkül veszítsen világbajnoki címmérkőzésen.) Viktor Korcsnoj története egyenesen hajmeresztő: 2003-ban a vele készített interjúban árulta el nekem, annak köszönheti az életét, hogy 1978-ban nem tudta legyőzni Anatolij Karpovot, s végül 6:5-re elbukott. Meggyőződéssel állította, hogy a KGB végig a nyomában volt, s ha történetesen megnyeri az utolsó játszmát, végeznek vele. Karpov, a szovjet kommunista rezsim kirakatembere Kaszparovval szemben is élvezhetett előnyt, hiszen kettejük első párharcát 5:3-as vezetésénél, a 48. parti után félbeszakították. Ehhez három megjegyzés: 1. akkoriban a döntetleneket nem számolták, 2. Karpov nagyon gyorsan 5:0-s vezetésre tett szert, Kaszparov onnan kapaszkodott fel, 3. a Kramnyik–Topalov párviadal összesen 12 játszmából állt, Kaszparov és Karpov csak az első összekapaszkodásra 48-at váltott egymással, amit még további négy páros meccs követett, mire Kaszparov elfoglalhatta a trónust! De itthonról is felidézhetünk egy furcsa esetet. Portisch Lajos 1996-ban azért lépett vissza két forduló után a szuperbajnokságtól, mert a Hilton Szálloda különtermébe felszűrődött a cigányzene.
De vissza a mostani skandalumhoz. Miért ne mehetne ki valaki egy játszma alatt ötvenszer a mosdóba, ha a szabály nem tiltja? Másrészt: tagadhatatlanul gyanús, ha valaki minden lépés után a vécébe siet, amely egyébként nincs bekamerázva.
Lékó Péter is megerősítette: Garri Kaszparov kézfogásában, tekintetében, ahogy leül az asztalhoz, van valami különös. Aki ezt képtelen semlegesíteni magában, szorongva kezdi el a játszmát, s menthetetlenül vesztésre van ítélve. Nagy páros mérkőzéseken ezért kerüli egymás tekintetét a két fél, és áll fel egyikük olyan gyakran az asztaltól. Azt se higygyük, hogy ez elvesztegetett idő. Vakon, a táblát nélkülözve mesterjelölti szinten sem ügy a gondolkozás, egy röpke séta, arcmosás pedig még segíthet is, ilyenkor a sakkozó „összetöri” a számításait, s újrakezdve könnyebben észrevesz egy addig elnézett változatot.
A legfontosabb kérdésre azonban még nem válaszoltunk: elképzelhető-e, hogy Vlagyimir Kramnyik csalt? Valóban azért járt a mosdóba, hogy nem megengedett segítséget vegyen igénybe? A választ ketté kell bontani: technikailag igen, emberileg nem.
Jelentősen átalakította a sakkozást is a számítástechnikai robbanás. Húsz évvel ezelőtt a nagymesterek hatalmas bőröndökkel jártak versenyről versenyre, ezekben saját könyvtárukat, jegyzeteiket cipelték. Wolfgang Uhlmann-nak, az egykori NDK első számú játékosának füzetei elkallódtak az egyik reptéren. A francia védelem „professzoraként” tisztelt játékos évekre kiesett az elitből.
