Nyársat vágni, konzervet nyitni, kenyeret, kolbászt, szalonnát szeletelni, netán halat bontani kés nélkül bajos. Tóth Árpád népi iparművész, a híres Révész Lajos fegyverkovács dédunokája sárbogárdi késesműhelyéből bizakodva tekinthet a jövőbe, hisz a zsebben lapuló míves bicska ma reneszánszát éli. A mester alapító tagja a Magyar Késmíves Céh nevű egyesületnek, mely elmondása szerint nem érdekvédelmi, hanem értékvédelmi szervezet. Tömeggyártásban ugyanis verhetetlen a nyugati „késipar”, ám ha a jól bevált, megbízható technológia művészi színvonalú hagyományőrzéssel párosul, van mit keresni hazai mestereinknek a piacon.
Minden a bugylibicskával kezdődött, mely egyesek szerint már honfoglaló elődeink által is használatos eszköz volt. A Révész-műhely úgy véli, a híres francia Opinel bugylibicskáit is ez az ősi magyar találmány ihlette. A bugyliból született később minden egyéb változat. Ahogy finomodott a technológia, egyre jobb alapanyagokhoz juthattak a késesek, bicskakészítők. Ma lényegében már nem a szerkezet, inkább a nyél művészi kivitelezése az igazi értékmérő. A Krupp, a Thyssen vagy a Böhler kiváló minőségű hengerelt acél alapanyagokat gyárt, így tehát hazai mestereink java része minden energiáját a kivitelezésre koncentrálhatja. Természetesen az acélalapot már ki-ki saját műhelyében edzi, s készít belőle rugót, késpengét. A szerkezet, a működési elv régóta adott. Olyannyira, hogy Tóth Árpád szerint száz éve legalább olyan precíz, megbízható bicskák készültek, mint manapság, ha nem jobbak! Az első debreceni, szegedi céhek segédeinek minimum három évet kellett német műhelyekben – mint például a solingeni – tölteniük ahhoz, hogy idehaza mestervizsgát tehessenek, és felvételt nyerjenek a céhbe.
Tóthék erőssége a bicskakészítés. A Révész-bicska közel hetven éve legenda, éspedig közhasznú legenda. Ezek a kések ugyanis nem vitrinbe, gyűjteménybe készülnek, hanem igazi igénybevételre, mindennapi használatra. Hogy mást ne mondjunk, a juhászok máig nélkülözhetetlen „szerszáma” az úgynevezett juhászkés, melynek a birkák körmének vágására is alkalmasnak kell lennie. Persze mindenre jó csodabicska nem létezik.
– Milyen ócska kést adott el nekem maga?! – háborgott egy kuncsaft Sárbogárdon. – Nem tudtam vele kettévágni hosszában a kecskét!
Nem bizony, meséli nevetve tovább az esetet Tóth Árpád, mert azt hentesbárddal vagy vastag pengéjű, baltaélű késsel kell csinálni. Nem létezik olyan kés, amellyel egyaránt lehet szöget vágni és borotválkozni. A kés pengéje ugyanis lehet vékonyra köszörült, nagyon hegyes szögű éllel bíró, avagy vastag pengéjű, nagyobb, úgynevezett baltaélszögű. A vékony, hosszú, egyenes pengéjű kések elsősorban étkezéshez jók, mint például a szalonnázók. Ezekkel senki ne akarjon szarvast zsigerelni.
Ezt támasztja alá az a rengetegféle bicska, mely a Révész-műhelyből kikerül: juhászkések, különféle méretű maskarák, caklik, fejesgörbék, rácok (más néven: széles szalonnázók) és a legendás keskeny pengéjű szalonnázók. Ez utóbbi is többféle méretben, kivitelben és nyéllel létezik: kicsi, közepes, nagy. Egy- vagy kétpengés. Egypaklis, kétpaklis. Fanyelű, gyöngyház nyelű, szarvasagancsnyelű, csiszolt, csiszolatlan és mindezek kombinációi. Egy csaknem 23 centis, kétpaklis (a nyél mindkét vége rézzel záródó), agancsnyelű nagy szalonnázó – maga a gyönyörűség. Az ember alig várja, hogy cseresznyepaprikát vágjon vele a húslevesbe, miként Latinovits tette Szindbádként Huszárik Zoltán filmlegendájában.
A bicskák, tőrök tájékozatlan divatrajongói közül sokan a rettentő kemény pengéjű, borotvaéles késeket keresik, ezen a területen is sok a tévhit. Ma a HRC – a keménység fokmérője – a legfőbb szempont, pedig a 60 HRC vagy afölötti keménységű pengét már igazából csak szakember tudja megfenni. Használat közben ezek a nagyon kemény pengék is életlenné válnak, de csak speciális anyagokkal élezhetők. Tóth mester szerint az 57-58 HRC keménységű penge bőven elég, ráadásul néhány húzással fenhető. Nem beszélve arról, hogy példának okáért egy hosszú szalonnázóval kézből kell eszegetni. Nem feltétlenül hasznos, ha a kés egy félrecsúszott mozdulat következtében levágja a hüvelykujjunkat. Borotvával nem lehet enni. További divat – újra – a szénacél. Ma sokak szemében nem sikk a rozsdamentes acél, pedig nagyon praktikus, ha a bicska pengéje nem rozsdásodik. A szénacélból könnyebb nagyon kemény, zsilettélességű pengéket készíteni, de több „gondozást” igényel.
Az igazi hozzáértő manapság inkább a nyélre figyel. Elképesztő mennyiségű munka és művészet képes koncentrálódni erre az alkatrészre. Természetesen a kések, bicskák ára is ennek megfelelően alakul. Igaz, itt már elsősorban a gyűjtőszenvedély nyitogatja a pénztárcát, mintsem a használhatósági szempontok. Az egyszerűbb anyagból készült nyelű (agancs, fa, gyöngyház) Révész-bicskák néhány ezer forintba kerülnek, ám léteznek több százezer forintos, sőt milliós kések is. Itt aztán sem a kreativitásnak, sem a különleges anyagok felhasználásának nincs határa. Mamutagyarba intarziázott ezüst, hozzá egzotikus trópusi faritkaságokba faragott ábrák – mintha egy tetoválóművész festék helyett nemesfémekkel dolgozna. Beépítenek ásványkülönlegességeket, méregdrága ötvözeteket lélegzetelállító művészi színvonalon – és áron. Persze ez inkább a tőrösök, mintsem a bicskások műfaja, a tőrök szerkezettel nem zavart felületén szabadabban szárnyalhat a fantázia.
Sajnos ezen a területen is tobzódik a bóvli, pedig a bicskakészítés azon kevés mesterségek közé tartozik, ahol a művészi kidolgozás és a nagyfokú használhatóság egyszerre jelenhet meg. Üreges, könnyen leváló, futtatott bádogpaklik, hitvány anyagokból gyengén összeszerelt bicskák árasztják el a piacot. Nem ritka az olyan bicska, amely szétesik, ha leejtik. Az igazán jó minőségű, hagyományőrző mesterek keze alól kikerülő munkák általában csak a saját műhelyekben, illetve a Népművészeti Egyesületek Szövetsége által szervezett vagy védnökölt vásárokon kaphatók.
origo.hu
Hűvös van, de lesz ez még rosszabb is – előrejelzés
