Vegyes vágott

Jattalanul

Furcsány Kezenccel kilencen nem fogtak kezet a kitüntettek közül. Ez neki fájt, mondta a parlamentben a saját frakciójának, mert az ellenzék kivonult. A tüntetéssorozatról, a 23-i összecsapásokról csak annyit mondott, hogy arra kéri a rendőrséget, hogy minden lehető eszközzel… Tonfa, gumibot, lemoshatatlan, festett vizet szóró ágyú, vipera, vagyis ólmosbot (a tévéfelvételeken jól látható volt minden), műanyag pajzs, gumilövedék vállmagasságban, könnygázgránát-sorozatvető, könnygázgránátlövő, csiligáz, kardlapos lovasroham – csak az éleslőszer-használatra nem volt parancs. Én nem mondom, hogy minden résztvevő ártatlan madárka volt, biztos nem. De akik békés tömeggyűlésen vettek részt az Astoriánál, egyáltalán nem kérték, hogy rájuk tolják a randalírozók egy részét. A motorosokat, akik mintegy a tüntetők lovassága voltak, szintén föloszlatták kisebb egységekre – akár a tiltakozókat –, és külön-külön, kiszorítással, rohammal számoltak le velük.
Kapott hát mindenki, aki megérdemelte s aki nem. Nők is, gyerekek is, öregek is, a nyelvet nem tudó, arra tévedt külföldiek is, családok is. Ártatlan járókelők, fideszes országgyűlési képviselő, még pap is. Sőt otthon ülő család is az ablakon keresztül egy kis paprikagázt. Azok a demonstrálók is, akik azt kiabálták: Békét akarunk! Ahol gyalulnak, ott hull a forgács. Miként a rendőrfőkapitány mondta, beosztottjai nem agresszívak, hanem bátrak és határozottak voltak. Ha én vagyok a helyében, én is védem embereim akár túlzott eljárását, a mundér becsületét. Az álarcuk miatt nem azonosítható rohamosztagosokat. Azért bevillan nekem a vicc Gazsi lovával, aki nem volt vak, csak bátor. Közben egyáltalán nem vicces az egész. Tragikus, hogy az ötvenedik évfordulón is megosztottak vagyunk. Magyar ver magyart egyik legnagyobb nemzeti ünnepünkön. Újra ütik a rendőrök azt, akinél a köztársaság zászlaját találják. A kisantantországok meg röhögnek rajtunk. Ott merné bántani valaki a nemzeti szimbólumokat!
Az Árpád-sávról nem tartok újabb kiselőadást. Duna–Tisza–Dráva–Száva – törjön ki a lábod szára; mások szerint az erő és a hűség színei. Az Árpádoknak semmi közük a nyilasokhoz, már csak a hétszáz év távola miatt se. Ilyen alapon az amerikai zászló is nyilas, ráadásul ötven csillag van rajta. És mind fehér! Juj, nem szeretnék amerikai lenni, ha jön a következő magyar rendőri falanx.
Furcsány Kezenc, akit bal kezén hordoz a szerencse, rövidesen egy kezén megszámlálhatja, ezek után hányan fogják meg a jattosát.

Lajoska emilje

Miközben nálunk politikai, társadalmi földindulás körvonalazódik, Hawaiin átrohant egy valódi, igen komoly földrengés. Innen Lajoskát idézem:
Ja, fődröngés vót. Vasárnap rögge’ össztáncra ébredt Honolulu városa. Apraja, nagyja a toronyházakka’ éggyütt. Hun jobbra, hun balra, mint a hula tánc. De itt még bele kő’ érteni az egész szigetöt, me’ az is röndösen limbizött-limbózott. Hogy én hogy pattantam föl az ágyambul, az álmombul? Séhun nem vót a réuma, az biztos. Én is elkezdtem hulázni. Elkaptam a ház kilengésinek a ritmusát, és én is éccő jobbra, éccő balra. A párom, Kazuyo ez idő alatt gúlában a fürdőszobaajtó-keret alatt, made in Japan. Ő mint tokiói csajszi, vágja ezt a témát. Többsző’ is monta neköm, hogy fődrengés van. Hátha nem tudom.
Érdekösen mögnyúlnak a másodpercök ilyenkó. A halálfélelöm töszi, amint té is mögírtad az autóban belülről a közelgő halált. Mint az óceán hat hulláma a parton vót nektök. A kilengésökkó’ vót olyan, hogy éggyütt vótam a ház vasbeton szerközetive’. Vajon kibírja-é? A következő gondolatom az vót, hogy én itt már labdába nem tudok rúgni, és szinte mögnyugodtam ettül a fölismeréstül. Aztán gyöngültek a kilengésök. Mög is álltak.
Egész nap nem vót áram a szigetökön. Képzelhetöd. Paradicsom elektronika né’kű’. A menő bótok kirakatai sötéten, és bezárva mög beszarva skubizták a pézös japán turistákat.
Ó’vastam, amit kűttél. Hogy mán mögint verik a népet, könnygáz stb. Dühös vagy, mögértöm. Jól nézünk ki, mögén’. Magyarország… És mi lössz? Löhet ezt most tudni?
Én mindönesetre nem félök. Készülök a találkozásra. A dobolásra. A jazz jó, a jazz beengöd mindönt.
Irány aludni. Ölel, honoluloui (ezt most taná’tam ki)

