Ezekben a napokban vigyázó szemünket Hágára és Brüsszelre vetjük, ahol kulcsfontosságú csúcstalálkozót tart a világ két leghatalmasabb és legbefolyásosabb (ha nem is a legnagyobb, mert például az ENSZ, az IMF, a NOB vagy akár a FIFA is jóval több taggal rendelkezik) nemzetközi szervezete. A NATO glóbuszunk legerősebb, legütőképesebb katonai szövetsége, az Európai Unió pedig – az USA és Kína után – a harmadik legnagyobb gazdasága. Mivel Magyarország 1999, illetve 2004 óta mindkettőnek a tagja, számunkra is meghatározó, milyen döntések születnek az állam- és kormányfők mostani tanácskozásain. Bár több más kérdés is napirenden van, a központi téma – az ukrajnai és a jelek szerint már véget ért közel-keleti háború árnyékában – a szövetségesek kollektív védelmének erősítése, illetve Ukrajna uniós csatlakozása, amit a brüsszeli elit 2029-ig tető alá akar hozni.
A két csúcs előtt a magyar kormány álláspontját Orbán Viktor közösségi oldalán olvasható bejegyzésében így foglalta össze:
„Mi békét és biztonságot akarunk, ezért meg akarjuk akadályozni, hogy a NATO és az EU olyan intézményes kapcsolatot alakítson ki Ukrajnával, amely háborút és pénzügyi káoszt hozna a fejünkre. Ukrajna NATO-tagsága a szervezet kollektív védelemre épülő alapokmánya szerint azonnali és közvetlen háborús fenyegetést jelentene. Ukrajna EU-tagsága pedig folyamatos és közvetett fenyegetéssel járna, amely bármelyik pillanatban háborúval járhat. Minden ebbe az irányba tett lépést el kell kerülnünk!”
Szijjártó Péter pedig azt hangsúlyozta: „Itt az ideje, hogy a háborúpárti politikusok is a béke pártjára álljanak.”
A legfrissebb hírek szerint Ukrajna NATO-tagsága belátható időn belül nem opció, ami számunkra megnyugtató. Nagy kérdés azonban, hogy a békepártiságot jelenti-e és kontinensünk biztonságosabbá válását segíti-e, ha
a NATO új célkitűzése szerint a tagországoknak a következő tíz évben a GDP-jük kettőről öt százalékára – tehát több mint duplájára! – kell emelniük a katonai kiadásaikat a nemzeti költségvetésükből, azaz az adófizetők pénzéből.
Nem volna itt az ideje a perspektívaváltásnak az uralkodó elitek részéről? Vagyis ahelyett, hogy régi beidegződésből – és hibás számításból – továbbra is az ókori római doktrínát követik, mely szerint ha békét akarsz, készülj a háborúra,
mi lenne, ha megváltoztatnák politikai szemléletüket és gyakorlatukat ily módon: ha békét akarsz, készülj a békére!
Ez legalább olyan horderejű változás lenne a világpolitikában, mint a kopernikuszi fordulat volt fél évezrede az európai tudomány és kultúra történetében.
Erre a gyökeres fordulatra azonban a jelenlegi döntéshozók (sem a NATO-ban és az EU-ban, de azon kívül sem) szemmel láthatóan nem készek, valószínűleg nem is képesek.
Számukra még mindig Clausewitz tanítása a zsinórmérték: a háború a politika folytatása más eszközökkel – vagyis erőszak alkalmazásával.
Holott ennek a szemléletnek régóta van alternatívája. Csak egy példa: a japán mitológiában Amateraszu Ómikami napistennő három szent tárgyat (a későbbi uralkodói jelvényeket) küldött a japán császári ház megalapítójának: egy kardot, egy nyakláncot és egy tükröt.
Ezek ma is az uralkodói hatalom szimbólumai: a kard az erő, az ékköves nyaklánc a gazdagság, a tükör pedig – amelybe nézve megismerhetjük önmagunkat – a tudás jelképe.
Ha jobban belegondolunk, a három fő hatalomforrás közül az utóbbi, vagyis a tudás, azaz a kultúra a legfontosabb. Ugyanis a kultúra a kollektíven felhalmozott, nemzedékről nemzedékre átadott és gyarapított értékes, hasznos, az élethez, túléléshez szükséges tudás kincstára. Az a tág értelemben vett rendszer – az összetartozást és az együttélést szabályozó ismeretek, tapasztalatok, normák, hagyományok, szokások összessége –, amelyben az egyén kapcsolódik és alkalmazkodik társaihoz, közösségeihez, a tágabb környezetéhez.
Kultúra nélkül a fizikai erő és az anyagi gazdagság csak átmeneti, illetve látszatsikert hozhat birtokosának.
Nem tudom, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter ismerte-e az ősi japán mítoszt, de tény, hogy ő éppen száz éve a vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetési vitáján elmondott nemzetgyűlési beszédében így fogalmazott:
„Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországban a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat…”
Ennek szellemében a trianoni diktátummal gyakorlatilag halálra ítélt és ellenséges szomszédok által körbevett, a gazdasági-pénzügyi összeomlás szélén álló Magyarországon az oktatásra-nevelésre, tudományra és kultúrára fordított állami kiadások tíz év alatt megduplázódtak, s
az 1920-as évek végén a kultusztárca kapta a legnagyobb támogatást a minisztériumok közül: a teljes állami költségvetés tíz százalékát!
A száz évvel ezelőtti jó példát ma is érdemes követnünk, ami persze nem jelenti azt, hogy a szellemi mellett a fizikai honvédelemre is ne lenne indokolt több erőforrást biztosítani. A sokrétű – erkölcsi, gazdasági, társadalmi, kulturális, migrációs és a többi – súlyos válsággal küszködő, háborúba ájult Európában mind a kettőnek az (egészséges arányú!) erősítése elemi érdekünk és kötelességünk. Igen, a NATO és az EU keretein belül, ahogy lehet, de mindig – lapunk alapítóját, Pethő Sándort idézve – „a magunk útján” maradva és haladva.