A sakkozók ma már számítógépekben tárolják elemzéseiket, s elegendő egy nagy teljesítményű hordozható masinát magukkal vinniük a tornákra. Különféle elemzőprogramok is segítik a felkészülést, sőt a legismertebb programnak, a Fritznek már van mobiltelefonra telepíthető változata is. Nem véletlen, hogy 2003 óta a fontosabb viadalokon tilos a mobil használata. Szegény Ruszlan Ponomarjov, a FIDE-világkupa (másként kieséses vb) 2004. évi győztese teremtett precedenst, ugyanis a 2003-as Európa-bajnokságon megcsörrent a készüléke, s abban a pillanatban vesztesnek nyilvánították. Pedig csak elfelejtette kikapcsolni a telefont, s az egyik ismerőse köszöntötte a születésnapja alkalmából. Alacsonyabb rangú versenyeken viszont már többen buktak le azzal, hogy a mellékhelyiségben nyomkodtak mobilt vagy kisméretű notebookot. De ha valaki áldoz a csalásra, akkor elegendő egy mikroport és egy szintén miniatűr adóvevő, s már érkezhetnek is a tanácsok…
Vlagyimir Kramnyikról senki sem feltételez hasonlót. Akik közelebbről ismerik, egybehangzóan állítják, talpig úriember, a nagy elődöket, Botvinnikot, Szmiszlovot, Talt idézve finom művészlélek, véletlenül sem folyamodna ilyen eszközhöz. Ha valakit, hát ellenfelét, Veszelin Topalovot inkább igyekeztek hírbe hozni. S nem is akárki, hanem a nagy Garri Kaszparov. Az orosz exvilágbajnok a páros meccs alatt a Wall Street Journal sakkrovatát írja, egy helyütt a következőképpen: „A tragédia különös iróniája, hogy az elmúlt másfél évben Topalov maga volt célpontja olyan hangoknak, miszerint játék közben csal, számítógépet használ. Nem találtak bizonyítékot erre, de visszavonulásom óta néhányan felhívták a figyelmemet kísérőinek furcsa viselkedésére s Topalov váratlan előretörésére.” Ne felejtsük el, valójában nem Kramnyik, aki páros mérkőzésen legyőzte, hanem Topalov vonultatta vissza Kaszparovot azzal, hogy több szuperversenyen is megelőzte, egy éve pedig maga Kaszparov méltatta a friss világbajnok Topalovot célratörő, bátor játékáért.
Kaszparovból itt tehát inkább a sértett hiúság szólt, mégis érdemes odafigyelni rá: „Napjainkban botrányra van szükség ahhoz, hogy az intellektuális sport megjelenjen a hírek között. […] A Kramnyik–Topalov páros mérkőzés első négy partija kevés figyelmet kapott a nemzetközi sajtóban. Minden megváltozott, amikor a bolgár arra panaszkodott, hogy Kramnyik túlzottan is gyakran látogatja a mellékhelyiséget, magatartását gyanúsnak nevezte, és a mérkőzés félbeszakítását helyezte kilátásba.” Hát persze. Botránnyal, pletykával, a Putyin elnökkel tárgyalásait megszakító FIDE-elöljáróval, a zsűri feloszlatásával, fenyegetésekkel, ultimátumokkal sokkal szaftosabb, eladhatóbb a sztori, mint egy művészien megkomponált kombinációval.
A vécéügy tehát használt a sakknak? Legfeljebb azoknak, akik a sakkból, nem pedig benne élnek. Ennek alapján a menedzserek felelőssége sokkal nagyobb, mint a játékosoké. Ők tárgyalnak a honoráriumról, a feltételekről, ők fogalmazzák meg és nyújtják be a kifogásokat a minél nagyobb pillanatnyi előny reményében, a haszon érdekében.
Hosszú távon azonban a sakknak is árt, hogy túlzottan elanyagiasodott. Bobby Fischer még jogos követeléseket fogalmazott meg, amikor több pénzt akart kicsikarni, ám éppen Kaszparovnak köszönhetően az egekbe szöktek a honoráriumok; 2000-ben a Kaszparov–Kramnyik találkozó díjalapja meghaladta a kétmillió dollárt. Ebből persze közvetve valamennyi játékos hasznot húzott, ám a sakkvilág egységének megbontása egyértelműen a nagy Garri számlájára írható: 1993-ban ő hagyta el a FIDE-t, s alapított új szervezetet, amelyet azonban nem tudott erkölcsösen irányítani. Az említett 2000. évi meccset megrendezni sem lett volna szabad, mert a Kramnyikot az elődöntőben legyőző Shirov volt a hivatalos kihívó. Csakhogy őt nem lehetett eladni a szponzoroknak.
A sakkvilág óriási érdeklődéssel várta a Kramnyik–Topalov mérkőzést, ám a történtek után kijelenthetjük, Elisztában bármi lehet a végeredmény, kell még néhány év ahhoz, hogy a sakkozás kilábaljon morális válságából. Egyelőre inkább a pénz, mint a szellem legszebb játéka. Vagy még inkább: játékszere.
Öblíteni kell. A vécébotrány után ez különösen fontos feladat.