Erre a gyökeres fordulatra azonban a jelenlegi döntéshozók (sem a NATO-ban és az EU-ban, de azon kívül sem) szemmel láthatóan nem készek, valószínűleg nem is képesek.
Számukra még mindig Clausewitz tanítása a zsinórmérték: a háború a politika folytatása más eszközökkel – vagyis erőszak alkalmazásával.
Holott ennek a szemléletnek régóta van alternatívája. Csak egy példa: a japán mitológiában Amateraszu Ómikami napistennő három szent tárgyat (a későbbi uralkodói jelvényeket) küldött a japán császári ház megalapítójának: egy kardot, egy nyakláncot és egy tükröt.
Ezek ma is az uralkodói hatalom szimbólumai: a kard az erő, az ékköves nyaklánc a gazdagság, a tükör pedig – amelybe nézve megismerhetjük önmagunkat – a tudás jelképe.
Ha jobban belegondolunk, a három fő hatalomforrás közül az utóbbi, vagyis a tudás, azaz a kultúra a legfontosabb. Ugyanis a kultúra a kollektíven felhalmozott, nemzedékről nemzedékre átadott és gyarapított értékes, hasznos, az élethez, túléléshez szükséges tudás kincstára. Az a tág értelemben vett rendszer – az összetartozást és az együttélést szabályozó ismeretek, tapasztalatok, normák, hagyományok, szokások összessége –, amelyben az egyén kapcsolódik és alkalmazkodik társaihoz, közösségeihez, a tágabb környezetéhez.
Kultúra nélkül a fizikai erő és az anyagi gazdagság csak átmeneti, illetve látszatsikert hozhat birtokosának.
Nem tudom, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter ismerte-e az ősi japán mítoszt, de tény, hogy ő éppen száz éve a vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetési vitáján elmondott nemzetgyűlési beszédében így fogalmazott:
„Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországban a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat…”
Ennek szellemében a trianoni diktátummal gyakorlatilag halálra ítélt és ellenséges szomszédok által körbevett, a gazdasági-pénzügyi összeomlás szélén álló Magyarországon az oktatásra-nevelésre, tudományra és kultúrára fordított állami kiadások tíz év alatt megduplázódtak, s
az 1920-as évek végén a kultusztárca kapta a legnagyobb támogatást a minisztériumok közül: a teljes állami költségvetés tíz százalékát!
A száz évvel ezelőtti jó példát ma is érdemes követnünk, ami persze nem jelenti azt, hogy a szellemi mellett a fizikai honvédelemre is ne lenne indokolt több erőforrást biztosítani. A sokrétű – erkölcsi, gazdasági, társadalmi, kulturális, migrációs és a többi – súlyos válsággal küszködő, háborúba ájult Európában mind a kettőnek az (egészséges arányú!) erősítése elemi érdekünk és kötelességünk. Igen, a NATO és az EU keretein belül, ahogy lehet, de mindig – lapunk alapítóját, Pethő Sándort idézve – „a magunk útján” maradva és haladva.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!