Ezekben a napokban vigyázó szemünket Hágára és Brüsszelre vetjük, ahol kulcsfontosságú csúcstalálkozót tart a világ két leghatalmasabb és legbefolyásosabb (ha nem is a legnagyobb, mert például az ENSZ, az IMF, a NOB vagy akár a FIFA is jóval több taggal rendelkezik) nemzetközi szervezete. A NATO glóbuszunk legerősebb, legütőképesebb katonai szövetsége, az Európai Unió pedig – az USA és Kína után – a harmadik legnagyobb gazdasága. Mivel Magyarország 1999, illetve 2004 óta mindkettőnek a tagja, számunkra is meghatározó, milyen döntések születnek az állam- és kormányfők mostani tanácskozásain. Bár több más kérdés is napirenden van, a központi téma – az ukrajnai és a jelek szerint már véget ért közel-keleti háború árnyékában – a szövetségesek kollektív védelmének erősítése, illetve Ukrajna uniós csatlakozása, amit a brüsszeli elit 2029-ig tető alá akar hozni.
A két csúcs előtt a magyar kormány álláspontját Orbán Viktor közösségi oldalán olvasható bejegyzésében így foglalta össze:
„Mi békét és biztonságot akarunk, ezért meg akarjuk akadályozni, hogy a NATO és az EU olyan intézményes kapcsolatot alakítson ki Ukrajnával, amely háborút és pénzügyi káoszt hozna a fejünkre. Ukrajna NATO-tagsága a szervezet kollektív védelemre épülő alapokmánya szerint azonnali és közvetlen háborús fenyegetést jelentene. Ukrajna EU-tagsága pedig folyamatos és közvetett fenyegetéssel járna, amely bármelyik pillanatban háborúval járhat. Minden ebbe az irányba tett lépést el kell kerülnünk!”
Szijjártó Péter pedig azt hangsúlyozta: „Itt az ideje, hogy a háborúpárti politikusok is a béke pártjára álljanak.”
A legfrissebb hírek szerint Ukrajna NATO-tagsága belátható időn belül nem opció, ami számunkra megnyugtató. Nagy kérdés azonban, hogy a békepártiságot jelenti-e és kontinensünk biztonságosabbá válását segíti-e, ha
a NATO új célkitűzése szerint a tagországoknak a következő tíz évben a GDP-jük kettőről öt százalékára – tehát több mint duplájára! – kell emelniük a katonai kiadásaikat a nemzeti költségvetésükből, azaz az adófizetők pénzéből.
Nem volna itt az ideje a perspektívaváltásnak az uralkodó elitek részéről? Vagyis ahelyett, hogy régi beidegződésből – és hibás számításból – továbbra is az ókori római doktrínát követik, mely szerint ha békét akarsz, készülj a háborúra,
mi lenne, ha megváltoztatnák politikai szemléletüket és gyakorlatukat ily módon: ha békét akarsz, készülj a békére!
Ez legalább olyan horderejű változás lenne a világpolitikában, mint a kopernikuszi fordulat volt fél évezrede az európai tudomány és kultúra történetében.
