Szendvics a sarki büfében

Szegény fickók! Úgy látszik, a világ nem változik – fakadt ki nemrégiben a guildfordi négyek egyike, amikor kíváncsi újságírók a guantánamói táborról kérdezgették. Valószínűleg pontosan tudta, adott esetben mit kell elviselnie egy politikai fogolynak, hiszen a saját bőrén is megtapasztalta a brit igazságszolgáltatás ellentmondásosságát. 1974-től négy elítélt másfél évtizedet ült börtönben ártatlanul, miközben a hatóságok pontosan tudták, hogy nem ők követték el az Ír Köztársasági Hadseregnek tulajdonított angliai merényleteket.
Észak-Írországot vagy Guantánamót több ezer kilométer választja el egymástól, a történet mégis ugyanarról, a rendőri túlkapásokról, a túlzott hatósági fellépésről, az igazságszolgáltatási anomáliákról szól.
Magától értetődő, hogy a megkínzott, összevert, testi és lelki megaláztatástól sújtott ember rokonszenvezik a másik szenvedővel. Aligha gondoltuk volna azonban, hogy a hosszú-hosszú éveken át voltaképpen kirívó esetek nélküli magyarországi emberi jogi helyzetben váratlanul olyan ügyek támadnak, amelyek immáron a nemzetközi szervezetek figyelmét is felkeltik. A budapesti zavargásokról szóló közleményében például a Magyar Helsinki Bizottság és az Amnesty International arra hívta fel a figyelmet, hogy a jogszerűség és arányosság elvét a rendőrségnek kiélezett helyzetben is tiszteletben kell tartania.
Bár a külföldi sajtót böngészve feltűnő, hogy tudósításaikban nemigen ismertetik és értékelik a magyar rendőrség fellépését, az ügy mégis ügy, hiszen a szemtanúk beszámolóiból egyre több részlet tárul fel az első néhány nap véres eseménysorozatából. Ezek a részletek elgondolkodtatók, mi több, lehangolók. Egy fiatalember például csocsózás után hazafelé siet a barátaival, a Nyugati környékén utolérik a rendőrök, leteperik, többedmagával felpakolják a rabomobilra, és mindenfajta teketóriázás nélkül elszállítják. Akad, aki összecsinálja magát, mások véreznek. A kihallgatáson ordítoznak a teljesen ártatlan fiatalemberrel, aki örül, hogy végül is nem verik meg. Merthogy teljes kiszolgáltatottságában akár ezt is megtehetnék. Egy másik eset nemzetközi bonyodalmakat okoz. Angel Mendosa harminchét éves közgazdász, perui állampolgár leugrik a sarokra egy gyrosért, de a rendőrök úgy összeverik, hogy eltörik egy bordája. Ráadásul hangos szóval lecigányozzák, fogdába zárják, majd nem adják ki a kórházban készített látleletet. Hosszasan lehetne sorolni a hasonló eseteket. A Nemzeti Jogvédő Alapítvány állásfoglalásában ezt olvashatjuk: „…magukból kivetkőzött rendőrök tömegesen követtek el bűncselekményeket az elmúlt napokban a budapesti éjszakában. (…) Csütörtök hajnalban egy körúti lakos lement lakásából megnézni, hogy nem érte-e kár autóját, ekkor rohantak rá, bilincselték meg és vették őrizetbe a rendőrök. Ugyanekkor a környéken egy kapualjból kilépő háromfős társaság egyik fiatalkorú tagját elhurcolták, nyolc rendőr verte, rugdosta meg, jelenleg súlyos sérülésekkel fekszik egy kórházban rendőri őrizetben” – olvasható az alapítvány közleményében.
Rosszkor voltak rossz helyen? Könnyen meglehet, de az is biztos, hogy az intézkedő rendőr nem cigányozhat le senkit, ártatlan embernek nem törheti el a bordáját, a vallomások felvételekor nem alkalmazhat pszichikai és testi megfélemlítést. Napokkal a Szabadság téri ostrom után az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium közleményben szögezte le, hogy a jogállami rendőrség semmilyen módon nem él vissza a számára biztosított törvényi kényszerítő lehetőségekkel: „A rendőrség felfogása és gyakorlata, hogy az előállított személyek jogait maximálisan tiszteletben tartja, figyelemmel arra is, hogy jogerős bírósági ítéletet megelőzően senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és bűnösként kezelni. Ebből következően a rendőrség az előállított személyek jogait elismerve, emberi méltóságukra tekintettel, a lehető leghumánusabb eszközökkel teljesíti törvényi kötelezettségeit és jár el a rá irányadó jogszabályok szerint” – áll a közleményben.