Az idő bőröndökben

(REGŐS ISTVÁN KÉPEI ELÉ)
Harmincnégy évvel ezelőtt egy papundekli bőrönddel érkeztem meg Budapestre. Tizennégy évvel később gyermekeim ebben a bőröndben temették el e kertben Bundást, a kutyánkat. Mindenkinek van egy története a bőröndökről, de mint objet trouvé, talált tárgy, bőröndben cipelt idő, csak Regős Istvánnak van.
Mindannyian teli bőrönddel utazunk el, ezt szögezzük le az elején. Most nem az akkora mesterekre gondolok, mint Rembrandt, aki hétszáz képet festett, és meg is van belőle mind a háromezer. Regős mindegyik kiállításával meglep. Most egy nagy lépést tett a falról lefelé, de hát emlékszünk a „Trabant-csomagtartóból tulipános láda” ötletre. Ha az elgondoláshoz szobrásznak kell lenni, akkor Regős Pista szobrász lesz. Jó lesz vigyázni, kőfaragók!
István veszélyes fickó. Ő nem egyszerűen festeni akar, hanem mondjuk megfesteni a napot a házfalon. Az itteni bőröndökben is van, ami a figuratív-nonfiguratív határán egyensúlyoz. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, ha egyszer megfesti a szél színét is. Én képesnek tartom rá. Mindig kísérletez, mindig az Istent kísérti, mindig továbblép. Ha valaki mindig ugyanazt festi – mondjuk, jól –, inkább csirkét vegyünk, ne az ő képeit. Illetve manapság csirkét se. Szóval a boldogság kék madarát, azalatt ne adjuk. Az is mérgező persze.
A mai képzőművészetet nem olyan nehéz megérteni, mondta Tom Stoppard. Ami a falon lóg, az kép, amit körbe lehet járni, az szobor. Amin meg át lehet menni, az építészet. Teszem hozzá. Nagyon rá lehet faragni az ilyen szemléletre. Volt, aki egy Rembrandtot örökölt meg egy Stradivarit. Csak Rembrandt iszonyú hamis hegedűket csinált, Stradivari meg borzalmas képeket föstött.
Hogy ezek a művek mit jelentenek, azzal ne törődjünk. Hogy a nagyszülők vannak az egyiken, na és? Miért kellett nekik két háború? Regős a fotót is le akarja győzni a Műterem című képen. Pedig a fotókon maga a fény a festő. Regős művei – nincs jobb szó rájuk – valami titkot takarnak. Rejtélyesek. Ezért nem jelentenek önmagukban semmit, mert a rejtély sem jelent semmit. Az álom az élet születésének lefordítása, mondta Magritte. A szellem szereti az ismeretlent. Szereti a képeket, amelyek az ismeretlent jelentik. Mert a szellem maga az ismeretlen.
Az élet egy nagy vászon, amelyet képzeletünkkel és nem a kezünkkel festünk teli. Az élet kötelez valamire, mondta Magritte, ezért én festek. A képzőművészet felkelti a titkot, amely nélkül nincs világ. A realisták fölöslegesek a képzőművészetben. Tigrist festett, de kiderült, hogy egy kutya, tartja a kínai közmondás.
Kedves Pista! Ne hallgass azokra, akik szerint ha Michelangelo nem olyan bátor, a Sixtus-kápolna padlóját és nem a mennyezetét fösti tele. Azóta föl is mosták volna a takarítók. Ne hallgass a kis hangokra, amelyek benned cincognak. Hogy amazok magasabbak, szőkébbek, jóképűbbek, tehetségesebbek, szerencsésebbek, és megvan az összes kapcsolatuk. Tegyél magasról az ilyes nyikkanásokra. A saját szereteted, érdeklődésed, érzékenységed az erőd, amellyel meggyőzöl minket. Nem a munkáidat kell szeretni – bár azokat is –, hanem ahogyan festesz. Az elképzelést. A mű olyan, mint a szerelem: kezdetben csak egy megérzés, egy álom; de egy idő múlva minden hibájával és minden kiigazításával együtt fölépíti magát. A bajok itt kezdődnek. Hál’ istennek az ember akkor már egy új korszakban van.
Fess az embereknek olyan dolgokat, amilyeneket nem ismernek. Hozd ki belőlük a kisebbségi komplexust. Mindenkivel meg lehet tenni, csak elég határozottan kell csinálni. A kivándorló álma a nőkről, a kocsikról, a felhőkarcolókról nagyon is mai téma, mégis letaglóz. A pompeji látogató dolce vitája meg a múlté. Akkor azzal lehet padlót fogatni velük.
Három dolgot szerettem mindig, amelyeket sose értettem. A nőket, a festészetet meg a zenét. Lehet, hogy ennek már így is kéne maradnia. Sose fektess semmibe, ami eszik és beszél vagy amit festetni kell, mondta egy ács barátom, aki most uszálykormányos. Tehát maradt a zene. Ami éppen hogy Regős Pista munkáiból szól hozzánk.
Hajrá, Pista! Hajrá, ízléssel és pénzzel bíró burzsoák.
(Regős István: Időutazás, kamaratárlat, I., Várfok u. 14. Nyitva: november 15-ig.)

