Quo vadis, Europa?

Korunk fejlődéstendenciáiból kevésbé következtethetünk valószínűségi alapon a jövőre. A korábbitól eltérően nincs kitüntetett valószínűségi értékkel bíró jövőváltozat sem, hanem sok, többé-kevésbé azonos valószínűséggel bíró jövőváltozatot tárhatunk fel. Ezek létrejöttében nagy szerepük van a hirtelen és a kis valószínűségű változásoknak, valamint a jövőre vonatkozó várakozásoknak is, amelyekben szintén sok az esetleges elem, a véletlen tényező – írja Jövőkutatás és felelősség című cikkében Nováky Erzsébet. Cikke a Magyar Tudomány című folyóiratban látott napvilágot abból az alkalomból, hogy az MTA immár 167. évfolyamát élő lapja Quo vadis, Europa? főcím alatt az öreg kontinens jövőjét faggató és firtató munkákat adott közre két vendégszerkesztő, Török Ádám és Halmai Péter közreműködésével.
A szerzők számtalan nézőpontból vizsgálják ugyanazt a kérdést. Török Ádám, Palánkai Tibor és Halmai Péter a Lisszaboni stratégia néven ismert állásfoglalás jegyében tekinti át Európa – azon belül pedig külön Magyarország – gazdasági kilátásait, felzárkózási esélyeit. Halmos Tamás az orvos-beteg kapcsolat dilemmáit, Veliky János a Kárpát-medence (és annak különböző és a fejlettség más és más nívóján álló régiói) modernizációjának lehetőségeit vizsgálja, míg egy másik írás arra keresi a választ, valóban olyan félelmetes-e a H5N1-es madárvírus, mint az 1918-as spanyolnátha.
Nagy Attila Az olvasás mint kiváltság? című esszéje A Nagy Könyv-akció ürügyén azt firtatja, milyen a hazai olvasáskultúra. A kérdés első látásra tán nehezen illeszkedik a Quo vadis, Europa? kérdéskörbe, ám a jövő kiművelt emberfők nélkül nehezen képzelhető el. A szerző először is elismerését fejezi ki az olvasásra serkentő kampány előtt, némi malíciával említve az egész akció „amerikanizálódott” jellegét. Ami persze valójában foglalkoztatja, az az, hogy milyen hatása volt az olvasókra a nagy csinnadrattával végigvitt sorozatnak, és vajon változtatott-e azon a szomorú statisztikai tényen, hogy „a mögöttünk lévő négy évtizedben 40-ről 60 százalékra nőtt a könyvet nem olvasók aránya.”
Kirajzolódik a vizsgálódások nyomán a „társadalom egyfajta kulturális kettészakadásának riasztó tendenciája”, ugyanakkor viszont, mint a szerző konstatálja, miközben rohamosan nő a „leszakadók” száma, és vékonyodik a „középréteg”, részben A Nagy Könyv-sorozat hatására némiképp nőtt „a csúcsra kerülők”, az ismét rendszeresen olvasók száma is. Más kérdés, hogy az akció nem feltétlenül a minőségi olvasást, inkább – mint Nagy Attila megjegyzi – a művek zanzásított, a cselekmény fő fonalának ismeretére és ismertetésére korlátozódó tudást állította előtérbe.