Szemvillanásnyi félelem

Naplók kerültek elő fiókok mélyéről, jegyzetek és skiccek, kopott fényképek, soha elő nem hívott negatívok, féltve őrzött filmszalagok. Emlékek és vallomások azokról a napokról. Télen véget ér a játékfilmes versengés, amelynek most a csúcsán vagyunk, s amelynek tétje: a lehető leghitelesebb képet adni 1956-ról. Az objektivitást leginkább megközelítő, oral history filmes dokumentaristák tudják: az elbeszélők olykor másképp élték meg ugyanazt az időszakot, és másképp emlékeznek vissza, ám éppen az a filmművészek dolga, hogy hagyják az ötven évet „működni”, hagyják a felszínre törni a tudatba épült mítoszt is.
A magyar állam a félszáz éves jubileum alkalmával külön keretből támogatta az 1956-os tematikájú filmek gyártását. Úgy tűnik, nyolc-tíz játékfilmet sikerül is befejezni a februári filmszemléig, ez év novemberéig azonban csak a felét tudják bemutatni. Már a sajtókönyvekből is kitetszik: a nagy összefüggések megvilágítása helyett 2006-ban a személyes élmények kerültek előtérbe.
Sólyom László köztársasági elnök 2006 júniusában Poznanban felkereste az egyik útkereszteződést. Két utcatábla mutat ott két irányba: az egyiken Mansfeld Péter, a másikon Romek Strzalkowski neve áll, egy magyar és egy lengyel fiúé, akik – gyermekvértanúként – a kommunista elnyomás szimbólumai lettek. Ötven évvel Sólyom László látogatása előtt, 1956. június 28-án százezres tömeg gyűlt össze azokon az utcákon, s a lengyel államvédelmi hatóság tüzet nyitott a felkelőkre. A legfiatalabb áldozatot, Romek Strzalkowskit egy belügyi tiszt – egy nő – lőtte le. Nem így járt Mansfeld Péter: az éppen csak nagykorúvá lett fiút Budapesten kötél általi halálra ítélték, haláltusája a jegyzőkönyvek szerint tizenhárom percig tartott. Strzalkowski életkorára és Mansfeld utolsó pillanataira utal a 13 év, 13 perc című dokumentumfilm, amelyet a napokban mutattak be az Örökmozgó Filmmúzeumban. A film a lengyel felkelés és a magyar forradalom között von párhuzamot a két fiatal tragédiája által. Megszólalnak a tanúk, a rokonok. Archív felvételeken Strzalkowski édesanyját látjuk, és Mansfeld Péter öccse, László is nyilatkozik a lengyel filmeseknek.
A forgatókönyvírók tudják: a néző a legkönynyebben a gyermekszereplőkkel azonosul, és ez kapóra jön, hiszen a naplókat őrző tanúk a forradalom és szabadságharc idején tizenévesek voltak. Mansfeld Péter tragikus története alkalmas arra, hogy példa lehessen a forradalmat követő megtorlások idejéről. Szilágyi Andor Mansfeld című játékfilmjét néhány héttel a 13 év, 13 perc bemutatása előtt kezdték vetíteni, a főszerepet játszó Fancsikai Péter nevét felkapta a sajtó. Nem véletlenül. Mert bár az időkorlátok és a hangsúlyok miatt a forgatókönyvből keveset tudunk meg a főhősről, Fancsikai Péter játéka minden mesterkéltség és pátosz nélkül adja vissza a kamaszosan makacs köznapi hőst, aki egy idő után már nem is a nagy eszmékért, hanem családos társa és barátai védelméért küzd. Igaz, a Mansfeld című film már a forradalom utáni években játszódik, és csak utal a Széna téri harcokra – a kamasz és a kihallgató tiszt, az édesanya és az Mansfeld-ügyet levezénylő alezredes dialógusain keresztül pontos képet ad a Kádár-kori kihallgatottak és kihallgatók viszonyáról, a totális ellenőrzésről és a hatalom vérlázító közönyéről.