Valujev

Ha a rendőrség emberhiányban szenvedne, elég volna egyetlen embert megfizetnie. Nyikolaj Valujevnek hívják. Százötvenegy kiló, kétszáztizenhárom centi. Homloka, mint egy előemberé. Önmaga, mint egy lépegető exkavátor. Idáig gyorskorcsolyával és kosárlabdával foglalkozott. Eddigi mérlege negyvennégy győzelem, ebből harminchárom KO. Legutóbb a szegény százkilós, százkilencvenvalahány centis fekete amcsi srác, Barett volt a játékszere. Tördelte, mint a gyufaszálat. Valujevnek egy kombinációja van, bal fölütés, jobb csapott. A tizedik menetig nem jött be neki. Aztán bejött. A hülye bíró nem léptette le rögtön az amcsi srácot. Az edzője rohant be megvédeni. Valujev meg megvédte világbajnoki címét. Megkérdeztük, akarna-e rohamrendőr lenni Pesten. Csak vigyorgott. „The Beast From The East” a hivatalos beceneve. A vadállat keletről. Azt mondta a bátyuska, ő családos ember, és szabad idejében nem embereket tör darabokra, hanem Csehovot és Dosztojevszkijt olvas. Legszívesebben Lewis ellen bokszolna, de ő (szerencséjére – tegyük hozzá) már visszavonult. Ilyen külsejű embernek különben sincs helye a rangos testületben, a mi yardjaink között.

Zippo

Az egyik első öregbeat-találkozón Szegeden elhívott egy lány táncolni. Sityu és Latyak ültek az asztalnál, két barátom. Mire visszaértem, a Zippo öngyújtó (születésnapi ajándék) már eltűnt. A két barát elment táncolni. Megírtam már.
A Magyalerdőből elment a kocsmároslány, a Nóci, és valakinek elmeséltem a sztorit. Azt mondta, van öt perced? Visszatért egy ugyanolyan (Jim Beam) feliratú, vadonatúj öngyújtóval, mint amilyet elloptak. Kapott is érte egy második részt a Kölcsön Időből. Azóta két Zippóm van. A másik egy American Classic.

Bombázó

Mióta egyedül vagyok, valahogy nincs vad csajozhatnékom. Most kezdjem elölről megint, amit úgyis kívülről tudok? A múltkor azért kiszúrtam egy popóig érő hajú, festett vöröset. Ő is kiszúrta, hogy én is. Visszafordult a ferences templomtól. Engem meg leszólított egy nyájas olvasóm a lottózó ajtajából, egy idősebb férfiú a házból, mint legutóbb a háztartási bolt előtt egy korosabb hölgy, hogy ő mennyire szereti az én stb. A lány belebámult az arcomba, aztán otthagyott.

Egy újabb kedves olvasó

Telefonált egy idős ember, aki azt mondta, hogy minden héten várja azt a negyedórát, amíg elolvassa az én írásomat. Köszöntem a megtiszteltetést. Most csak a hangomat akarta hallani, erősítésül. Hááát, mondtam, és megköszöntem. Aki a tévé előtt sakkozik, reumás a válla, a térde, abból bajosan lesz forradalmár. Amikor letettem a telefont, Janó, aki Párizsból hozott nekem egy üveg fantasztikus bort – éljenek újra a vörösborok! –, annyit mondott:
És mi van, ha csak azt ellenőrizték, hogy otthon vagy-e?
Lassan átvesszük egymás legrosszabb tulajdonságait. Ő az üldözési mániámat.