Nem mi hazudtunk

Megállapíthatjuk – anélkül, hogy eltévednénk a számok sűrűjében –, hogy a nagy többség szegényebb most, mint volt a rendszerváltozás előtt. Az egyéni túlélési praktikák kezdenek nem működni. Egy vékonyka réteg az, amely a Nyugaton elfogadható életkörülményeket biztosítani tudja magának, és ennek az ára hatalmas. A köznapi ember minden idejét és energiáját felemészti a biztonságos anyagi lét megteremtése. Eközben a felső 20 százalék a jövedelmek 80 százalékát, s ami még ennél is szomorúbb, a hazai termelő tőke 98 százalékát tartja a kezében. A tőke – Marx óta tudjuk – értékesül és tőkét szül. Hihetetlen mértékű a kizsákmányolás, mint ahogy azt Bogár László tanár úr rendszeresen elénk tárja. És most ennek a napról napra élő, elszegényedő, kizsigerelt népességnek azt mondják, hogy túlfogyasztott, többet élt fel, mint amennyit megtermelt.
Ezzel szemben a mindennapi tapasztalat arról szól, hogy az egyébként most a foglalkoztatásukat tekintve is megfenyegetett köztisztviselők átlagfizetésüket a bankokban vehetik fel, amiért a bank költséget számol fel, viszont a csókosok autókat, mobilokat, bútorokat cserélnek, és biztosak lehetnek abban, hogy az ő munkahelyük megmarad. Ahogyan azt Matolcsy György elemzései bemutatták, a belső elosztás (adóztatás és támogatás) mechanizmusai, az infláció és a többi nagy gazdasági folyamat egy gigantikus jövedelemátszivattyúzó rendszerként működött, s mindezt megfejelte az eladósítás. Az eladósítás, ami a kitűnő és kitüntetett bankáraink tevékenységének eredményeként már sokszorosát vitte ki annak, amit behozott. Hogy lehet ugyanazzal a retorikával egy emberöltő alatt kétszer is ugyanazokat a differenciáló és elszegényítő mechanizmusokat működtetni? Kérem az olvasót, idézze fel magában a privatizációs politikát támogató retorikát. Ugyanabba a vízbe lépünk, csak már nincs állami vagyon. Ráadásul a minden nyilvános kritikán felülálló piacgazdasággal kapcsolatban az embereknek az a tapasztalatuk, hogy az olcsóság ára a vacak minőség. Ahol pedig nincs – mára pedig már nagyon sok helyen nincs – fizetőképes kereslet, ott a piac az addigi gazdálkodást számolta fel, s az elszegényedett, segélyen tengődő lakosság „előállításához” járult csak hozzá.
A magántőke működésének nagyon rossz tapasztalásai ellenére van olyan kormányzati tényező, amely a mai Magyarországon a további privatizáció mellett érvel. Merthogy az állam rossz tulajdonos. Miért, eladónak jó volt? Hallgatom a gazdasági szakértőt: Itt van ez a nagy apparátus, az ÁPV Rt., csak viszi a pénzt, meg önérdekek szerint működik rosszul. Ezért kell eladni mindent? Nyugodtan mondhatjuk, hogy Magyarországon a szakértői elképzelések szerint zajlott a privatizáció. Állításunk alátámasztásához elegendő összevetni a közgazdasági szakfolyóiratok szerzői listáit és a kormánytisztviselők névsorát. Miközben a privatizációval kapcsolatos populista politikusi véleményeket szóvá teszik ugyanezek a szakértők, a közvéleményt nem ismertették meg a privatizáció hatásait értékelő megállapításokkal. Ha az eredmények elfogadtathatók, miért nem tárják a köz elé? Ha az eredményeket még ők sem tudják elfogadtatni, hogy lehet, hogy ugyanők az egészségügy és az oktatás reformjának legfőbb szakértői?