Gyerekszereplőkkel forgatott Erdőss Pál is. Budakeszi srácok című filmje a neves polonista, költő, kultúr- és filmtörténész Kovács István életrajzi regényére, A gyermekkor tündökletére épül. Erdősst saját bevallása szerint azért ragadta meg a könyv, mert arra emlékeztette, amit – kilencévesen – maga is megélt ’56 októberében. Kovács István tizenegy volt ötvenhatban, a Budakeszi srácok – mint arra a címe is utal – a költő szülőfalujának ötvenhatos szerepét dolgozza fel.
Szomjas György A Pál utcai fiúkra utaló, A Nap utcai fiúk című filmjének alapgondolata, hogy bár a kiskorú katona a „legolcsóbb haderő”, az ártatlan gyerekek halála a legmegrázóbb emberi tragédia. A filmszövetség főtitkárának filmje a 2007-es magyar filmszemlére készül el. Az azonos címmel megjelenő Kertész Ákos-regény és Szomjas filmnovellája a Nap utcát védelmező gyerekek világlátását idézi, azt, hogyan lesz a kamasz képzeletében a hős szovjet katonából ellenség, hogyan keveredik össze az ÁVO a Gestapóval és a KGB-vel ott, ahol a grund a forradalom barikádja, és Nyilas Misi halálát nem tüdőgyulladás okozza.
A „film noir” zsánerelemeivel dolgozik Vágvölgyi B. András; Kolorádó Kid munkacímmel forgatott filmje még nincs kész – akár a Mansfeldnek, e műnek a története is a forradalom után kezdődik. Vágvölgyi B. András a névtelen forradalmárnak, a „pesti srácnak” állít emléket; ötletét egy zárkaügynök előkerült jelentései adták, mint Vágvölgyi mondja, a vamzer bizonyos irodalmi képességekkel is meg volt áldva, mert élethűen tudta visszaadni azt a „jampi szlenget”, amelyet a fegyveres felkelő 1959-ben beszélt. Ennek alapján született meg a forgatókönyv, a főszereplő (a Kréta Kör-ös Nagy Zsolt játssza) több valóságos személyből lett összegyúrva. Vágvölgyi a Film.hu-nak nyilatkozva azzal indokolta témaválasztását, hogy szerinte a fiatalokat elidegenítették 1956-tól az elmúlt másfél évtizedben, most viszont újra fel lehetne kelteni az érdeklődésüket őket is megszólító témákkal.
Egészen más hangot üt meg Pozsgai Zsolt Csendkút című filmje: a lírai alkotás a Rákosi-börtönben sportolóból költővé váló Gérecz Attiláról szól. Az 1949-ben hazaárulás vádjával életfogytiglanira ítélt, ötvenhatban kiszabadult huszonhét éves férfit a harcok idején egy szovjet tankból lövik le. A Mihályfy Sándor producerségével születő film a tehetséges verselő, egykor ígéretes öttusázó drámáján keresztül a halhatatlan szellemet állítja szembe a hatalom könyörtelenségével.
Bár közreműködőként sok filmes munkában vett részt, a Sínjárók mégis első és utolsó filmje lett Jeli Ferencnek. A Csendkúthoz hasonlóan az alkotó emberre koncentráló alkotás, és önéletrajzi elemekre épül, akárcsak a Budakeszi srácok. Szomorú körülmények között zárult a munka – Jeli Ferenc festő, forgatókönyvíró a forgatás utolsó napján halt meg, a filmet barátai, a Magyar Képek Alkotóműhely tagjai, Kurucz Sándor, Gaál Anasztázia, Péterffy András fejezték be. Péterffy szerint a Sínjárók feloldás nélküli dráma a Kádár-kort végigélt furcsa emberről és arról, hogyan határozta meg egy festő erkölcsét, tartását 1956. Kétszeres tükörben láttatott, csendes belső történet Kubik Annával, Gáspár Tiborral, Parti Nórával.
Pénzhiány miatt elakadt Dömölky János a Bibó körút című filmjének forgatása, amely a rendező szerint a legolcsóbbnak számít a most készülő ötvenhatos filmek közül, és amely Bibó István történetének megfilmesítésével a civil helytállást jeleníti meg. A stáb kényszerpihenőt tart, mert a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) 80 milliós támogatását csak utómunkálatokhoz vehetik fel, de a film közepének leforgatására már nincs fedezet. Dömölky célja az volt, hogy visszaemelje a köztudatba az 1956-os vívódó Bibót.