Ha figyelembe vesszük, hogy a magyar rendőrség évtizedeken át – mindannyiunk szerencséjére – csak könyvekből ismerkedhetett meg a tömegoszlatással, az utcai káosz kezelésével, a kényszerítő intézkedések foganatosításával, akkor könnyűszerrel beláthatjuk, hogy a Szabadság téri események váratlanul érték a testületet. Csakhogy a randalírozás tényéből nem fakad a visszavágás vágya, amely számtalan jelenlévő és e sorok írójának tapasztalatai szerint is gyakorta jellemezte a rend őreit. A nyilvánvalóan túlzott reakciókon túl fontos politikai és lélektani következményei is lehetnek a vitatott intézkedéssorozatnak. Mindenekelőtt világosan látni kell, hogy a szocializmus évtizedei ösztönös berzenkedést alakítottak ki a rendőrség iránt, hazánkban sokan még ma is politikai szerepet tulajdonítanak a testületnek. Ez nyilvánvaló tévedés, viszont maga a rendőri vezetés erősíti fel a képzeteket, amikor például látványosan távol marad a Fidesz-nagygyűlés egyeztetéséről. Súlyos mulasztásról, elképesztő mértékű kötelességszegésről van szó, amely nagyjából olyan, mintha a mentők cigarettaszünetet tartanának az agonizáló beteg felett. Gondjuk volt viszont a rendőröknek arra, hogy előállítsák a Hír Televízió riporterét, akinek a parlamenti beléptetéskor lőszert találtak a zsebében. Császár Attila nyilvánvalóan hibázott, és az sem menti, hogy a Szabadság téri közvetítés jóvoltából milliók tudják, hogyan került hozzá a szóban forgó bűnjel. Mindazonáltal irigylésre méltó, hogy jelen körülmények között van idő, erő, kapacitás arra, hogy lőfegyverrel, lőszerrel való visszaélés megalapozott gyanújával kihallgassák az őrszobán, azonnal házkutatást tartsanak lakásán, az ártatlan ügyből pedig veretes hír legyen, kárörvendő vagy éppen együtt érző kommentárok kíséretében. A rendőri intézkedés a világ minden részén akkor szakszerű, ha gyorsan, hatásosan kiemelik a tömegből a főkolomposokat. A magyar rendőrség nem bajlódott ilyen apróságokkal, megfélemlítette, potenciális gyanúsítottként kezelte, fizikailag bántalmazta a közönséges bámészkodókat is. Ezzel kockára tette a rendszerváltozás óta eltelt tizenöt esztendőben felhalmozott erkölcsi tőkéjét. A történtek után cseppet sem volna meglepő, ha a társadalom egy részének meginogna a bizalma a testület szaktudásában, politikai függetlenségében. Kár, hogy így alakult, pedig nagyobb önmérséklettel, hitelesebb kommunikációval kivívhatták volna a parttalan erőszakot elutasító, normális társadalmi viszonyokat óhajtó, törvénytisztelő polgárok együttérzését.
Nem állom meg, hogy ide ne másoljam egy internetes körlevél részletét, amelyet állítólag egy rendőr adott közre: „Tudom, vizes lettél, és könnygáz ment a szemedbe. Kérlek, tudj megbocsátani. Megbocsátani azoknak a srácoknak, akik arra esküdtek, hogy téged megvédjenek, ha épp nem tömegben vagy erős. Most is a munkájukat végzik, mert kivezényelték őket. Szomszédod, iskolatársad, barátnőd rokona, ismerőseid, esetleg – még ha nem tudsz is róla – féltestvéred lehet köztük. Csajok a buliból, akik, hidd el, szívesebben lennének veled kettesben, mint a barikád túloldalán. Rájuk haragszol?! Ugyan már! Szeretkezz, ne háborúzz!”
Azért azt ne felejtsük, hogy mindez fordítva is igaz: a rendőrnek is iskolatársa, barátnője vagy féltestvére az, akinek éppen a torkán térdel, akit magából kikelve lecigányoz, akinek az őrszobán lámpával belevilágít az arcába. Pedig meglehet, az illető csak egy jó szendvicsre vágyott a sarki büfében.