Ha valamiért felelősek a politikusok, akkor azért, hogy a gazdasági elit befolyását nem korlátozták. Nyilván a politikai elit befolyása, hatalma korlátozott, s a legerősebb elitcsoport a gazdasági elit. A sok részigazság kimondásában a kutatót is korlátozta ez a felismerés. Jóindulattal a politikusok mozgásterének korlátozottságát keressük a politika közönségessé válása mögött is. A hatalommal – minden ambiciózus politikus így gondolja – lehet jobban is, hasznosabban is élni, de ahhoz meg kell szerezni. A színvonalat az igényekhez szabjuk. Ahelyett azonban, hogy a lakosságot szapulnánk, látnunk kell, hogy a konzervatív politika mindig akkor került össztűz alá, ha igényeket fogalmazott meg a polgárok magatartásával kapcsolatosan. Az értékek számonkérése hazánkban nem népszerű. A társadalom legalján lévők a politikától nem akarnak mást, mint nyugalmat. Hányszor halljuk: nekem elegem van ezekből, hagyjanak békén, mindegyik egyforma. Nekik a politikus arra kell, hogy az elégedetlenségükben megfogalmazódó zaftos káromkodásaikba valakit belefoglalhassanak. Ők bizonyosan nem mennek ki tüntetni, de azt, hogy otthon maradnak, a baloldali politika támogatásaként értékelni hazugság.
Az értékválság kialakításában értelmiségünk legjava vette és veszi ki a részét folyamatosan. Nem gondolható el, hogy nem tudják, ideák és normák nélkül a társadalom szétcsúszik. A politikus nem lehet csak a realitások embere. Ne legyünk naivak. Tudta ezt Lengyel László, is amikor Antall József a hivatalnoki kart ért kritikai megjegyzése miatt bocsánatkérésre szólította fel. Közvéleményt alakító emberek tucatjainak kellene az ellen tiltakozniuk, ha a politikus, a közélet irányítója a realitásokat emlegeti ahelyett, hogy a normák kitűzését és a normakövető magatartás általánossá válását segítené. Mikor Suchman Tamás azt mondta, hogy az egész világ korrupt, azt is mondta, hogy az általa vezetett intézményben minden és mindenki eladó. Mikor Gyurcsány Ferenc azt magyarázza utólag, hogy 16 éve minden politikus hazudik, majd nem mond le, azt is mondja, hogy ez így jó volt. Akkor pedig miért ne folytatódjon?
Ezzel persze nem azt mondom, hogy a realitások ismerete nélkülözhető. Cseppet sem. De ne legyenek kétségeink. Azok, akik másról sem beszélnek, csak a realitásokról, azok hazudnak a leginkább. Miközben dől a GDP és az egyensúly a tévéből és a rádióból, nincsen statisztika arról például, hogy a magyarországi termelő tőke kinek a tulajdonában van. A realitások közül csak azokat és úgy közlik velünk, ahogy érdekeik kívánják. Ha valaki a túlfogyasztásról képet akar szerezni, javaslom, tegyen egy sétát a budai hegyvidék palotái között. Hasonlítsa össze az ottani buszok menetsűrűségét a szegényebb kerületek buszainak menetsűrűségével.
Az egyik legalávalóbb és legkártékonyabb hazugság az, hogy a politikusok mindegyike saját érdekeit követő diplomás gazember. Az egyéni szabadság és a versenygazdaság a létező hiteles mozgatóerő, minden más képmutatás, vagy legalábbis az lehet, és ezért elutasítandó. Ez a vélemény pedig mint a visszhang felerősödik, médiaelitünk jelentős része az ilyen nézeteket valló szakmai és nem szakmai tekintélyeket követi. Hitvallói nézeteiket doktriner, bolseviki úton próbálják rákényszeríteni a társadalomra. Miközben a politikusokat egyformán rossz gazembereknek tekintik, a jobboldaliak számukra egyenesen elfogadhatatlanok. Ezt egy kereskedelmi televízió műsorvezetője kérdezte egy politikai elemzőtől. A legjobb kérdésben benne van a válasz. A magyar politikai és kulturális elit jelentős része semmilyen körülmények között nem szavazna a jobboldalra, függetlenül annak és a másik oldalnak a teljesítményétől, magatartásától.
Pedig volna miért kiabálni. Mert azoknak, akik az egyéni szabadság kiteljesedését és demokráciát reméltek a rendszerváltozástól, mostanra minden reményük elszállt. Egész pályás letámadást kiabáltak. Lehet, hogy azért, mert tudták, hogy meg fogják csinálni? Ma már mindenki joggal fél a jobboldalon. Embereket rúgnak ki állásukból azért, mert beazonosították őket a tüntetők között. A Hír TV felvételein. Más tévé az események közelébe sem ment. E tévét pedig az eseményeket követően a többiek társaságon kívülinek minősítették.
Ez a baj. Társaságon kívüliek vagyunk. Mi azonban nem hazudtunk. Tévedtünk, amikor elhittük azt a hazugságot, hogy minket is be akarnak venni a buliba.

A szerző közgazdász