A személyes hangvételű munkáktól és sorsdrámáktól elüt Vidnyánszky Attila Liberté, 1956 című filmje. A Szőcs Géza könyvéből készülő alkotás rendhagyó műfaji kísérlet, amely a teatralitás, a színházi tér, idő és jelenlét stilizáltságát játékos módon, groteszk, lírai vagy éppen drámai eszközökkel ötvözi a filmes látásmóddal. Vidnyánszky a filozofikus művet egy időben alkalmazta színpadra és filmre: a diákok által színre vitt történetben egy angol újságírónő és egy szovjet katonatiszt szerelmének történetén keresztül gondolhatjuk újra a magyar történelem egyik legtragikusabb fejezetét. Mint Vidnyánszky írja, a film alapvető problémafelvetése abban foglalható össze, hogy a XXI. század elején hogyan tudja egy maroknyi magyar fiatal elhelyezni önmagát a magyar és a világtörténelem kontextusában, képesek-e érzelmileg azonosulni saját népükkel és annak múltjával, létezik-e szellemi-lelki folytonosság a második és a harmadik évezredben szocializálódott generációk között. A filmben ábrázolt groteszk történelmi tabló nem törekszik a hitelességre, és ez az, amiért sokan Vidnyánszky filmjétől várják a legtöbbet. A mű a mai magyar fiatalok ünnepélyességet és iróniát ötvöző látomása egy meg nem tapasztalt, ötven évvel ezelőtti történelmi helyzetről.
A filmmarketing sajátossága miatt a legnagyobb visszhangja valószínűleg Andy Vajna produkciójának, a Goda Krisztina rendezte Szabadság, szerelemnek lesz. Az ötvenhatos filmek közül a legmagasabb állami támogatást elnyerő film előhangjaként a nyár végén mutatták be Colin K. Gray és Megan Raney Aarons kanadai testvérpár dokumentumfilmjét, A szabadság viharát, amelyben megszólaltak az ötvenhatos melbourne-i olimpián szereplő vízipólósaink. Zádor Ervin legendássá vált sérülést szerzett a szovjet válogatottal játszott olimpiai mérkőzésen, miközben Pest utcáin T–34-esek dübörögtek. A 13 év, 13 perchez és a Mansfeldhez hasonlóan egészíti ki egymást A szabadság vihara és a Szabadság, szerelem. Vajna alkotása a közönségfilmek szabályai szerint szerelmi szállal gazdagítja a dokumentumfilmben elmesélteket. A Szabadság, szerelem főhősének döntenie kell: marad-e a pesti utcákon szerelmével, vagy csapattársaival együtt Ausztráliába utazik; az igazságért vívott harcot vagy a sportsikert tartja-e fontosabbnak?
Mivel a legnagyobb eszközparkot biztosító Vajna sem afféle történelmi képeskönyv elkészítése mellett döntött, a külön állami keret mellett sem készült olyan játékfilm, amely a forradalom és szabadságharc történetének precíz feldolgozására vállalkozott volna. A magyar rendezők többsége egyrészt nem tartja művészi feladatnak amerikai típusú történelmi kalandfilm gyártását, másrészt – ahogy azt a filmesek mondják – 1956 még nincs is „megírva”, harmadrészt nincs ma olyan filmgyártó, amely anyagilag kivitelezhetné a nagyobb ütközetek valós látványvilágát. És megszoktuk már az eredeti, fekete-fehér filmdokumentumokat is 1956-ról, így a színes jelenetek talán túl „filmszerűnek” tűnnek majd. Mindenesetre ha az ötvenhatos filmek látványvilágáról, személyességéről és hitelességéről kérdezünk egy hazai rendezőt, valószínűleg Péterffy Andráshoz hasonlóan nyilatkozik: „egy szemvillanásban is benne lehet, ha valaki fél, nem kell ahhoz ötszáz tank”.